Emlékszem még az iskolában tekintettük meg ezt az akkor még kissé bohókásnak értelmezett francia remekművet. Le fabuleux destin d'Amélie Poulain avagy Amélie csodálatos élete. Természetesen senkinek sem kell bemutatnom, mert a film mondhatni ungerground és mainstream körökben is hatalmas sikert aratott. A kritikusok imádták, a nézők pedig újra és újra felfedezték. Miért? Mert olyan képi világgal rendelkezett, amelyet azelőtt kevés (még a francia filmek között is) rendező, mert megkockáztatni. Pozitívval. Ritka az ilyen, amikor egy alapvetően drámai művet úgy kell bemutatni, hogy az egy remek kalandfilmmé álljon össze. Amely világában nincs gond és nincs gyötrelem. Ahol jó élni, szép minden és mindenkinek megvan egy jó oldala. Mintha meg sem történt volna a világ borzalma, mintha véget ért volna minden rossz. A film elvág minket a külvilágtól és képes egy újat teremteni. A francia filmek egyik hatalmas pozitívuma ez. Egy álomvilág, amely a zord valóságból be-beemel dolgokat. Kérdés persze, hogy az alapvetően jó karaktereink miért ennyire jók? Miért nincs meg bennük a világ gonoszsága? Betege? Kilógnak a sorból? Soha nem is voltak a sor részei?
A film egyik hatalmas erénye, hogy válaszokat ad a kérdéseinkre. Nincsenek megválaszolatlan mitikus dolgok a film világában. Mindennek oka van, aminek nincs az pedig azért gyönyörködtet minket, mert másra nem képes. A jó dolgok mindenkiben ott lakoznak és élvezni kell azokat teljes egészében. Mert a fiatalság csak így elillan, és nem marad más csak a keserű öregkor, amely immáron lassú szenvedésre kárhoztat minket. Ez a film alapfilozófiája, amelybe valamiért Amélie nem képes belesimulni. Képtelen olyan dolgoknak örülni, amely más embereket boldoggá tesz. Jól láthatóan nem a pénz motiválja és nincs oda a buja testi örömökért. Egy fiatal lány álomvilágot kreál egy megszépített világban. Ez az autizmus jele, amely a film újranézése közben végig ott motoszkált bennem. Úgy éreztem magam, mint aki nem volt ott a sötét osztályteremben, és nem látta a film varázslatos felfogását. Képtelen voltam akkor azonosulni velem, lévén 15 éves fejjel nehéz megérteni egy ennyire komplex filmet. De azt már akkor is lehetet érzékelni, hogy Amélie egy teljesen más világból származik. Akár egy űrhajós, aki egy idegen civilizációban próbálja megtalálni a jót. Képtelen erre, mert nem lát rendesen. Elméjét elvakítva a szürke köd, amelyet a valóság hoz létre. Képtelen elfogadni az olyan egyszerű dolgokat, mint az elmúlás, mintha csak kizárná magából. A film közepe felé saját magát emeli piedesztálra és temeti el végleg. A könnyek valódiak, de az álomvilág nem képes megszűnni. Mintha csak ez a lány képtelen lenne elfogadni a mételyt amely, megmérgezi a mindennapokat. Az autisták leginkább elfordulnak a világtól, egy 
belső szabályzat szerint élnek. Soha nem lépünk a törött kövekre, hatalmas élvezetet nyújt belenyúlni a borsó vagy bab közé, és élvezni, ahogy elárasztják a bőrünk minden centiméterét, élvezzük a kacsázás hangját, az apró kis nüánszokat, amelyek boldogabbá teszik az életünket. De Amélie képtelen kiszakadni ebből a valótlan-valóságból. Nem ól sóvárogva az ablaknál és figyeli volt kedvesét, képtelen rá. Mert soha senki sem volt olyan fontos számára hogy ezt meg tudja tenni. A szerelmet úgy ismeri, mint a fantázia világának egyik alapját. Szerelmesnek kell lenni a világba. Egy vakot átvezetve az utcán meg kell őt ismertetni a világ legalapvetőbb szimbólumaival, a szerelem, az apró kis csodák, amely nap, mint nap körbevesznek minket. Nincs rohanás, nincs fontoskodás. Egyszerűen élvezni kell az életet. Amélie hadat üzen a konformista nézeteknek, a zöldségest kegyetlenül megbünteti, mert ő képes volt alkalmazkodni a zord világhoz annak ellenére is, hogy az anyján csüng még ötven évesen is. Képtelen elszakadni egy biztonságot nyújtó világtól egy idegen vadregényes táj felé. Amélie pedig ennek a tájnak az őrzője, afféle angyalkája, aki segít másoknak meg találni a boldogságot és Teréz Anya képmásában tetszelegni. Az autista lány teljesen elzárkózik a világtól, úgy hogy annak szerves részese lesz, de csak azért, hogy segíthessen másokon. Amélie egy igazi köpönyegforgató, mindent tud a világról, és ismeri az embereket, de egy egyszerű festménnyel is képtelen azonosulni, amelyet mindig újra és újra festenek. Képtelen elfogadni, hogy a vizes poharas lány a kép része, és egyszerűen semmi célja nincs. Nincs semmiféle célja, csak a sok-sok újrafestést követően elvesztette fontosságát. Valaha volt célja, de mára már eltűnt akár a kép igazi jelentése.
Amélie pont ilyen, egy lány, akit annyiszor lefestettek már, hogy elszakad mindentől, amitől a néző igazinak gondolhatná. Lady Di halála sem képes visszahozni a valóságba, mert pont az, amely elszakította. A parfümös üveg tetejének koppanása a csempén pont olyan dolog, amelyet egész életében képes lenne felidézni, mert elvezette ahhoz a Teréz Anyai küldetéshez, amely körbelengi a
filmet. Az autizmus legyőzése ez, hiszen egy váratlan esemény létrehozott egy láncreakciót, amely aztán új célt adott az életének, ami végül elvezette a boldogsághoz. Az út nagyon rögös és tele van kátyúkkal, de Améliet ez nem érdekli. Képes szembenézni a világgal, csak azért, hogy a fantáziavilágának egy új párt keressen. Nino személyében meg is találja, és bár a fiú kissé mulya és ugyanúgy elbarangolt a kalandokban, mint Amélie mégis képesek belső világukat összekapcsolni. Lehetséges, hogy hasonló gyermekkoruk miatt, de ez nem mindennapi dolog. A való életben is nehéz még egy olyan embert találni, aki hasonlóképpen gondolkodik, mint te, sőt még egyetérteni is kihívás. Mivel feltételeztük, hogy Amélie az autizmus egyik gyengébb változatával él együtt (figyelem ez nem azt jelenti, hogy értelmileg gyengébb) amely felfokozza benne a világ iránti érzékenységét. Apja távolságtartása viszont arra készteti, hogy egy belső világot létrehozva elmeneküljön. Igazi irónia ez, hiszen egy olyan útra téved, amely még messzebb viszi édesapjától. Ám Amélie ezzel nem elégszik meg, a Teréz Anyai küldetések része hogy apját is boldoggá tegye. Furmányos módón ám tagadhatatlanul sikeresen.
Feltételezhetjük tehát hogy Amélie afféle érzelmi autizmusban „szenved” amely egész életében végigkísérte egészen gyermekkorától. Ezt megpróbálja feloldani, amikor az emberekhez nem, mint ember viszonyul, hanem egyszerű kihívásként, egy olyan feladathoz, amely megoldható. Sikerrel veszi az akadályokat és közben képes végre egy olyan ember társaságát is „megkaparintani” aki hasonló „betegségben” szenved és el tudja fogadni őt, olyannak amilyen. Amélie és Nino kettőse végül feloldja a nagy rejtélyt és elvezet egy olyan megoldáshoz, amellyel már mindenki ki tud békülni. Megoldódik, mint mitikus rejtély a képzelt és a valós világban is. Amélie úgy tőr ki érzelmi burkából, hogy jobbá teszi a világot és megtalálja a párját a fantáziavilágának. Végül a fotógépek titokzatos szelleme is felfedi titkát, amely annyira blamálisan egyszerű, amelyre a két álomvilágban fürdőző fiatal soha nem gondolt volna. Pedig annyira nyílván való, annyira egyszerű, hogy arra mi sem mernénk gondolni. A filmen végighúzódó motívum pedig megoldja önmagát és felfedi előttünk a nagy igazságot. Mindannyian érzelmileg visszamaradott autisták vagyunk, akik képtelenek elfogadni a világot olyannak amilyen: egy varázslatos több milliárd sorsból álló nagy élményparknak.
