A film az idő romantikája egy összefoglaló, nem elemzésekre alapuló elmélet kibontása amelyet a La Fin Absolue Du Monde blogon található összes elmélet, kritika, érkezés koherens összefoglalójának kell tekinteni. Javítatlan változat.
Az idő felosztása a filmtörténettel egy időben kezdődött el. Az idő tulajdonképpen maga a történet a filmekben. Az idő, a lét, és a valóság tökéletes leképezése a legfontosabb minden rendező számára. Ezek az időelméletek a történelem során folyamatosan fejlődtek. Míg a Lumière testvérek a vonat megérkezését fényképezték le, addig Méliès álmainkat. A kettő közti különbség pontosan az idő manipulálása. A Lumiére testvérek egy adott szakaszt fényképeztek le, beszéljünk most egy lineáris öt perces jelenetről, amelyben megjelenik a vonat, megérkezik, és az utasok leszállnak róla. Méliès pedig bűvészként nem csak elménket tudta becsapni, de magát a felvevőgépet is. A hirtelen megállított jelenet folyamata alakította ki azt a varázslatot, amelyet manapság már a CGI fejlődésével egyre kevésbé alkalmaznak. Ezek a trükkök a régi filmek nagy mutatványai, eltűntek, kifakultak a szakmából. Alkalmazásuk egyre csak kikopik, ahogy az emberi elme ellustul és tunyává válik. Annyi álmot láttunk, hogy azok különlegessége kiveszett a hétköznapjainkból.
Erről sem Amerika, sem Európa nem tehet. Az álom mindennapjaink részévé vált, anélkül ma már filmet nem lehet elképzelni. Lassan a dokumentumfilmek is, amelyek a „mindent megmutatni” elven dolgoznak, annyi álmot használnak fel, hogy elvesztik dokumentumfilm jellegüket.
Az idő manipulálása tehát magával a film feltalálásával egy időben létrejött. Míg a fotókat nézve csak visszaemlékezünk arra kik is voltunk, egy filmfelvétel megmutatja igazi valónkat. Ezek a képek ilyenkor újra megmutatják nekünk valónkat, visszaemlékezünk és létrejön egy újabb romantikus kép, amelyben újra és újra kiélhetjük magunkat. A romantikus képek itt nem a klasszikus romantikus szó értelmében jelennek meg, itt nem férfi és nő szerelméről kell beszélnünk, sem a klasszicizmussal szembemenő művészeti irányzat stílusjegyeiről. Ez a romantika saját életünk fontos pillanatainkat olvasztótégelye, amelyek újra és újra megjelennek az úgynevezett saját mozivásznunkon. Fontos dolgok, amelyet átéltünk, az első orgazmustól kiindulva az első valódi halálesetig a családi körben, egy feleség vagy gyermek elvesztése ugyanúgy visszaköszönne a mozivásznon. Ezek a dolgok negatív és pozitív irányban elválasztódnak ugyan, de erejük ugyanakkor, mint amikor először éltük át. A film felidézi bennünk azt, amelyért annyit küzdöttünk. A Forrest Gump híres jelentét nézve mindenkiben felsejlenek azok a nagy futások, amelyet kizárólag magunkért tettünk, vagy csak azért, hogy végleg kifáradva valahol összeessünk. A film romantikája innen indul, és ez a csúcspontja is. Nem beszélhetünk a romantika elejéről és végéről. A film megalakulásával létrejött annak szükségszerű romantikája is.
Kérdés persze, lehet-e ezt a romantikát befolyásolni illetve manipulálni? A válasz egész egyszerűen, csak igen. Hiszen mint minden ennek is van anyaga. A Moszkva tér tömény nosztalgiája mind-mind celluloid szalagra rögzített emlékkép, amelyet helyes sorrendbe rakva filmként adnak el nekünk. Teljesen mindegy, Török Ferenc forgatókönyve, vagy annak gyermekkori nosztalgiája tulajdonképpen mindenkié. Azért annyira jó ez a film, mert képes egy egész generációt megszólítani, igazi retro őrületre hajazó film. Tökéletes alapanyaga annak, amit meg akarunk határozni, és ami behozza a nézőket a moziba. Ez az igazi és tiszta romantika, hamisítatlan és lemásolhatatlan. Ezeket a dolgokat csak újraalkotni lehet, lemásolni nem. Mindenki személyes tragédiaként éli meg a nagymama elvesztését, vagy a Lada összetörését. Magyarországon egy jó film alapkritériumaihoz ez kellet, semmi más. A Moszkva tér a felnőtté válás trilógiájának nyitódarabja, de a második Szezonnal már senki sem foglalkozott, az Overnight, amely megkoronázta Török Ferenc nyitó filmjeit pedig még ekkora sikert sem ért el. Pedig egy előre megszervezett trilógia részei voltak. Ezek felett a néző elsiklik, hiszen az érettségit épp csak elvégző söröző pesti fiatalok képe inkább ráhúzható az emberekre, mint a pornószakmával próbálkozó szakmunkásoké, esetleg a tőzsdeügynököké. Ez a három film tökéletesen reprezentálja a romantikát, majd később annak mellékszálait. Olyan dolgokat, amelyeket nem mindenki tapasztal, de bizonyos univerzális jegyei mindenkire igazak.
Visszatérve a térhez és időhöz: Ezekről nagyon sok elmélet született, már amelyekre érdemes odafigyelni, és ismernie is kell annak, aki szeretne filmet elemezni, vagy csak mélyebben megismerni. Nem elég azt tudnunk, hogy Tarantino post-modern mesélési stílust használ filmjeiben, tudnunk kell miért is teszi azt. Ezek a dolgok elengedhetetlenek ahhoz, hogy észrevegyük a tört romantika jeleit. Amikor egy film azért van megtörve bizonyos pontokon, hogy a romantika vagy elhaljon, vagy fokozódjon. Nagyon fontos elemei ezek a filmnek, térnek, és időnek. A tört romantikát ezalatt úgy kell értenünk, hogy egy filmet vagy sorozatot a logikus pontnál ketté vágnak, elkaszálnak, vagy csak nem foglalkoznak vele. Mindenkiben sokkoló nyomot hagy, ha egy szereplő utóéletét nem ismerhetjük meg teljes egészében. Ezt innentől a fantáziára hagyják, amely következetesen ki lett ölve belőlünk a modern film miatt. A modern film (nevezzük most így) a kilencvenes évektől vette át az uralmat felettünk. Evette tőlünk a fantáziát, a rejtélyt és a misztikumot. A mélység titkával elkezdődött CGI őrület mellett olyan fontos rendezők sorakoztak fel, hogy képtelenség volt immáron e technika nélkül filmet készíteni. A kézzel épített hátterek eltűntek, a valódi vér immáron nem volt lényegi dolog. Míg Lucio Fulci megépítette szörnyeit, amíg az Ördögűző megölte bennünk a gyermeket bizonyos jeleneteivel, addig a Fűrész franchise jellegével megerőszakolta borzalomra éhes nézőközönségek tömegeit. Ez a fajta erőszak immáron elfogadhatatlan és jól jelzi azt a horror válságot, amelyet a jumpscare filmek okoznak a műfajnak. Míg Carpenter, Cronenberg valódi horrorokat rendezett, mára ezek a zsánerek teljese részei lettek a CGI-vel felturbózott ijesztgetős reklámfilmeknek. Ezt nevezzük ma horrornak, ám közel sem annyira rémisztőek, mint a Zombi sorozat, vagy az Élőholtak éjszakája. Utóbbi példánál látható, hogy egy horror zseni, Tom Savini miként dolgozza fel Romero örök horrorját a kilencvenes években. Itt még egy remake valódi feldolgozást jelentett, ugyanazzal a technikával, amivel az eredeti készült. Ez ugyan a film romantikáját már belterjesen érinti, mégis szerves része annak.
A film igazi romantikája ott tűnt el, amikor az emberek már nem a filmért mentek a moziban. Egyszerűen elvárás lett, hogy a film valami olyat adjon nekik, amit nem kapnak meg máshol. Új álmokat akartak, agy nélkül. Az álmok márpedig az agy diszfunkciójából alakulnak ki. Rémálmaink pedig szintén. Az emberi elme hozzászokott ahhoz, hogy mindent elképzelnek helyette, ezért már nem is akarta magát megerőltetni. Elvárássá nőtte ki magát az egykor alázatos megtekintés. Egy Godard, Truffau film mindig meglepetés volt, mindig meghökkentette a nézőket, ma már ezek nem nevek csak termékek. Eladni szinte lehetetlen, Godard a Film Socialisme-ban tökéletes görbe tükröt mutat a nézőnek, feladja minden reményét arra, hogy valaha normális filmet fog forgatni, igazi elmesélő kis álmokat, amelyeket a nézők egészítenek ki, önmagukkal. Innentől a filmek már részünkké válnának, de így hogy mindent megkapunk azon a bizonyos tálcán, amelyen pop-corn és kóla is van, ez már lehetetlen. A művész mozik belterjes olykor zavaros összeállításai mára, annyira belterjes közeget hoztak létre, hogy finnyásan lépünk be az ajtón. Egy régi klasszikus mozi anno előadásként hatott ránk. A nikkelodeon mozik sötét termeiben lejátszott mozgóképek élőzenével már nem adnak semmi újat számunkra. Pedig egy Méliès filmben több érzelem és munka van, mint egy újabb Ridley Scott produkcióban, amely elveszti film jellegét ott, hogy nem nézőknek játsszák, hanem vevőknek. A pénz ugyan képes megrontani mindent, de nem feltétlenül kellene ez tennie. A független filmek utolsó bástyaként tartják a frontot, de művészi lelkületű nézői nem hoznak annyi pénzt a kasszákhoz már. A kör tehát bezárul, így szükségszerűvé vált az álom készre csomagolása a mozi termekben. Persze itt most nem a mozi vagy a romantika halálról beszélünk, de az intim pillanatok már nagyon ritkák ebben a közegben. Nem nézőtéren ülő emberek vannak, hanem kritikusok. Kritikusoknak pedig lehetetlen filmet készíteni. Mindenki egyszemélyes bírósággá alakul át, ha moziról van szó, amikor pedig otthon tekintik meg a Breaking Bad záró részét mindenki sírdogál. De ezt képtelenek vagyunk felvállalni egy olyan közegben ahol, zörög a pop-corn, és szisszen a kóla.
Mindenki hatalmas összehasonlításokat várna tőlem, és várná, hogy tényekkel támasszam alá. De ezek a dolgok már annyira a részünké váltak, hogy felesleges. Vizsgáljuk meg önmagunkat, azt hogy mennyit számít nekünk a romantika. Míg a Robotzsaru kínzó jelenetét a párna alól néztük, addig ma mi történik velünk? Odafordítjuk arcunkat és várjuk a vért, mert erre lettünk nevelve. Képtelenek vagyunk megbirkózni az érzésekkel, mert lelkünk bezárta kaput. Miért? Könnyen lehetne a VHS-t vagy a Beta-maxot hibáztatni, vagy az internetet. A legnagyobb hibás viszont mi vagyunk, mi, akik elutasítottuk a fantáziát, a romantikát, mert az életünk szerves részévé vált. A heti egy mozizást felváltotta az „unatkozom, menjünk el a plázába valami filmre” esete. Itt viszont már nem arról van szó, hogy várjuk a filmet, azt várjuk, hogy elkápráztasson minket. Nincs izzadt tenyér egy-egy jelenetnél, nincs Szarvas vadász szintű feszültség, nincs Apokalipszis most sokkoló háborús jelenete, nincs semmi csak a más által elképzelt rettegés, amelyet megeszünk, és megpróbáljuk megemészteni. Nincs a filmnek se története, se értéke. Ez a romantikátlanság egyetlen lehetősége, ha filmekről van szó, ettől függetlenül a mai drámákban, de még az akciófilmekben is rengeteg romantika található. Viszont soha ne feledjük el, hogy ezek álságos érzésekre hajaznak. Itt már szó nincs a Tizenháromban látott emberi drámáról, itt a CGI által elképzelt szenvedést láthatjuk az Avatar szereplőinek arcán, se filmes eszköz, se színészi tehetség nem kell hozzá, csak egy nagyobb teljesítményű Mac, amely megfelelően van beállítva. Ezek a dolgok igazából a régi mozi halálát készítik elő, és eljön az a nap, amikor a NetFlix előtt üldögélve megpróbáljuk elképzelni milyen is volt a Máltai Sólymot először látni, nem lesznek emlékeink, csak emlékeket előhívó parancsszavaink.
Persze a helyzet nem ennyire tragikus, hiszen amíg emberek vannak, születnek új ideák, új filmek, új közlési formák, és új romantikák. De soha ne feledjük el a régi filmek világát, amelyben a fantázia még valóban azt jelentette: elképzelt ábránd, nem pedig dollárokat.
