A film az idő romantikája egy összefoglaló, nem elemzésekre alapuló elmélet kibontása amelyet a La Fin Absolue Du Monde blogon található összes elmélet, kritika, érkezés koherens összefoglalójának kell tekinteni. Javítatlan változat.

Rengeteg dologról esett szó tanulmányomban, a romantikával kapcsolatban. Ám az emberi agyról még nem. Fontos leszögezni, hogy eme tanulmány nem igazi klasszikus tanulmány, ahogy azt már hangoztattam. Egyik egyetlen előnye, hogy olyan gondolatokat közöl, amelyek mára kivesztek a film elmélet szűk ám egyre jobban beszűkülő dobos köréből. Ebben a körben régi mantrákat hangoztatunk újra és újra, olyan piedesztálokat emelünk, amelyre új rendezők ritkán, vagy egyáltalán fel sem kerülhetnek. A konzervatív elméletek mindig a régi filmeket veszik alapul, képtelenek vagyunk a filmeket folyamként kezelni, amelyben maguk a mozik csak kisebb leágazások, amelyek a fősodor mentén haladnak. Rengeteget beszélhetünk különböző stílus irányzatokról és emberek behatásairól. Egy filmet társadalmi, politikai, művészi és egyéni szempontok alapján elemezhetünk. A mai világunkban, amelyben mindenki kimondja, amit szeretne, a kritikusok szerepe egyre jobban a háttérbe szorul, hiszen egy pontozással eldőlhet a film sorsa online. Mára a nyomtatott sajtó kvázi haldoklása oda vezette a filmkritikusokat, hogy egy-egy filmről nem is kell már írni. A bloggerek és nézők úgy is belátásuk szerint döntenek. Hiába fordul elő, hogy egy-egy filmművészi értéke a nullával egyenlő, a közízlés felkapja, futtatja majd pár hónap múlva el is felejti. El kell felejteni a klasszikus dogmatikus elemzéseket, a filmtörténet és a film elmélet az egyetlen olyan irány, amely követni tudja az emberi agy korszakos folyamát. Ebben a folyóban rengetegen úszunk, és rengeteg véleményt öntünk bele. Fürdőzünk egymás világában, és megpróbáljuk elfogadni a másik véleményét. A kritikusoknak leáldozott, teljesen felesleges egy-egy filmről véleményt alkotnunk, ez csak a szakma számára fontos. Ha kicsit elvonatkoztatunk most a filmekről, és a filmekről író emberekre koncentrálunk, itt már teljesen kikristályosodik a kép. Vonatkoztassunk el a rengeteg filmes irányzattól, a horror haldoklásától, a dokumentarista filmek retrojáról, a kézi kamerás mozik forradalmától, a mi kritikusaink immáron nem a filmek mondanivalójáról írnak, egyszerűen csak közölnek, velünk pár tényt majd a mi belátásunkra bízzák, miként kezeljük azokat az információkat. Utáljuk, vagy szeretjük a filmet, ez immáron a milliárd felhasználóval rendelkező internetes platformok megítélésére alapozzuk. Képtelenek vagyunk saját egyéni véleményt kialakítani, mert annyi információt kapunk, hogy a bennünk rezgő romantikus hang teljesen elhalkul. Életem során rengeteg filmet láttam, próbálok értékes filmeket megtekinteni ebben a rövidke kis életben, a szennyet, a mocskot ugyan képtelen vagyok kikerülni, de valahogy úgy érzem, eltűnik a határ. A mocsok beszivárog mindennapi életünkbe, a trash forradalmi könnyedsége immáron a mindennapi kultúránk részévé válik. Míg az ötvenes, hatvanas években egy-egy Fellini filmet várunk, mostanra a Tarantino filmek elvárhatóak. Bár a két rendező nem is említhető egy lapon, ez ma már senkit sem dühít fel. A film egykor volt muzeális, műértőkkel teli panoptikumát lerombolta az a folyó, amelyet mi csak internetes kollektívának hívunk. Eltűnődik az ember, mi értelme ezt folytatni, kell-e egyáltalán az embereknek a kritika, vagy az elmélet. A válasz mindig és folyamatosan igen. Egy háború rossz oldalán állunk, de ez is egy háború. A digitális világ felfalja a nyomtatott sajtót, senki sem kíváncsi az évekig érlelődő elméletekre, elemzésekre. Egy szűk réteg van, amely morbid kíváncsisággal tekint erre az elkorcsosulásra. Ez ugyan negatív szemlélet, ám a legközelebb áll a valósághoz, képtelenség megcáfolni, elvitatni tőlünk elbutulásunk történetét. Ezt a könyvet megvettük, ki kell olvasnunk.

A romantika megpróbálja összeegyeztetni ezeket a folyamokat, megpróbál hajót ácsolni ezekre a vad vizekre, hiszen a romantika hajójában mindannyian evezhetünk, ám itt az egyéni értékek jól láthatóan elkülönülnek. Hiszen, számomra a Cashback sokkoló vadregényessége, másnak nem feltétlen ugyanezt jelenti. Amíg egy tizenéves rettegve ül a dolog előtt, én csak azt a fajta minőségi munkát látom ebben amelyet Carpenter beleölt ebbe a műremekbe, ám mind a ketten abban a romantikának nevezett hajóban ülünk, amelyben folyamatosan az a zene szól, amit annyira szeretünk ebben a filmben. Mind a ketten be fogunk ülni a remake-re, mert morbid kíváncsisággal tekintünk az újonnan érkezett kis utasokra, akik megpróbálják újraértelmezni ezeket az alkotásokat. Előzmények, vagy folytatások, teljesen mindegy. A romantika vezérel mindenkit, aki berak egy blu-ray lemezt, vagy dvd-t esetleg mozijegyet vált. A fejünkben szóló zene, és képek összessége az, amely behúz minket a sötét terembe. Majd a vetítőgép fényében megpróbálunk újra kisgyerekekké válni.

Az internet fórumai, szociális oldalain kiértékelt filmek immáron teljesen uralják véleményünket, de a romantikánkat képtelen befolyásolni. Ugyanis a film, az idő romantikája mi magunk vagyunk, agyunk viszonyulása a valósághoz. Vadregényes kalandjaink képi kivetülései. Mi vagyunk azok, akik végig nézik a filmeket és nem a fórumokon hőzöngő pontozó gyermekek. Homokozóban vagyunk, és közben észre sem vesszük, hogy romantikánk által egy egész homokbányát uralunk. A konklúzió pedig valahol itt található meg. Legyünk saját romantikánk rabjai, ne pedig mások pontszámai által lebilincselt kiszolgáló személyzet.

Rengeteg hangzatos dolog belefér volna ebbe a tanulmányba, amelyet így a végére inkább kiáltványnak neveznék át. Legyünk végre nyitott szemmel közlekedő nézők, ne pedig vak moziba járók. A romantika mindenkié, minden filmben megtalálható, ahogy minden emberben is.

Merjünk végre igazi nézők, lenni, ne pedig pontozó robotok. Nem kell mindenkinek ismernie a fontos elméleteket, vagy filmtörténeti sarokköveket, próbáljunk meg nézők, lenni, és mindig kíváncsiak arra mi- miért történik a filmekben.

Talán ettől újra, azok lehetünk, akik először váltottak mozijegyet. Nézők, romantikával megtöltött, időtől független nézők. Igazi romantikusok.

"Nincs már a földön másuk az embereknek!Ez az egyetlen hely, az egyetlen hely ahová el lehet jönni, ha már nincs más remény..." - Stalker

A film az idő romantikája egy összefoglaló, nem elemzésekre alapuló elmélet kibontása amelyet a La Fin Absolue Du Monde blogon található összes elmélet, kritika, érkezés koherens összefoglalójának kell tekinteni. Javítatlan változat.

A romantika olyan dolog a filmekben, amely a nyitójelenettől egészen a stáblista végéig jelen van. Jelei folytonosak és kiismerhetőek. Nekünk szólnak, rólunk szólnak. A romantika igazából maga a film, illetve az időbe beépülő lassítás vagy gyorsítás. Egy ölelés 45 másodperce lehet örök is, ha a két ember lelkileg teljesen összehangolódik. Ez a fajta romantika mely még tíz vagy akár húsz év múlva is flashback-ként tört elő bennünk. Ezek a falhoz vágó gondolatok, illetve érzések soha nem múlnak el. Mindig bennünk vannak, maga a film csak egy leképező tárgy, amely segít újra és újra feleleveníteni őket. Egy örökké tartó csók íze még ma is a szánk szélére képes kiülni, ha emlékeinket pontosan előszedjük. A csók maga elmúlhat, de az érzés örökké bennünk ragad. Lelkünk egy másikkal együtt rezdül, a tökéletes harmónia pedig megállítja az időt. Ez az időmegállítás nem olyan, mint a filmeken, mi nem vágunk, mi nem gyorsítunk, de még csak nem is felejtünk el semmit. A film hatásai ezen segítenek, megpróbálják előszedni belőlünk ezeket az érzéseket. Folytonosak és állandóak, mint az idő. Az idő képes érzéseinket film formájában konzerválni, és tudat alatt is csak ezt újra és újra éljünk. A film maga a megörökített idő, az ember pedig az időt képes úgy alakítani, hogy érzései tökéletes leképzése legyen. Amikor nincs nálunk zene, és a buszon utazunk mindenkinek be szoktak ugrani bizonyos zenei emlékképek, amelyektől mosolygunk, ezekben élünk emlékképekben. Személyiségünket ez határozza meg, ettől leszünk igaziak. Erre próbál a film megoldást találni unos-untalan, arra mik is vagyunk igazán. Míg az irodalom tapasztalati úton próbálja ezt megtalálni (egy író annál jobb minél többet képes tapasztalni a világból) a film pedig elképzeli a mi álmainkat, és megmutatja. Ezért is annyira sikeres a modern világ egyik legmodernebb műfaja. A telekommunikáció kibővülésével a tévé, az internet a legprimitívebb érzéseinkre hat. A realityk durva világa a primitív érzéseinket kaparja elő, a talk show műveltségünket teszik próbára olyan általános kérdésekkel, amelyeket egy középiskolás is meg tud válaszolni. A kereslet kínálat itt már roppan ösztönszerű. Nem kell felmérést készíteni arról, hogy szeretjük e nézni amint két politikus marja egymást a kamerák előtt, az ösztöneink kívánják ezt a fajta verbális harcot. A fizikális harc pedig lassan mindennapjaink részévé válik a sportközvetítések és a modern gladiátor játékok révén. Az ember állattá szelídül a saját nappalijában és képtelen az új filmek mélyebb mondanivalóját feldolgozni, ezért a kritikák felé fordul. Az internet diktatúraszerű vélemény alkotása pedig már-már fojtogatja a nézőket. Nem tudnak objektív képet kapni egy-egy filmről, hiszen személyiségek millió csapnak össze vitáznak és pontoznak. Az egész egy sorban állásra kezd hasonlítani, ahol mindig jobban tud valaki valamit, mindig van egy hosszabb ám gyorsabban haladó sor. A mozgássérültek sora pedig a irigylésre méltóbb, a tömegkommunikáció mozgássérültjei pedig maguk a műsorkészítők. Mert ők előnybe részesülnek, nem kell elhinniük saját élet felfaló propagandájukat.

A film romantikája teljesen más, ránk hat, éréseinkre és a lelkünkre. Ez a furcsa egyveleg késztet minket arra, hogy újra és újra megnézzük biztonságot adó filmjeinket. Aki egyszer megtalálta életének bizonyos részeit az Elfújta a szélben az egészen biztos, hogy évek múltán is előveszi. Akivel megtörténtek a háborúk az háborús drámákat néz, rengeteg történet van, rengeteg típus, amelyeket még nem meséltek el. A moziba járó ember tulajdonképpen saját magát keresi a képkockákban, és ez a keresgélés évekig eltarthat. Kevés olyan helyzet van, már amelyben felállva tapsolnak az emberek, véleményüket a média irányítja. Ha azt mondják, hogy az Avatar 2-ben nagyon sokan közreműködtek mi dolgozókra gondolunk, akik hordták ide-oda a kamerát, a sminkesekre, akik 12 órát dolgoznak, pedig ez ma már öt perc alatt megvalósítható, csak a körítéssel foglalkoznak többet. A film maga elribancosodása igazából a nézők elárulása, de a romantikát nem lehet kiirtani a filmből, mindig jelen volt és lesz is. A Kifulladásig-ot figyelve az ember olykor képzeleg, olykor ágyjeleneteket gondol maga elé, amelyeket maga is megélt, ám közelebb nem kerülünk álmainkhoz, nem leszünk okosabbak a film végére, hiszen ezeket mi már átéltük. Tudjuk milyen dohányfüstös kocsiban utazni és jelentéktelen dolgokról beszélgetni, Belmondo nem kell hozzá, hogy elmondja. Ezek a karakterek mi magunk vagyunk.

A romantika folytonossága vitathatatlan hiszen, körbelengi az egész film szellemét. Maga a mozgókép a megtestesült álom formája, álmaink pedig belőlünk születnek, ahogy a jó filmek is. Mi gondoljuk jónak azokat, érdekes történeteket kapunk, de igazából ez az emberiséggel már megtörtént dolgok összeollózása. Szokták mondani, hogy azért unalmas az emberiség, mert a történelemben már minden megtörtént. Nincs mit újra és újra elmondani, mert mindenki ismeri már a történeteket, a film ezen próbál meg javítani egy kicsit. A romantika pedig belengi minden „cselekedetét”. A producerek tudják mire vágyunk, mi pedig csak próbáljuk keresni vágyaink tárgyát. Ha egy színésznőt látunk, akkor feleségünkkel megélt élményeinket hajlítjuk rá a karakterekre. Ez ugyan önbecsapás, de annak egy művészi, érzésekkel túlfűtött változata. Az igazi romantika.

A valódi romantika érzékeltetésére, ideje egy gondolat kísérletbe kezdenünk. Természetesen már minden ember volt szerelme, olvasóim között is rengetegen. Ebben egészen biztos vagyok. Ha az ember elkezd egy párkapcsolatot, vagy csak az első randira beszéli rá magát, az első pár pillanat igazából semmit sem jelent. Általánosságokról beszélünk, így kérek, mindenkit nyugodjon meg. A szerelem fokozatosan növekszik az emberben, akár a virág. Lehet szép virág, lehet csúnya, de lehet szép és illatos és így tovább. Rengeteg alternatíva van. Életünk e szakasza roppant lassú és fájdalmas jelenet, ahogy megpróbáljuk felfedezni a másikat, elképzelni őt magunkkal és az életünkben. A szerelem beteljesülésével, pedig elérkezünk a tetőponthoz, amitől már minden csak lefelé mutat. Egy igazán jó film ugyan a végére hagyja a csattantót, de filmünkben a jelenetek között évek telnek el. Az első csók, a gyermekünk születése, egy hatalmas eredmény elérésének pillanat igazán olyan dolog, amelyre mindig emlékezni szeretnénk. Az emberi agy szerkezetéből adódóan mindig máshogy emlékszik bizonyos dolgokra. Kiegészíti a foltokat, pótolja hiányosságainkat, a zene, a film és a festészet ezen segít nekünk. Minden érzés, amely mi vagyunk emlékeink, tapasztalásunk összességének egy negatív lenyomata. Megpróbáljuk úgy érzékelni ezeket a dolgokat, hogy nem hétköznapiak, amikor meglátjuk a hőn áhított lányt, elsimítja a füle mögé a kósza tincseket, de ez abban a pillanatban még nem örök pillanat. Ám halálos ágyunkon visszaemlékezve mondhatjuk azt is, hogy ez a pont változtatta meg az életünket. Ahogy a drogos eljut a csúcspontra, amely a leszokáshoz vezető fordulópont, úgy a film is képes ezekre a csúcspontokra játszani. Filmes eszközként ezek a dolgok általában a film utolsó szakaszára vannak időzítve, hiszen ki ne szeretnék happy enddel befejezni életének filmjét? A zenék ugyanígy vannak, a felfokozott felhevült pillanatok mindig a szám közepén kerülnek elő. A film az egyetlen olyan műfaj, amelyben a fontos pillanatok a film végére maradnak. Pont, mint a haldokló nyugdíjas a korházi ágyon, ahogy próbálja feleleveníteni életének fontos szakaszait. A romantika igazi megállított vagy felgyorsított idő, remek zenével aláfestve. A film e képzelgéseinket próbálja meg újra és újra előhívni. Így viszont életünk folyamán már az önbecsapás örök spiráljába is kerülhetünk, amely szerint az életünk fontos pillanatait a filmek határozzák meg. Ki ne szeretne az esőben csókolózni? Ez persze nem sok mindenkinek adatik meg. Ki ne szeretné úgy befejezni az életét, ahogy a Big Fish főszereplője? Na, ügye! Életünk folyamán fantáziánk ellustulása miatt ezekre az emlékképekre, úgymond epikus, vadregényes pillanatokra szorítkozunk, amely által a film meghatározza életünket. Nem csak az időt képes befolyásolni, annak nagy pillanatait megragadni és Möbius szalagra fűzni, hanem képes minket is befolyásolni. A nagy egymásra találások fiatalkorunkban lehet a leginkább filmtekercsre való szakasz. Ezen dolgok mellet nem szabad elmenni, a romantika rengeteg veszélyt hordoz magában, mégis az egész olyan, mint a Beach Boys -  Wouldn't it be nice című száma. Az egész roppant pozitívnak hat, ám figyelve a rejtett részeket rájöhetünk arra mennyire is kétségbeesett segélykiáltás az egész. A film hasonlóként hat életünkre, előhozza azokat a bizonyos jeleneteket, de közben segítséget is kér a számunkra, mert életünket immáron a HD emlékképek és a 4K fantáziák kontrollálják. Minden ember a romantikus jelenetekben éli ki teljesen magát, ezek a dolgok azok, amelyek köszönhetőek a modern telekommunikációnak. Míg a film a fontos olykor alantas pillanatokkal operál, addig a televíziózás csak az utóbbival.

A filmes romantika időmegállítása olyan, mint a szerelem. Egyszeri és megismételhetetlen, de folytonosan felidézhető, mert lelkünk kottájában olyan fontos hangjegyeket helyez el, amelyeket újra és újra lejátszva megdobban bennünk valami. Egy heves szívdobbanás az mely irányítja ösztöneinket, emlékeinket, önmagunkat és azt is miként választunk filmet. Szeretjük magunkat és lelkünket biztonságba helyezni.

Mára az a sajnos skizofrén helyzet állt elő, hogy a film immáron csak ezeket látja bennünk. Piac kutatnak bennünket kereséseink alapján. Míg mi a világhálón szociális csoportokban megpróbáljuk megosztani minden (olykor felesleges) gondolatunkat addig mereven elzárkózunk a valódi pillanatok elől. A modern ember ül a szobájában és egy képernyő előtt éli meg hatalmas pillanatait, itt ismerkedik, itt történik meg vele minden, amelynek kint kellene, hogy aztán a filmen viszont látva ne maradjon keserű szájíz. Ezeket a dolgokat az új Y generáció már soha nem fogja megérteni, a film immáron kihasználja és ki is szolgálja őket. Vegyes érzésekkel lépünk a moziba, hiszen oly sokat csalódtunk már, de a reményt a filmes stáb mindig ki tudja használni, hogy behúzzon minket. Hiába lett botrányosan kellemetlen az új Star Wars film, ha a folytatás talán végre megadja azt, ami 78-ban elveszett. A lelkünk.

Míg megpróbáljuk magunkat megosztani mindenkivel, folyamatosan várjuk azt a fórumot, vagy médiumot, amely kifejez minket. Legyen az a gyermekmese, amelyet unos-untalan átnyújtanak nekünk egy McDonalds tálcáján, vagy egy eldugott kis B film, amire senki sem emlékszik. Kétségbe esetten keressük magunkat másokban, és a filmekben.

Ezért is halhatatlan a romantika, amely az idő fontos pillanatait felhasználva behúz minket. Újra, és újra.

A film az idő romantikája egy összefoglaló, nem elemzésekre alapuló elmélet kibontása amelyet a La Fin Absolue Du Monde blogon található összes elmélet, kritika, érkezés koherens összefoglalójának kell tekinteni. Javítatlan változat.

Az idő felosztása a filmtörténettel egy időben kezdődött el. Az idő tulajdonképpen maga a történet a filmekben. Az idő, a lét, és a valóság tökéletes leképezése a legfontosabb minden rendező számára. Ezek az időelméletek a történelem során folyamatosan fejlődtek. Míg a Lumière testvérek a vonat megérkezését fényképezték le, addig Méliès álmainkat. A kettő közti különbség pontosan az idő manipulálása. A Lumiére testvérek egy adott szakaszt fényképeztek le, beszéljünk most egy lineáris öt perces jelenetről, amelyben megjelenik a vonat, megérkezik, és az utasok leszállnak róla. Méliès pedig bűvészként nem csak elménket tudta becsapni, de magát a felvevőgépet is. A hirtelen megállított jelenet folyamata alakította ki azt a varázslatot, amelyet manapság már a CGI fejlődésével egyre kevésbé alkalmaznak. Ezek a trükkök a régi filmek nagy mutatványai, eltűntek, kifakultak a szakmából. Alkalmazásuk egyre csak kikopik, ahogy az emberi elme ellustul és tunyává válik. Annyi álmot láttunk, hogy azok különlegessége kiveszett a hétköznapjainkból.

Erről sem Amerika, sem Európa nem tehet. Az álom mindennapjaink részévé vált, anélkül ma már filmet nem lehet elképzelni. Lassan a dokumentumfilmek is, amelyek a „mindent megmutatni” elven dolgoznak, annyi álmot használnak fel, hogy elvesztik dokumentumfilm jellegüket.

Az idő manipulálása tehát magával a film feltalálásával egy időben létrejött. Míg a fotókat nézve csak visszaemlékezünk arra kik is voltunk, egy filmfelvétel megmutatja igazi valónkat. Ezek a képek ilyenkor újra megmutatják nekünk valónkat, visszaemlékezünk és létrejön egy újabb romantikus kép, amelyben újra és újra kiélhetjük magunkat. A romantikus képek itt nem a klasszikus romantikus szó értelmében jelennek meg, itt nem férfi és nő szerelméről kell beszélnünk, sem a klasszicizmussal szembemenő művészeti irányzat stílusjegyeiről. Ez a romantika saját életünk fontos pillanatainkat olvasztótégelye, amelyek újra és újra megjelennek az úgynevezett saját mozivásznunkon. Fontos dolgok, amelyet átéltünk, az első orgazmustól kiindulva az első valódi halálesetig a családi körben, egy feleség vagy gyermek elvesztése ugyanúgy visszaköszönne a mozivásznon. Ezek a dolgok negatív és pozitív irányban elválasztódnak ugyan, de erejük ugyanakkor, mint amikor először éltük át. A film felidézi bennünk azt, amelyért annyit küzdöttünk. A Forrest Gump híres jelentét nézve mindenkiben felsejlenek azok a nagy futások, amelyet kizárólag magunkért tettünk, vagy csak azért, hogy végleg kifáradva valahol összeessünk. A film romantikája innen indul, és ez a csúcspontja is. Nem beszélhetünk a romantika elejéről és végéről. A film megalakulásával létrejött annak szükségszerű romantikája is.

Kérdés persze, lehet-e ezt a romantikát befolyásolni illetve manipulálni? A válasz egész egyszerűen, csak igen. Hiszen mint minden ennek is van anyaga. A Moszkva tér tömény nosztalgiája mind-mind celluloid szalagra rögzített emlékkép, amelyet helyes sorrendbe rakva filmként adnak el nekünk. Teljesen mindegy, Török Ferenc forgatókönyve, vagy annak gyermekkori nosztalgiája tulajdonképpen mindenkié. Azért annyira jó ez a film, mert képes egy egész generációt megszólítani, igazi retro őrületre hajazó film. Tökéletes alapanyaga annak, amit meg akarunk határozni, és ami behozza a nézőket a moziba. Ez az igazi és tiszta romantika, hamisítatlan és lemásolhatatlan. Ezeket a dolgokat csak újraalkotni lehet, lemásolni nem. Mindenki személyes tragédiaként éli meg a nagymama elvesztését, vagy a Lada összetörését. Magyarországon egy jó film alapkritériumaihoz ez kellet, semmi más. A Moszkva tér a felnőtté válás trilógiájának nyitódarabja, de a második Szezonnal már senki sem foglalkozott, az Overnight, amely megkoronázta Török Ferenc nyitó filmjeit pedig még ekkora sikert sem ért el. Pedig egy előre megszervezett trilógia részei voltak. Ezek felett a néző elsiklik, hiszen az érettségit épp csak elvégző söröző pesti fiatalok képe inkább ráhúzható az emberekre, mint a pornószakmával próbálkozó szakmunkásoké, esetleg a tőzsdeügynököké. Ez a három film tökéletesen reprezentálja a romantikát, majd később annak mellékszálait. Olyan dolgokat, amelyeket nem mindenki tapasztal, de bizonyos univerzális jegyei mindenkire igazak.

Visszatérve a térhez és időhöz: Ezekről nagyon sok elmélet született, már amelyekre érdemes odafigyelni, és ismernie is kell annak, aki szeretne filmet elemezni, vagy csak mélyebben megismerni. Nem elég azt tudnunk, hogy Tarantino post-modern mesélési stílust használ filmjeiben, tudnunk kell miért is teszi azt. Ezek a dolgok elengedhetetlenek ahhoz, hogy észrevegyük a tört romantika jeleit. Amikor egy film azért van megtörve bizonyos pontokon, hogy a romantika vagy elhaljon, vagy fokozódjon. Nagyon fontos elemei ezek a filmnek, térnek, és időnek. A tört romantikát ezalatt úgy kell értenünk, hogy egy filmet vagy sorozatot a logikus pontnál ketté vágnak, elkaszálnak, vagy csak nem foglalkoznak vele. Mindenkiben sokkoló nyomot hagy, ha egy szereplő utóéletét nem ismerhetjük meg teljes egészében. Ezt innentől a fantáziára hagyják, amely következetesen ki lett ölve belőlünk a modern film miatt. A modern film (nevezzük most így) a kilencvenes évektől vette át az uralmat felettünk. Evette tőlünk a fantáziát, a rejtélyt és a misztikumot. A mélység titkával elkezdődött CGI őrület mellett olyan fontos rendezők sorakoztak fel, hogy képtelenség volt immáron e technika nélkül filmet készíteni. A kézzel épített hátterek eltűntek, a valódi vér immáron nem volt lényegi dolog. Míg Lucio Fulci megépítette szörnyeit, amíg az Ördögűző megölte bennünk a gyermeket bizonyos jeleneteivel, addig a Fűrész franchise jellegével megerőszakolta borzalomra éhes nézőközönségek tömegeit. Ez a fajta erőszak immáron elfogadhatatlan és jól jelzi azt a horror válságot, amelyet a jumpscare filmek okoznak a műfajnak. Míg Carpenter, Cronenberg valódi horrorokat rendezett, mára ezek a zsánerek teljese részei lettek a CGI-vel felturbózott ijesztgetős reklámfilmeknek. Ezt nevezzük ma horrornak, ám közel sem annyira rémisztőek, mint a Zombi sorozat, vagy az Élőholtak éjszakája. Utóbbi példánál látható, hogy egy horror zseni, Tom Savini miként dolgozza fel Romero örök horrorját a kilencvenes években. Itt még egy remake valódi feldolgozást jelentett, ugyanazzal a technikával, amivel az eredeti készült. Ez ugyan a film romantikáját már belterjesen érinti, mégis szerves része annak.

A film igazi romantikája ott tűnt el, amikor az emberek már nem a filmért mentek a moziban. Egyszerűen elvárás lett, hogy a film valami olyat adjon nekik, amit nem kapnak meg máshol. Új álmokat akartak, agy nélkül. Az álmok márpedig az agy diszfunkciójából alakulnak ki. Rémálmaink pedig szintén. Az emberi elme hozzászokott ahhoz, hogy mindent elképzelnek helyette, ezért már nem is akarta magát megerőltetni. Elvárássá nőtte ki magát az egykor alázatos megtekintés. Egy Godard, Truffau film mindig meglepetés volt, mindig meghökkentette a nézőket, ma már ezek nem nevek csak termékek. Eladni szinte lehetetlen, Godard a Film Socialisme-ban tökéletes görbe tükröt mutat a nézőnek, feladja minden reményét arra, hogy valaha normális filmet fog forgatni, igazi elmesélő kis álmokat, amelyeket a nézők egészítenek ki, önmagukkal. Innentől a filmek már részünkké válnának, de így hogy mindent megkapunk azon a bizonyos tálcán, amelyen pop-corn és kóla is van, ez már lehetetlen. A művész mozik belterjes olykor zavaros összeállításai mára, annyira belterjes közeget hoztak létre, hogy finnyásan lépünk be az ajtón. Egy régi klasszikus mozi anno előadásként hatott ránk. A nikkelodeon mozik sötét termeiben lejátszott mozgóképek élőzenével már nem adnak semmi újat számunkra. Pedig egy Méliès filmben több érzelem és munka van, mint egy újabb Ridley Scott produkcióban, amely elveszti film jellegét ott, hogy nem nézőknek játsszák, hanem vevőknek. A pénz ugyan képes megrontani mindent, de nem feltétlenül kellene ez tennie. A független filmek utolsó bástyaként tartják a frontot, de művészi lelkületű nézői nem hoznak annyi pénzt a kasszákhoz már. A kör tehát bezárul, így szükségszerűvé vált az álom készre csomagolása a mozi termekben. Persze itt most nem a mozi vagy a romantika halálról beszélünk, de az intim pillanatok már nagyon ritkák ebben a közegben. Nem nézőtéren ülő emberek vannak, hanem kritikusok. Kritikusoknak pedig lehetetlen filmet készíteni. Mindenki egyszemélyes bírósággá alakul át, ha moziról van szó, amikor pedig otthon tekintik meg a Breaking Bad záró részét mindenki sírdogál. De ezt képtelenek vagyunk felvállalni egy olyan közegben ahol, zörög a pop-corn, és szisszen a kóla.
Mindenki hatalmas összehasonlításokat várna tőlem, és várná, hogy tényekkel támasszam alá. De ezek a dolgok már annyira a részünké váltak, hogy felesleges. Vizsgáljuk meg önmagunkat, azt hogy mennyit számít nekünk a romantika. Míg a Robotzsaru kínzó jelenetét a párna alól néztük, addig ma mi történik velünk? Odafordítjuk arcunkat és várjuk a vért, mert erre lettünk nevelve. Képtelenek vagyunk megbirkózni az érzésekkel, mert lelkünk bezárta kaput. Miért? Könnyen lehetne a VHS-t vagy a Beta-maxot hibáztatni, vagy az internetet. A legnagyobb hibás viszont mi vagyunk, mi, akik elutasítottuk a fantáziát, a romantikát, mert az életünk szerves részévé vált. A heti egy mozizást felváltotta az „unatkozom, menjünk el a plázába valami filmre” esete. Itt viszont már nem arról van szó, hogy várjuk a filmet, azt várjuk, hogy elkápráztasson minket. Nincs izzadt tenyér egy-egy jelenetnél, nincs Szarvas vadász szintű feszültség, nincs Apokalipszis most sokkoló háborús jelenete, nincs semmi csak a más által elképzelt rettegés, amelyet megeszünk, és megpróbáljuk megemészteni. Nincs a filmnek se története, se értéke. Ez a romantikátlanság egyetlen lehetősége, ha filmekről van szó, ettől függetlenül a mai drámákban, de még az akciófilmekben is rengeteg romantika található. Viszont soha ne feledjük el, hogy ezek álságos érzésekre hajaznak. Itt már szó nincs a Tizenháromban látott emberi drámáról, itt a CGI által elképzelt szenvedést láthatjuk az Avatar szereplőinek arcán, se filmes eszköz, se színészi tehetség nem kell hozzá, csak egy nagyobb teljesítményű Mac, amely megfelelően van beállítva. Ezek a dolgok igazából a régi mozi halálát készítik elő, és eljön az a nap, amikor a NetFlix előtt üldögélve megpróbáljuk elképzelni milyen is volt a Máltai Sólymot először látni, nem lesznek emlékeink, csak emlékeket előhívó parancsszavaink.

Persze a helyzet nem ennyire tragikus, hiszen amíg emberek vannak, születnek új ideák, új filmek, új közlési formák, és új romantikák. De soha ne feledjük el a régi filmek világát, amelyben a fantázia még valóban azt jelentette: elképzelt ábránd, nem pedig dollárokat.

A film az idő romantikája egy összefoglaló, nem elemzésekre alapuló elmélet kibontása amelyet a La Fin Absolue Du Monde blogon található összes elmélet, kritika, érkezés koherens összefoglalójának kell tekinteni.

Audiatur et altera pars!

"A romantika, vagy romanticizmus szót először az angolok használták, még a XVII. században. Eredetileg annyit jelentett, hogy regénybe illő; s használták annak megjelölésére, hogy valami nem valószínű, valamint olyan tájak jelölésére, amelyekre ma már azt mondjuk, vadregényes. Irodalomtörténeti fogalommá a XVIII. század végén vált, amikor a klasszicizmus ellentétét kezdték jelölni vele. Mert a romantika először a klasszicizmus ellenlábasaként jelent meg a szellemtörténetben. Első nagy  képviselője a svájci - francia Jean Jaques Rousseau, akinek a hatása alatt a romantikus életérzés tudatosodott az emberekben és rohamszerűen hódította meg Európa szívét. A szívét, mert a romantika a szív stílusa, és ismertetőjegyei közé tartozik a szív állandó emlegetése is. A XVIII. század Rousseau fellépéséig az ész százada volt, a világosság százada. A romantika elsősorban visszahatás a felvilágosodás túlzó észtisztelete ellen. Rousseau és követői felfedezték és ősi jogaiba visszahelyezték az ember érzelmi és akarati, vagyis inkább ösztönös életét. A romantika, első korszakában, az érzelem és az ösztönök lázadása az értelem zsarnoksága ellen. Ebből következik, hogy a romantikus ember és a romantikus stílus erősen érzelmes természetű. Romantika és szentimentalizmus egymással szoros rokonságban álló fogalmak. A romantikus-szentimentális ember érezni az érzés kedvéért, tiszteletben tartja, ápolja, becézi sokszor tetszelegve túlozza érzelmeit, mert csak az érzelmet tartja igazán fontosnak az emberben. Az érzelem és ösztön tisztelete a romantika második korszakában azután arra bírta a kor nagy költőit, hogy egy emelettel mélyebben ássanak le az emberi lélekben. A klasszicizmus nagy alkotásai a lélek legfelsőbb, legvilágosabb emeletén játszódnak le, a világos tudatban. A romantika nagy korszaka viszont éppen arra törekedett, hogy lehatoljon a lélek pincéibe, bányáiba, a tudat alatti birodalmába. Ezért játszik olyan nagy szerepet az álom és azok az ősi kifejezési formák, amelyek az álommal rokon ok, és a tudat alatti rétegekből táplálkoznak: a mese, a monda, a mítosz és a babona. A romantika visszahelyezte jogaiba a meseerdő holdvilágát, a tündéreket, akik könnyedén és csábítóan lejtenek, mint az ember teljesülhetetlen vágyai, a sírokat és kísérteteket, az ember ősi és minden ésszerű gondolásnál erősebb borzongását és iszonyatát a természet és az örök halál rejtelmeivel szemben. A romantika ebben az értelemben az észen inneni, észen túli dolgok lázadása az ész ellen." (Szerb Antal)

Bevezetés - Én, Mi, Ők

Fiatalon mikor még jelenetek láncolatának tekintettem az életet, akkor jöttem rá igazán mit is jelent a szó súlya: romantika. Bár Szerb Antal tökéletesen összefoglalja, a romantika szó „klasszikus” jelentését, fontos nem elfelejteni, hogy minden ember rendelkezik személyre szabott romantikával. Ez az emberi „én” vagy nevezzük személyiség kifejlődésének egyik kulcsmomentuma.

A pozitív elmélet szerint személyiségünket a nagy pillanatok formálják, egy-egy nagy teljesítmény elérése. Egy átlagos focikupa elnyerésének pillanata, vagy egy áhított pasi megszerzése és annak elcsábításának tökéletes jelenete az, amely jellemünket formálja. A gyári munka során a többiek vagy éppen magunk fölé emelkedő teljesítmény elérése. Egy irodai dolgozó aznapi kvótájának megugrása, vagy éppen kiemelt ügyek lezárása. Egy dolgozat befejezése és az utolsó mondat megtalálása, ezek a dolgok, amelyek formálják jellemünket. A korházi ágyon fekvő családtagunk másik világban járkáló szemének tekintete. Amint visszatekint kalandos életének fontos pillanataira, gyermekei megszületése, az első szexuális élmény, az első forradalom, amelyet végigtekint. Vannak olyan generációk, amelyek romantikája utolérhetetlen. A francia forradalom, a magyar forradalom, a cseh, a román, és így tovább forradalmi extázisában nevelkedett fiatalok életszemlélete teljesen más, mint az Anonymous sikerét ünneplő gamer és geek közösség. A normális tanulmány azt kívánná, hogy az őskortól levezetve szépen a történelem vonalán bizonygassam állításaim. De az én pontosabban a mi romantikánk teljesen eltért a történelem eddigi nagy pillanataitól. Feltételezem olvasóim rendelkeznek annyi általános tudással, hogy Szerb Antal segít megérteniük mennyire is különbözik a film romantikája az átlagostól. Nagyon fontos az alapfogalmakat tisztázni már itt az elején. A romantika esetünkben egy felhevült igaz pillanat folyamatos érzékelése.

A negatív elmélet szerint - amelyet nevezzünk pszichológiai elképzelések –a ránk ható durva események újra és újra felbukkanása. Amíg a világ lángban ég körülünk mi próbálunk ettől elvonatkoztatni és saját bajainkat előtérbe helyezve önző módon régi gyerekkori sérelmeinket újra és újra rágni. A Freudi vagy a Nietzschei felfogások, melyek elménket egy tömbbe szorítják, és nem engedik kibontakozni, azaz az önmarcangolás. Látható ez pl. a Tizenháromban, ahogy a motívumok kibontakoznak. Ez a folyamat a negatív aspektusa a lelkünk időfelfogásának, amely visszafelé halad ugyan, de legalább halad. Ezek a depresszív negatív gondolatok soha nem visznek előre, de persze ez az út is egy út, amelyre rálépve a film romantikájának egy negatív oldalát figyelhetjük meg. Ránk hat, nem pedig mi hatunk rá, a környezetünkből kilépve, egy másik dimenzióban próbáljuk meg sérelmeinket újra és újra megvizsgálni.

A „mi” felfogás szerint „én”, és elképzeléseim generációba ágyazva alakul át „mi”-vé. A közösségi média segít ez tökéletesen megérteni. Ehhez csak az kell, hogy mai generációnk a mai világban élve, a sok-sok „én”-ből „mi”-vé alakuljon át. Míg a 68-69-es generáció ezt egy zenében, és élethelyzetben meg tudta oldani, addig ezt mi folyamként éljük meg. A film segít ezt megérteni, az idő pedig teret ad a romantikának mely végül kiélez mindent. Kiélezi érzékszerveinket a megállított időre, és a fontos pillanatokra. Ma vásznon nézzük nagy elődeink tetteit, a forradalmakat mi pedig igazán nem teszünk semmit. Az „én” eltűnik, lassan ahogy az Ukrán forradalom, az Arab tavasz pedig szociális média forradalmává válik. Éhezünk a forradalom valóságára, de nem teszünk, semmit érte csak megosztjuk. Később ez videó felvételeken tükröződik, és azt mondjuk, megtettük. Ez már teljesen más forradalom, mint a Francia diákforradalom, amely tűzzel, vassal, napilapokkal és filmmel érte el csúcspontját, manapság a forradalmak gyorsan jönnek és gyorsan mennek. De a romantika megmarad utána.

Soha nem tudtam úgy elméletet, vagy tanulmány írni, hogy abba ne kerüljenek bele személyes tapasztalataim. A kedves olvasónak el kell fogadnia azt a tény, mely szerint ez egy az átlagtól eltérő tanulmány. Régebbi elméleteim mind az érzéseket vizsgálták a filmekben. Fontosnak tartottam azt, hogy az embereket érzéseik alapján befolyásolják a filmek. A Romantika elmélete pedig ehhez kapcsolódik. Ahhoz, hogy az olvasó teljes képet kapjon az elmélet alapjairól meg kell vizsgálni annak gyökereit. A filmek, mint minden művészeti ág, érzéseket mozgatnak meg, másra tán nem is képesek. Egy-egy filmen elbőgjük magunkat, akár napokig gondolkozunk azon, vajon mi is volt ez. Ezen érzések tulajdonképpen filmjeink alapjai, teljesen mindegy, hogy egy háborús drámáról, vígjátékról vagy sorozatról van szó. Érzelmeink határozzák meg a filmek sorsát is az életünkben. Ez a tanulmány szeretné ezt a két dolgot összeolvasztani és olyan elméletet létrehozni, amely képes minden filmet megértenünk. Vannak könnyű és vannak nehéz filmek, vannak olyan filmek, amelyek nem követnek semmiféle szabályt és vannak olyan filmek, amelyek szabályai igazából nem is szabályok, azok hiánya.

Fontos megemlíteni még a tanulmányommal kapcsolatban, hogy nem csak az idő manipulálását, megállítását, felgyorsítását és elemzését tartalmazza, hanem az emberekre ható pszichés behatásait is. Ez a behatás tulajdonképpen maga a filmművészet, az idő melyet ide oda görbítünk a filmekben pedig csak eszköz, tulajdonképpen saját magunkat látjuk újra és újra, ugyanazokat a helyzeteket ismételjük más-más alaptörténettel. Ezek vagyunk mi, filmjeink legjobb jelenetei, az idő megállítói, ezért a film az idő romantikája.

"Bolyongásaimat bevégezem.
És gyökér-labirintusod
Mélyébe veszve végül meglelem,
Titánia, a trónusod."

Arszenyij Tarkovszkij - Titánia

A filmről írni kell, de érezni is. Nagyon nehéz és megterhelő ez egy átlagos író számára. Már ha ezt a szöveg összerakosgatást lehet írásnak nevezni. Az ember életében, ha egy ilyen hivatást választ, mindig lesznek olyan döntései, amelyeket nem egyszer, de legalább százszor át kell gondolnia. Ilyen lehet egy filmről alkotott véleménye, ami lehet giccses vagy bántó is. A filmekről írni nagyon nehéz, megterheli az ember szívét, nehéz súlyokat aggat rá. Nem azért mert minden film értékes és különleges, hanem mert filmekről írni olyan mintha az ember saját magát adná ki, mindenkinek. Ezek a hatalmas kockázatok, amelyeket minden napszámba veszünk egyre csak laposodnak, ahogy a filmek is. Nincs már igazi életkedv ezekben a dolgokban, nincs igazi élet a moziban. A huszonegyedik században a film olyan lett, mint a Burger King-es korona. Jópofa meg minden, de azért az utcán nem hordanánk. Nincsenek már meghasadó szívek a mozikban, nincs semmi, csak a báj és a giccs, amely végleg bekebelezte a filmnyelvet és a filmművészetet. A filmajánlás egy másik különleges dolog, kicsit erről legyen most szó.

Amikor filmet ajánlok, általában figyelembe veszem a célszemélyt, azt hogy mit szeretnék vele közölni. A film egésze is lehet nyelv és annak is kell lennie. Míg Godard széthasítja tudatunkat és játszik a dramaturgiával, addig mi szépen lassan meghasadunk saját világunkban. Minden film egy világ, amelybe bele kell, tartoznunk vagy egyszerűen nem válhatunk annak a nagyságnak élvezhetőivé. Ahogy telik az idő és az ember öregszik a régi jó filmjei fontosabbak lesznek, elkezdi őket kiemelni a többi közül. Miért? Mert különlegesek és annyi mindent elmond az ajánlóról, hogy már-már a részévé válik. A mozi terem sötétjében ülve ezek az érzések sorra előjönnek. A hideg légkondicionáló, a köhögő emberek, és a zacskók zörgése mind kizáródnak és csak az élmény marad. Te és a vászon eggyé válsz, ott ülsz hirtelen a kocsiban, vagy futsz a gyilkos elől, esetleg együtt sírsz a főszereplővel, teljesen mindegy milyen filmet nézel. A részévé válsz a filmnek, anyaga leszel egy ideának, amelyet fénnyel és kémiával repítenek egy élettelen vászonra, amely aztán világot új keretévé válik. Filmet ajánlani olyan mintha a lelked egy darabját adnád oda a másik embernek. Fontos és intim dolog ez. Kicsit személyes bejegyzés ez most, mert annak kell lennie. Eljött az ideje egy ilyen posztnak.

A célszemélyről minél többet kell megtudni, ismerni kell és felfalni annak minden gondolatát. Mint egy jó kapcsolatot, megismerni és szeretni a természetét. Ez a lány, akinek ajánlottam egy filmet, akitől annyira féltem mintha csak egy forró vaslapon kellene átsétálnom és nem látnám a határt ahol véget érnek a dolgok, szóval ez a lány, amikor filmekről kérdez, mindig elkap a hév. Újra érzem a vért az ereimben, ahogy felhígítják a homokot és eljutnak a szívemig. A film mondanivalója a lüktetés a szívemben, aki pedig képest ezt felfogni az elmém teljes befogadására alkalmas. Nagyon ritka ez, ritka, amikor egy film ugyanazt adja egy embernek, amit nekem. A filmekben élni kell, át kell érezni anyagát, mondanivalóját, ideáit mindenét ahhoz, hogy teljesen élvezhető legyen. Egy tökéletes film olyan, mint egy igazi orgazmus. Nem afféle gépies dolog, hanem igazi lassú olykor gyors ám kéjes. Amikor pedig véget ér nem a fáradtság veszi át az uralmat testünk felett, hanem az a kis bizsergető érzés, amely a talpunktól indult a fejünk búbjáig és boldogságnak hívják. Ha egy jó film a puha meleg helyére talál, amelyet szívnek és léleknek hívnak akkor én is boldog leszek. Nem azért mert én vezettem rá a kiszemelt személyt, hanem mert végre egy film megtalálta hű párját. Az ilyen dolgokat csak az értheti, meg aki meg is tekinti a filmeket, amiket ajánlok. Roppant intim ám nem lebecsülendő kapcsolat ez két ember között. Ha szerelmes az ember, verset mond, regéket ír és énekel, ha egy generációnk fiatalja úgy gondolja szíve hölgye az egyetlen, aki megértheti gondolatait akkor filmet és zenét ajánl. Ezek a filmek gyermekként fogannak meg abban a pillanatban, amikor kimondják a címet, a rendezőt vagy csak kontextusba helyezik annak ideáját. Egy filmet fel kell nevelni és a finom megnyugtató helyre kell vezetni, amit anyának, hívunk. Egy anya ölelése mindig a legmegnyugtatóbb dolog a világon, a legmelegebb és a legigazságosabb. A film, ha sikeresen célba talál, akkor nem csak a nézőt teszi boldoggá, hanem az ajánlót is. Elméink szikrái találkoznak, gondolataink eggyé forrnak és olyan gondolatok és érzések szakadnak fel durva világunk felszínéből, amely egyre ritkább. Nem szabad elfeledni soha, hogy ezek a filmek azok, amelyek minket formálnak, alakítanak, ezáltal leszünk igazi emberek, ezért leszünk azokká, akik vagyunk. A film a tökéletes közlése lelkivilágunk színeinek, egy naplemente elmesélhető, leírható, le fotózható és át is élhető, de annak elméleti mondanivalója csak a film által képes hozzásimulni a nézőhöz. Ezért fontos, hogy okosan és jól döntsünk. Rengeteget ömlengtem már arról milyen a jó film, milyen egy jó filmet megnézni és megemészteni. Ez most arról szól milyen is ajánlani.

A film életem része, a véráramomba beépülő sejtek igazi lényege. Ezeket a dolgokat csak az értheti, meg aki meg is nézi az adott filmet, és úgy nézi, meg hogy közben a lelke is rezeg rá. Ezt érezni kell, kérem alássan. Fontos és nagyon is számottevő dolog az kinek és mikor ajánlasz egy filmet. Amit én ajánlottam illetve említettem meg, az a tökéletes filmek egyike, amely ugyan átdolgozás és egy vizsgafilm újrázása ám világ annyira egyedi, mint akinek ajánlottam. Egy olyan ajánlásnál figyelembe kell venni még az ajánlott személy bőrének felszínét és tapintásának érzését is. Ezeket a filmeket embereknek csinálták, és ismerni kell azokat, akinek odaadjuk életünk e szakaszát. Ő volt az, akinek ezt a filmet úgy kerestem önmagamban, hogy közben nagyon megfontoltam lépdeltem saját álmaimon. Kerestem és kutattam pedig a választás annyira nyilvánvaló volt, és adta magát hogy csak egy gyors impulzus után találtam rá. Ekkor a film trailerét ajánlott megnézni, lehetőleg azt, amely megindítja bennünk azokat az érzéseket, amikről aztán képesek vagyunk írni későbbiekben. A film ajánlása intim, a lélek dolga. Itt az ész érv és a szenvedély kell, hogy találkozzon, üzenetet kell közvetítenie. Fontos, hogy amikor a néző egyedül marad a sötét szobában a képernyővel vagy a vászonnal akkor az ajánló szavai csengjenek fülében, nem befolyásolás ez mindinkább elkísérés a film univerzumába, egy olyan helyre ahol az idő megállítható és a visszajáró csak akkor garantált, ha tetszett az illetőnek a film. Ez a lány fontos és még fontosabb dolgokat tud kiolvasni egy-egy filmből, amelyeket nem úgy tekint meg, mint néző, hanem mint kalandor. Kicsit túl ideális ez a kép, amelyet most lefestek róla, ámbátor engedtessék meg nekem ez, ez az én filmem, akarom mondani most már kettőnk filmje. Nem azért mert annyira tökéletesen passzol hozzánk, hozzáteszem igazán nem is húzható egyikünkre sem, de mondanivalója és világa annyira tökéletesen passzol a kék szemhez, hogy fájó lett volna nem ajánlani. Vélhetően elátkoztam volna minden atomot és szub-atomot a világon, ha nem ezt a filmet ajánlom, hanem valami átlagos 120 perces moslékot. Fontos tehát kedves olvasóim, hogy a film ajánlása közben gondoljunk a másikra is, ne csak saját magunkra. A mai modern világ elvadult fiataljai soha nem a másik emberre gondolnak, minden az „ÉN”-ből indul ki és oda lyukad ki. Pedig itt már a „MI” az, ami fontos. Igenis gondoljunk azokra, akiknek ajánlunk legyünk kicsit a bőrükbe próbáljuk meg elképzelni milyen is először látni egy igazi filmet. A filmet, ha szabad ezt mondanom. Rengeteg mozi van a világban, amely megtekintésre vár, de nem mindegyik a mi mozink. Figyeljünk oda a másikra, próbáljuk meg szeretni az ő gondolat világát is, tegyük félre kicsit magunkat és legyünk egy pillanatra újra gyengén látók, akiknek kikristályosodik a tekintette, ha megjelenik a főcím. Éljük át újra a reveláció, éljünk a másikban.

Ez csak azért íródott, neked, vagyis nektek, mert megnéztétek a filmet, amit ajánlottam. De igazából csak egy embernek íródott azért, hogy el tudja képzelni azt a boldogságot, amelyet az, okoz, hogy végre újra betaláltam. Olyan dolog ez, amelyet úgy lehetne értelmezni: építsünk egy létrát, nagyon magasat és a holdig vezessen. Oda kell felmásznunk és onnan kell letekintenünk régi önmagunkra és az emberiségre, mert ez innentől fogva egy új jelenet, teljesen más megvilágítással, színnel és kamerával, kérlek ez itt már a mi filmünk. Így alakulnak ki a filmek, amelyek fontosak nem csak egy, de már két ember számára is. Túlságosan szentimentális is ez a cikk, de teljesen mindegy már. Az érzés, amely vezeti az ember szívét, agyát és életének talicskáját, amelybe vagy beleülnek mások, vagy üresen nyikorogva tologatjuk magunk előtt. Remélem, ez a film most kicsit rakott a taligába, nem csak egy filmet, de egy érzést is.

Filmet ajánlani jó érzés, boldogságot szabadít fel elkorhadt lelkünkben, újra kisarjadnak annak rég elveszett hajtásai. Szürke kis testünket félretolják és kihajtanak, kivirágoznak, már csak öntözni kell, és minden rendben lesz.