A film az idő romantikája egy összefoglaló, nem elemzésekre alapuló elmélet kibontása amelyet a La Fin Absolue Du Monde blogon található összes elmélet, kritika, érkezés koherens összefoglalójának kell tekinteni. Javítatlan változat.

A romantika olyan dolog a filmekben, amely a nyitójelenettől egészen a stáblista végéig jelen van. Jelei folytonosak és kiismerhetőek. Nekünk szólnak, rólunk szólnak. A romantika igazából maga a film, illetve az időbe beépülő lassítás vagy gyorsítás. Egy ölelés 45 másodperce lehet örök is, ha a két ember lelkileg teljesen összehangolódik. Ez a fajta romantika mely még tíz vagy akár húsz év múlva is flashback-ként tört elő bennünk. Ezek a falhoz vágó gondolatok, illetve érzések soha nem múlnak el. Mindig bennünk vannak, maga a film csak egy leképező tárgy, amely segít újra és újra feleleveníteni őket. Egy örökké tartó csók íze még ma is a szánk szélére képes kiülni, ha emlékeinket pontosan előszedjük. A csók maga elmúlhat, de az érzés örökké bennünk ragad. Lelkünk egy másikkal együtt rezdül, a tökéletes harmónia pedig megállítja az időt. Ez az időmegállítás nem olyan, mint a filmeken, mi nem vágunk, mi nem gyorsítunk, de még csak nem is felejtünk el semmit. A film hatásai ezen segítenek, megpróbálják előszedni belőlünk ezeket az érzéseket. Folytonosak és állandóak, mint az idő. Az idő képes érzéseinket film formájában konzerválni, és tudat alatt is csak ezt újra és újra éljünk. A film maga a megörökített idő, az ember pedig az időt képes úgy alakítani, hogy érzései tökéletes leképzése legyen. Amikor nincs nálunk zene, és a buszon utazunk mindenkinek be szoktak ugrani bizonyos zenei emlékképek, amelyektől mosolygunk, ezekben élünk emlékképekben. Személyiségünket ez határozza meg, ettől leszünk igaziak. Erre próbál a film megoldást találni unos-untalan, arra mik is vagyunk igazán. Míg az irodalom tapasztalati úton próbálja ezt megtalálni (egy író annál jobb minél többet képes tapasztalni a világból) a film pedig elképzeli a mi álmainkat, és megmutatja. Ezért is annyira sikeres a modern világ egyik legmodernebb műfaja. A telekommunikáció kibővülésével a tévé, az internet a legprimitívebb érzéseinkre hat. A realityk durva világa a primitív érzéseinket kaparja elő, a talk show műveltségünket teszik próbára olyan általános kérdésekkel, amelyeket egy középiskolás is meg tud válaszolni. A kereslet kínálat itt már roppan ösztönszerű. Nem kell felmérést készíteni arról, hogy szeretjük e nézni amint két politikus marja egymást a kamerák előtt, az ösztöneink kívánják ezt a fajta verbális harcot. A fizikális harc pedig lassan mindennapjaink részévé válik a sportközvetítések és a modern gladiátor játékok révén. Az ember állattá szelídül a saját nappalijában és képtelen az új filmek mélyebb mondanivalóját feldolgozni, ezért a kritikák felé fordul. Az internet diktatúraszerű vélemény alkotása pedig már-már fojtogatja a nézőket. Nem tudnak objektív képet kapni egy-egy filmről, hiszen személyiségek millió csapnak össze vitáznak és pontoznak. Az egész egy sorban állásra kezd hasonlítani, ahol mindig jobban tud valaki valamit, mindig van egy hosszabb ám gyorsabban haladó sor. A mozgássérültek sora pedig a irigylésre méltóbb, a tömegkommunikáció mozgássérültjei pedig maguk a műsorkészítők. Mert ők előnybe részesülnek, nem kell elhinniük saját élet felfaló propagandájukat.

A film romantikája teljesen más, ránk hat, éréseinkre és a lelkünkre. Ez a furcsa egyveleg késztet minket arra, hogy újra és újra megnézzük biztonságot adó filmjeinket. Aki egyszer megtalálta életének bizonyos részeit az Elfújta a szélben az egészen biztos, hogy évek múltán is előveszi. Akivel megtörténtek a háborúk az háborús drámákat néz, rengeteg történet van, rengeteg típus, amelyeket még nem meséltek el. A moziba járó ember tulajdonképpen saját magát keresi a képkockákban, és ez a keresgélés évekig eltarthat. Kevés olyan helyzet van, már amelyben felállva tapsolnak az emberek, véleményüket a média irányítja. Ha azt mondják, hogy az Avatar 2-ben nagyon sokan közreműködtek mi dolgozókra gondolunk, akik hordták ide-oda a kamerát, a sminkesekre, akik 12 órát dolgoznak, pedig ez ma már öt perc alatt megvalósítható, csak a körítéssel foglalkoznak többet. A film maga elribancosodása igazából a nézők elárulása, de a romantikát nem lehet kiirtani a filmből, mindig jelen volt és lesz is. A Kifulladásig-ot figyelve az ember olykor képzeleg, olykor ágyjeleneteket gondol maga elé, amelyeket maga is megélt, ám közelebb nem kerülünk álmainkhoz, nem leszünk okosabbak a film végére, hiszen ezeket mi már átéltük. Tudjuk milyen dohányfüstös kocsiban utazni és jelentéktelen dolgokról beszélgetni, Belmondo nem kell hozzá, hogy elmondja. Ezek a karakterek mi magunk vagyunk.

A romantika folytonossága vitathatatlan hiszen, körbelengi az egész film szellemét. Maga a mozgókép a megtestesült álom formája, álmaink pedig belőlünk születnek, ahogy a jó filmek is. Mi gondoljuk jónak azokat, érdekes történeteket kapunk, de igazából ez az emberiséggel már megtörtént dolgok összeollózása. Szokták mondani, hogy azért unalmas az emberiség, mert a történelemben már minden megtörtént. Nincs mit újra és újra elmondani, mert mindenki ismeri már a történeteket, a film ezen próbál meg javítani egy kicsit. A romantika pedig belengi minden „cselekedetét”. A producerek tudják mire vágyunk, mi pedig csak próbáljuk keresni vágyaink tárgyát. Ha egy színésznőt látunk, akkor feleségünkkel megélt élményeinket hajlítjuk rá a karakterekre. Ez ugyan önbecsapás, de annak egy művészi, érzésekkel túlfűtött változata. Az igazi romantika.

A valódi romantika érzékeltetésére, ideje egy gondolat kísérletbe kezdenünk. Természetesen már minden ember volt szerelme, olvasóim között is rengetegen. Ebben egészen biztos vagyok. Ha az ember elkezd egy párkapcsolatot, vagy csak az első randira beszéli rá magát, az első pár pillanat igazából semmit sem jelent. Általánosságokról beszélünk, így kérek, mindenkit nyugodjon meg. A szerelem fokozatosan növekszik az emberben, akár a virág. Lehet szép virág, lehet csúnya, de lehet szép és illatos és így tovább. Rengeteg alternatíva van. Életünk e szakasza roppant lassú és fájdalmas jelenet, ahogy megpróbáljuk felfedezni a másikat, elképzelni őt magunkkal és az életünkben. A szerelem beteljesülésével, pedig elérkezünk a tetőponthoz, amitől már minden csak lefelé mutat. Egy igazán jó film ugyan a végére hagyja a csattantót, de filmünkben a jelenetek között évek telnek el. Az első csók, a gyermekünk születése, egy hatalmas eredmény elérésének pillanat igazán olyan dolog, amelyre mindig emlékezni szeretnénk. Az emberi agy szerkezetéből adódóan mindig máshogy emlékszik bizonyos dolgokra. Kiegészíti a foltokat, pótolja hiányosságainkat, a zene, a film és a festészet ezen segít nekünk. Minden érzés, amely mi vagyunk emlékeink, tapasztalásunk összességének egy negatív lenyomata. Megpróbáljuk úgy érzékelni ezeket a dolgokat, hogy nem hétköznapiak, amikor meglátjuk a hőn áhított lányt, elsimítja a füle mögé a kósza tincseket, de ez abban a pillanatban még nem örök pillanat. Ám halálos ágyunkon visszaemlékezve mondhatjuk azt is, hogy ez a pont változtatta meg az életünket. Ahogy a drogos eljut a csúcspontra, amely a leszokáshoz vezető fordulópont, úgy a film is képes ezekre a csúcspontokra játszani. Filmes eszközként ezek a dolgok általában a film utolsó szakaszára vannak időzítve, hiszen ki ne szeretnék happy enddel befejezni életének filmjét? A zenék ugyanígy vannak, a felfokozott felhevült pillanatok mindig a szám közepén kerülnek elő. A film az egyetlen olyan műfaj, amelyben a fontos pillanatok a film végére maradnak. Pont, mint a haldokló nyugdíjas a korházi ágyon, ahogy próbálja feleleveníteni életének fontos szakaszait. A romantika igazi megállított vagy felgyorsított idő, remek zenével aláfestve. A film e képzelgéseinket próbálja meg újra és újra előhívni. Így viszont életünk folyamán már az önbecsapás örök spiráljába is kerülhetünk, amely szerint az életünk fontos pillanatait a filmek határozzák meg. Ki ne szeretne az esőben csókolózni? Ez persze nem sok mindenkinek adatik meg. Ki ne szeretné úgy befejezni az életét, ahogy a Big Fish főszereplője? Na, ügye! Életünk folyamán fantáziánk ellustulása miatt ezekre az emlékképekre, úgymond epikus, vadregényes pillanatokra szorítkozunk, amely által a film meghatározza életünket. Nem csak az időt képes befolyásolni, annak nagy pillanatait megragadni és Möbius szalagra fűzni, hanem képes minket is befolyásolni. A nagy egymásra találások fiatalkorunkban lehet a leginkább filmtekercsre való szakasz. Ezen dolgok mellet nem szabad elmenni, a romantika rengeteg veszélyt hordoz magában, mégis az egész olyan, mint a Beach Boys -  Wouldn't it be nice című száma. Az egész roppant pozitívnak hat, ám figyelve a rejtett részeket rájöhetünk arra mennyire is kétségbeesett segélykiáltás az egész. A film hasonlóként hat életünkre, előhozza azokat a bizonyos jeleneteket, de közben segítséget is kér a számunkra, mert életünket immáron a HD emlékképek és a 4K fantáziák kontrollálják. Minden ember a romantikus jelenetekben éli ki teljesen magát, ezek a dolgok azok, amelyek köszönhetőek a modern telekommunikációnak. Míg a film a fontos olykor alantas pillanatokkal operál, addig a televíziózás csak az utóbbival.

A filmes romantika időmegállítása olyan, mint a szerelem. Egyszeri és megismételhetetlen, de folytonosan felidézhető, mert lelkünk kottájában olyan fontos hangjegyeket helyez el, amelyeket újra és újra lejátszva megdobban bennünk valami. Egy heves szívdobbanás az mely irányítja ösztöneinket, emlékeinket, önmagunkat és azt is miként választunk filmet. Szeretjük magunkat és lelkünket biztonságba helyezni.

Mára az a sajnos skizofrén helyzet állt elő, hogy a film immáron csak ezeket látja bennünk. Piac kutatnak bennünket kereséseink alapján. Míg mi a világhálón szociális csoportokban megpróbáljuk megosztani minden (olykor felesleges) gondolatunkat addig mereven elzárkózunk a valódi pillanatok elől. A modern ember ül a szobájában és egy képernyő előtt éli meg hatalmas pillanatait, itt ismerkedik, itt történik meg vele minden, amelynek kint kellene, hogy aztán a filmen viszont látva ne maradjon keserű szájíz. Ezeket a dolgokat az új Y generáció már soha nem fogja megérteni, a film immáron kihasználja és ki is szolgálja őket. Vegyes érzésekkel lépünk a moziba, hiszen oly sokat csalódtunk már, de a reményt a filmes stáb mindig ki tudja használni, hogy behúzzon minket. Hiába lett botrányosan kellemetlen az új Star Wars film, ha a folytatás talán végre megadja azt, ami 78-ban elveszett. A lelkünk.

Míg megpróbáljuk magunkat megosztani mindenkivel, folyamatosan várjuk azt a fórumot, vagy médiumot, amely kifejez minket. Legyen az a gyermekmese, amelyet unos-untalan átnyújtanak nekünk egy McDonalds tálcáján, vagy egy eldugott kis B film, amire senki sem emlékszik. Kétségbe esetten keressük magunkat másokban, és a filmekben.

Ezért is halhatatlan a romantika, amely az idő fontos pillanatait felhasználva behúz minket. Újra, és újra.