"A nyelv megnevez, a film megmutat."

Balázs Béla 

Egy kis eltérés az eddigi megszokott cikkektől. A YouTube véleményem szerint az egyik legnagyobb ellensége a valód filmnek, illetve annak a közösségnek, akik a filmet imádják és szeretik, továbbá istenítik. Soha nem írtam még YT videókról kritikát vagy elméletet. Ám az a közel tíz év, amit ezzel a „szakmával” ölelkezve töltöttem most arra sarkall, hogy a megszokott rendezett mederből kilépve kicsit foglalkozzak ezzel a tudathasadásos műfajjal. Ugyan semmiféle elméleti jártasságom nincs a videózás terén, viszont néző vagyok, egy olyan néző, aki szerint vannak olyan videósok, akik remek elméletek melegágya lehet. Ma csak egy kimondottan vékony réteggel fogok foglalkozni. Pontosabban a gameplay videók műfajával, amelyeknek időtartalma 20 perc és egy óra köré korlátozódik. Jogos lehet, a kérdés miért vetemedek ilyenre, amikor a többi cikkem Fellinivel, Lucio Fulcival vagy éppen Kubrickkal foglalkozik. Hol érintkezik ez a két műfaj vajon? Hát a gonzo film elméletnél, amely az érzésekre hat. Megpróbálok mindvégig tárgyilagos lenni. Egy közel féléves kutatómunka eredménye lesz ez a cikk. Januártól kezdve figyeltem Zsozéatya munkásságát a YT video megosztón, eleinte csak kedvtelésből majd egy olyan emberi sors kibontakozása miatt, amely megérintett. Nem is teljesen ez a lényege a cikknek, mindinkább az miként sodródhat egy jó remek humorral és különleges hétköznapi embereket megérintő képességgel rendelkező videóst a peremvidékre maga a videózás. Miként jut el az ember oda, mint néző, hogy eggyé forr egy a kamerák előtt hülyéskedő vidám fiatal sráccal? Aki ugyan az én generációmhoz tartozik, ám mint generációs defektus tökéletes látható a céltalanság videóiban. Az egészet a káosz határozza meg, de egyben össze is tartja. Miként hasad meg egy láthatóan vidám tudat a szemünk láttára, miként válik az egész olykor szappanoperává. Fontos megvizsgálni ezeket a videókat, nem alapművek ám az érzés alapú videózás tökéletes vadhajtásai. Egy ember, aki örökre összeforrt saját munkásságának súlyával, avagy miként lesz az unalomból sorsszerű kötelességként ránk nehezedő munka. Zsozéatya az önfeledt videózás mementója.

Mindenféle történelmi visszatekintés nélkül fontos tudni, hogy Zsozéatya videói a Minecraftól kezdődően egészen a LOL-ozás, CS:GO-zás és mindenféle és műfajú játékok videózásáról szólt. A koncepció roppant egyszerű. Az úgymond kocsmai szlenget használva csinálunk egy videót a játékokról és azokat vagy kifigurázva, vagy őrülten szenvedélyesen szeretve levideózzuk, ahogy játsszuk. Az így létrejött bemutató videókat pedig feltöltjük és várjuk az eredményt. Zsozénak rengeteg munkája van a mára több mint 90.000 feliratkozóval rendelkező csatornájában. Saját bevallása szerint is több százezer forintot ölt már bele ebbe a dologba, csak azért mert szereti csinálni. De az embert célok vezérlik, nézzük meg mi is volt Zsozé célja? Az unalom az, amely arra sarkallta, hogy kedvenc játékairól videót csináljon, az ő saját stílusában egy Tesco-s mikrofonnal és olyan technikai háttérrel, amely jó indulattal sem mondható profinak. Ebben rejlik az igazi ereje ennek a fiatalembernek, aki úgy tett le valamit az asztalra, hogy csak saját magát adta. Ez a fajta önkitárulkozás az, amely a mai videózásból nagyon hiányzik. Semmi sallang vagy bemutatkozás, se technikai információ (saját bevallása szerint is analfabéta ezen a téren és ez videóiban is jól megmutatkozik) csak a tömény igazság. Ha egy játék szar, akkor úgy kezeli, ha viszont megérinti a lelkét, akkor olyan körültekintéssel és pontossággal bánik vele, ahogy azt a legnagyobb videósok teszik szerte a világon. Mindenki ugyanazokat a profilokat és begyakorolt dolgokat csinálja. Zsozé mindig is kilógott egyéni stílusával és bariton hangjával. Az éneklés a videókban pedig közülünk emeli ki ezt az embert, mert hát ki nem szokott énekelgetni és baromságokat dumálni, amíg a töltőképernyőt nézi?

Nehéz úgy írni róla, hogy magamról ne írjak. Rengeteg játékkal volt dolgom és soha meg sem fordult a fejemben, hogy levideózzam ezt, ám miután Zsozét kezdtem nézni ez alatt a fél év alatt én is elkezdtem (ugyan kommentár nélkül) videózni a játékaimat, pusztán csak azért, hogy lássam mennyit is töltök ezzel egy nap. Zsozé közülünk való és ide fog visszatérni, ha egyszer abbahagyja. Ez az épületgépész az, aki úgy tekint a világra, ahogy mindenkinek kellene, komolytalanul ám érzéssel. A The Last of Us volt az első olyan videó sorozat ahol megláthattuk Zsozé igazi értékét, mindégig kimért, és okos volt. Nem voltak kilengések a videók minőségében, a hangvétel megfelelt a játéknak és olyan érzéseket hozott elő ebből a látszólag kő egyszerű egyénből, amely vélhetően fiatalok millióit fogja arra sarkallni, hogy ne lendületből, hanem érzéssel játszanak. A The Last of Us Zsozé szavai szerint a játékok szent Grálja, ezzel tökéletesen egyet kell értenem. Csak e miatt az ember miatt vettem meg a játékot és toltam végig két nap alatt. Ugyan végignéztem az egész video sorozatot, de úgy éreztem át kell élnem azt a fajta megrázkódtatást, amin ez a videós végig ment. Nem különleges dolog ez, csak mély és érzéki amilyennek lennie kellene a világnak. Videó a YT legérzéketlenebb ámbátor legviccesebb videói közé tartoznak, ám kilengései mutatják meg leginkább érzékenységét a világra. Ez a fajta gyengeség, amely erőt kovácsol egy idő után a gamer szcénában. Stílusa egyszerre felületes ám depresszióval finoman meghintett érzékenységet rejt. Művész emberként pedig látható teljes feltárulkozása nézői előtt. Zsozé a videók rabja lett kiszakadásának kísérletét pedig szinte élőben láthattuk, vészjelzés afféle segélykiáltás volt ez a részéről, amikor megpróbált rendes életet élni, de a videók és az öntömjénezés még mindig erősebb annál mintsem, egy egyszerű hétköznapi ember istenből újra halandót csináljon. Pedig mennyire jól haladt, ám videói minőségének romlása miatt és magánéleté problémái odáig fajultak, hogy feladta a normális életre való törekvést. Pedig videóinak ereje pont hétköznapiságában rejlett, egy srác, aki letéve a 8 óra falvésést, videókat csinál, és csak nyomja a baromságot, pont, úgy ahogy mi tesszük, amikor végzünk a munkával. Elengedünk minden kis értelmet is és próbáljuk élvezni ezt a nyamvadt ám fojtogató életet. Zsozé titka nem nagyszerűségében rejlik, hanem egyszerűségének mélységében. Olyan felületen siklik, amely ugyan gödrös, de helyesen lavírozva sikerre vihető. Tökéletes munkát végzett, addig a pontig.

Nem szerettem volna elméletembe belevonni a magánéletét, de tény hogy videóinak minőségére és magánélete
 fontos része lett. Laura (és elnézést, hogy felhozom a témát) megjelenése videóiban olyan önfeledtséggel töltötte meg a game playek hangulatát, amelyet amaddig soha sehol nem láttam senkinél. Egy láthatóan nem geek lány teljesen kikészítette Zsozét, szétszórt lett ám annál jobban figyelt a körülötte lévő dolgokra. Új munkahelyének köszönhetően ő és a videók eggyé forrtak. Az élő streamelések között pedig magánéletének alakulását is figyelhettük. Rengeteget néztem a Pulitront mert ezen a ponton már maga az ember érdekelt és nem Zsozé. Nagyszerű volt látni egy normális élet kialakulását, hétköznapi problémák megjelenéséit életében. Az albérlet elvesztése, a kocsi lerobbanása, egy zár beragadása vagy a mosógép tacsratétele, mind-mind olyan dolgok a videókban amelyek reality szerűvé avatják gameplay videóit. Ez viszont annyira közel van már az emberhez, hogy itt megégetheti magát. Ez a talaj már forró és a táj kietlen. Herby életét figyelve YT-on láthatjuk amint teljesen megmakkan és elengedi a valóságot magától. A kamera lencséjének csillogását figyelve annak rabjává válik. A valóság semmit sem számít, amit nem rögzítünk, az nem is létezik. Ez a fajta skizofrén helyzet az, amely elkerülte Zsozét, próbálta kikerülni ezt, ám tudatalattija soha nem engedte, hogy ne a kamerák előtt élje az életét. Az elnémított mikrofon és a telefon nyomkodás továbbá arcának egyszerű tónusai mindent elmondanak azoknak a nézőknek, akik figyelik őt. Zsozé nem azért nagyszerű videós, mert jól tolja a dumát, vagy csak mert jó játékos (mint PS4 gamer a fejemet fogtam, amikor az exkluzívukkal játszott) hanem mert egy a tetoválást utáló ember, aki a kezére varratta saját verseit, mert saját szavai tükrözik a legjobban érzéseit abban a drámában, amely hatással voltak személyiségére. Ez egy tökéletes realitynek való megágyazás, olyan valóság shownak amelyet falunk mi gamerek mert a sötét szobában ez ablak a világra. Soha nem gondoltuk volna, hogy ennyire tudjuk élvezni a sötét kocsmák szövegeit, amelyeket már ezerszer halottunk, de a tónus a hangsúly, ahogy újra és újra elismétli, az otthon melegét adja nekünk, esetleg azt az esélyt, hogy lehetünk még normális emberek. A monitor fénye nem a show business reflektora, ám sokat segíthet, azon miként éljünk túl egy magánéleti válságot. Zsozé tökéletesen alkalmazkodik az élethez, simul, idomul és közben tovább videózik. A hatalmas kihagyás, amely az elmúlt egy hónapban volt pedig nem csak, hogy megbocsájtható, hanem tisztelendő. Ő döntött úgy, hogy életének e szakaszát már nem osztja meg velünk. A legerősebb felvételei amúgy is azok voltak, amelyeket barátaival csinált és a szövegelések olyan meleg otthonra emlékeztettek minket, amelyhez minden árva gyermek szeretne tartozni. Cody Scott a videóinak szerves része lett, és Laurával kiegészülve végre az egész arcot kapott a mára már törölt Until Dawn végigjátszás alatt. Tökéletes videó volt, amely ugyan szétesett rengetegszer és a chatre való válaszolgatásból állt egy idő után, de erős volt. Nem Laura megjelenése miatt, hanem Zsozé tekintette miatt, amely annyi érzelemmel telt meg egy-egy pillanatban, amelyet mindannyian ismerünk. Ezek a dolgok soha többé nem láthatóak pedig nagyon fontos pilléreket adnak a Zsozé kép alá, ám eltűntek, elillantak, ahogy a kapcsolat véget ért. Zsozé egy Pulitronos streamjei alatt látható, ahogy önmagával kardoskodó „hős” miként tétovázik elindulni a lány iránt. Majd meghozz a döntést és megszakítja a videót. Ez egy hihetetlenül fontos pillanat, mert a fontossági sorrend teljesen felcserélődik és megszakad az idővonal. Bár folytatódik, ám hősünk teljesen megrogyva folytatja tovább, de az a kitartás felemelő minden gamernek, akiknek valaha is megtaposták a szívét. Zsozé diludiuma a mi életünk sokkhatásainak YT videói amelyet újra és újra lelkünkben forgatunk.

Az új irány, amelyet a kapcsolat után láthatunk kibontakozni talán kicsit vidámabb, de jól kivehető a menekülés (ő is így fogalmazott egy beharangozóban). Menekülés egy valóság elől, amely mint ezer év terhe rogy rá erre az emberre, aki annyi mindent kibírt már életében. Annyit megosztott velünk nézőkkel és hatott ránk. Itt most tegyük félre az általános iskolai padokban okos telefonjaikat nyomkodó tinik hadát, amely megtámadta a Playit-en, felejtsük el kicsit a sok-sok fan mailt, amelyet nap, mint nap kap, mert jó a szövege. Itt most egy emberről beszélünk, aki felvállalva arcát kitette az életét is a tálcára, mert kérték, és ő is akarta. Talán picit megbánta, de folytatja, mert igazi harcos, olyan harcos, aki a játékok főszereplőit is képes legyőzni. Gordon Freeman semmi Zsozéhoz képest, mert ő túléli a valóságot is. Emléke örökre bitekben és byte-okban megmarad nekünk és újra és újra nézhetjük. Még engem is megérintett életének kálváriája, amely ugyan nem különleges, de élőben végignézhető, nem minden mozzanata, mint Herbynek, de könnye kikövetkeztethető a foltos rész. Ő túlélte azt, amibe egy normális ember lehet beleszakadt volna, nem azért mert annyival gyengébb, hanem mert nekünk nem kell kilencvenezer ember kérdésével megküzdenünk. Zsozsé a YT hőse egy igazi streamelhető idea, amelyet követni képtelenség, mert sebessége elámít mindenkit, még azokat is, akik amúgy szeretik figyelni ezt az életet csordogálni a digitális világban. A meghasadt gamer élőben közvetített megbolondulását és kijózanodását, ami tisztelendő, nem lekicsinylő és értékes. A filmművészetben rengeteg ilyet láthattunk, ám most annyi a különbség hogy amatőrizmussal megtelt élettel ez különleges, mert Zsozé mi vagyunk, ő pedig felettünk állva nem mond ítéletet senkiről sem. Ugyanúgy tekint a 8 éves nézőére, mint arra, aki 30 évesen elámul a videóinak őszinteségétől. Ez egy erő, amelyet meg kell tartani, megőrizni és újra és újra megmutatni. Zsozé ereje a fekete, zöld vagy egyszínű hátterek előtt jön ki igazán.

Zsozét tekintve a néző saját maga homályos képét figyeli, amint próbál élni, ez a depresszív hangulat pedig eltűnik, amikor elindul a dumálás. Valami ilyesmi lehet az élet is. Bár mi erről nem tudunk sokat mivel a monitor fényében élünk, ez élteti bőrünk minden milliméterét. Erőt ad nekünk egy olyan helyzetben ahonnan kimenekülni szinte lehetetlen hisz otthonunkká válnak a bitek és byte-ok. Zsozé beletekintett a valóságba, megmutatta számunkra, hogy van még valós élet odakint. Ő egy ide, amelyet követni lehetetlen, de követni még nehezebb. Leélte előttünk életének három évét, és nem jutottunk közelebb az igazsághoz, a kérdéshez: megéri a monitor felett az életbe tekinteni?

Ő mindig azt mondja, hogy igen, ez pedig becsülendő. Elképzelhetetlen, azaz erő, amit ő életi, de jut belőle nekünk is bőven. Mi nézők a kis ablak rabjai lettünk, mert nem csak az érdekel minket, amiről dumál, hanem az is, ahogy éli az életét. Ez a perverz megfigyelő szerep talán soha nem fog elmúlni a tömegekben, de Zsozé remekül kiszolgálja ezt, úgy hogy közben éli életét. Értékelendő, mert ez egy erény, amely kiszolgáltatottá teszi őt az emberi gonoszság előtt, ami még ebben a réteg társadalomban is erősen jelen van. Próbáljunk meg úgy élni, ahogy ő, egy perc alatt megroppanunk, kivéve akkor, ha ő is segít számunkra. Videóinak ereje ebben rejlik, az otthonban, amelyet megteremtett nekünk, megágyazott és képes elaltatni a nézőit. Zsozé a modern kocsmák durva gamer szcénájának hősi Erósza, aki képes szeretni még durva szövegei ellenére is, meg mutatta majd törölte. Ettől még erősebbé válik szemünkben, akik őt figyelik a nyolc óra munka után, mert biztonságot és keretet ad a vad életnek, amely ellen megpróbálunk minden nap küzdeni.

Zsozé fest

The Last Of Us [Magyar Felirat] Ep. 25 [Barátból Ellenség]

Vannak olyan mozik, amelyeket "élni" kell. Végig kell ülni, és meg kell halni bennük. Nemes Jeles László filmje pont ilyen, ám mégis egyensúlyozik a türelmünkön. Valamiért nem akar nagyon jó lenni, simán csak megrendítő és fájdalmas. A Saul fia a modern holocaust feldolgozások között kiemelkedő, és megható alkotás. Nincs mellébeszélés, se felirat, esetleg magyarázat. A Sonderkommando alakulata igazából nem is élő emberek. Saul a leghalottabb szellem köztük, aki egy kis időre a kedvünkért visszatér a valóságba. Megpróbál minimálisan is normális életet élni ebben az őrületben, majd, mint mindenki egyszer, ő is meghal.

A Saul fia nem azért jó, mert különleges kamerakezelésével és történetmesélésével megváltja az amúgy igencsak leülepedett magyar mozikultúrát. Nem is a tökéletesen kivitelezett vágásával és rendezésével, egyszerűen csak engedi, hogy kicsit mi is Sonderkommandósok legyünk. Az pedig nem egyszerű feladat. Végre egy igazi holocaust film, amelyben nincs felesleges giccs és sallang, csak az igazság és annak nagyon durva homályos képe. A füst, a halottak és a halál tökéletes keveredése már-már megrémíti az embert, ahogy azt kell. Saul nem azért járja végig az utat, amelyre rálép, mert el akarja temetni a fiát. Ez ugyanis lehetetlen, hősies tettei csupán azért hoznak neki megváltást, mert megpróbál normálisan élni. Úgy ahogy azt otthon tette. Ez az ízig, vérig film tökéletes allegóriája a hétköznapi középszerű emberek életének. Itt már felesleges arról beszélni mennyire is durva és groteszk volt ez a népirtás. Ezt mindenki tudja, mindenki megérti és mindenki látta a sokkoló képeket. Akit a Saul fia ezzel sokkol, az igazából eddig burokban élt. A Saul fia azt mutatja meg mennyire és tud gépes lenni az ember. A halálgyárban pedig a gépiesség igen csak kifizetődő. Az emberi gyarlóság és behódolás igazi filmgiccsével találkozunk, az üvöltöző Németek minden náci film szerves részei, ám itt azért akadnak karakterek is. Nem szeretném a film érdemeit eliminálni, erről szó se essék. A holocaust az emberi történelem egyik legnagyobb drámája, igazi vérzés a civilizáció testén, egy fekély, amelytől megszabadulni már nem lehet. Az igazi dráma nem ebből fakad, hanem a halálgyár természetéből.

Az emberek tömegeinek tűzbe menetele igazából annyira természetes ebben a közegben, hogy Sault csak 
egyetlen egy dolog billenti ki a hétköznapok rutinjából, a fia halála. Amely ugyan durva és szintén groteszk, ám nem különleges, hacsak azért nem mert az apa végig nézi a fia halálát. Innentől fogva pedig már az egész történet önmagát tolja előre. Saul megszállottságának képe emlékeket idéz bennem, olyan dolgokról, amelyeket a normális emberek letagadnak. Mindenkiben ott a megszállottság, legyen az szerelem, munka vagy éppenséggel a halál. Saul fiának teste az egész film kulcsa. Innen eredeztethető az újult akarat, egy igazi színtiszta erőfröccs, amely a nézőre is átragad. Kiragadva ezt az amúgy roppant céltudatos és rutinok által mozgatott embert egészen a halálig üldözi ez az erő. Az erő, amelyet talán a normális életre való vágyakozásnak hívhatnánk. Egy temetés a hétköznapokban nem annyira nagydolog, ám itt egyenesen arányos a szabadulással. Nemes Jeles László ezt pontosan tudta és filmjét úgy készítette el, hogy nem figyeljük Sault, hanem segítünk neki. Folyamatosan drukkoltunk neki a gödörnél, próbáltuk önmagunkat is biztatni, hogy talán sikerül azt az élettelen testet végül elhantolni, ám mint egy igazi és megkapó drámában a végkifejlet nem rózsás, hacsak Saul felszabadult mosolyát nem vesszük annak. Ám ez a mosoly leginkább az örök reményvesztett és üldözött ember végső néma monológja. A már mindegy mosoly, a boldogság mosoly és mindenféle furcsa érzés keveredésének képi kivetülése. Már nem tanuk vagyunk a filmben, immáron a néző nem csak megfigyel, hanem részese lesz a filmnek. A bakancsok csattogása a film végén, a kutyák ugatása és csaholása végül a bennünk lévő örök reménykedőt öli meg. Elpusztítja akár a csontokat a tűz, elkeveri vízzel, ahogy Saul a hamut. Egyszerre forr bennünk a düh és az áldott nyugalom, amely azért alakul ki, mert képtelenek voltunk tenni bármit is ez ellen a barbár tett ellen. Elfelejtjük önmagunk gyarlóságát, megpróbálunk továbblépni, de a film nem kegyelmez. Lövések dördülnek és tudjuk, érezzük, hogy itt ér véget a film. Saul fiát elvitte az ár, Sault pedig végül megváltották. Vége lett a közel másfél órás folyamatos barbár szenvedésnek, a hétköznapok végül véget érnek. A nap lenyugszik és a véget nem érő műszakozás, tetemek pakolása, az értelmetlen halálgyártás immáron véget ér. Ez pedig a legjobb kritika a modern társadalommal szemben. Képtelenség ennél forradalmibb eszközt használni arra, mennyire is hiábavaló életünk minden egyes mozzanata, mert képtelenek vagyunk felfogni azt az őrjítő halált, amely tombol körülöttünk. Hozzá adunk még pár évet és azon kapjuk magunkat, hogy immáron nem zsidók mennek el a füsttel, hanem civilizációnk utolsó bástyái omlanak le és el fog mindent pusztítani az áldott tűz, vége lesz a hétköznapok öldöklésének és Saulként tekintünk majd fiaink tetemének arcába, mosolyogván. Mert tudjuk, hogy utolsó erőfeszítésünkkel még megpróbáltunk tenni valami értelmeset. A megszállott ember civilizálatlan tetteinek mozgóképes megörökítése. Egy igazi holocaust film, amely a halált nem úgy kezeli, mint különleges megkapó dolgot az élet körforgásában. Hanem úgy, mint mikor blokkolunk a gyárban, felvesszük a bakancsunkat, majd egyenruhánkat és nemet mondva az életre szolgáljuk a hiábavaló halált. Nem csak Saul tette ezt, hanem a modern ember is. Véget ért már a sokkolás és a groteszk élettelen testek halmazának bámulása, a művészi világ így mutatja meg milyen egy halálgyár, és milyen annak felszabadult önpusztítása, amely az egyetlen választási lehetőség ebben az őrült izzó világban, a logika az ész érvek itt már nem működnek, meg kell próbálnunk kitörni.

A civilizált ember életének mindennapjai a Saul fiában lelhetőek meg, története erős, durva, ám behúzza a nézőt magam mellé. Szinte érezzük a bűzt, amelyet az izzó testek árasztanak magukból. Tegye mindenki a kezét a szívére, és mondja ki őszintén, tán nem ezt tesszük minden nap?

Napjában többször nézzük végig a terrort, amely végül teljesen bekebelezi lelkünket, és érzéketlenné tesz minket a hétköznapi halállal kapcsolatban. Egy hír, egy tábor, vagy egy lángoló város, menekültáradat esetleg özönvíz, teljesen mindegy, a modern ember morbid „látni akarása” és a közöny, ahogy viszonyulunk hozzá tulajdonképpen a Saul fiának igazi titka. Saul végül felébredt a négy hónapja tartó katatónk álomból. Az egyetlen kérdés, amely megválaszolatlan maradt: sikerült neki minket is felráznia kicsit?

Son of Saul (2015) - Trailer

Son of Saul - Trailer Music

lelkiismeret; (részlet)

"az emberekben a saját erkölcsi mivoltuk fölött való ítéletmondás ereje igen különböző fokú; némelyik a kis vétséget is erősen hányja magának szemére; más a nagyobb vétséggel is meg tud alkudni, s magát megnyugtatni"

Nem szeretnék, most olyan dolgokba belemerülni, mint az újkori Olasz filmgyártás válsága, vagy a semmit mondás különlegessége az új irányba haladó olasz filmnyelvben. A Terraferma azaz A Tenger törvénye viszont kiemelkedő alkotás, aktualitása és nyerssége miatt is. Igazi realista alkotás is lehetne, ha nem lenne tele áthalásokkal modern világunk görbe tükreként. A menekültáradatra adott szociodráma és kritika mára, annyira aktuális lett, hogy kiemelkedik az amúgy semmitmondó olasz filmek sorából. Eltűntek már azok a fényes csillagok az égen, ami maradt pedig már csak apró kis szösszenetek. Egy egykor hatalmas filmipar pislákolása, de mégis milyen, pislákolások ezek kérem szépen. A magyar film képtelen volt kitermelni egy ennyire aktuális filmet, leragadtunk régmúltunknál, míg egy érzékeny társadalom a konzervatív nagypapás vonalat megugorva végül újított. Miként?

Fili a film egyik legfontosabb figurája. Ártatlan gyermeteg arca, kissé hadaró, erős akcentusa megtestesíti a 
"vidéki gyermek" fogalmát. Ám Fili egy szigeten nevelkedett, ez a kettősség az, amely megpróbál ránk hatni. Egy elmaradt, vélhetően érzelmileg korlátolt fiú, apja eltűnésének hiányától szenvedvén megpróbál egy alig pár négyzetkilométeres szigeten boldogulni családjával. Ezt az olykor már-már idilli képet rondítja össze az aktuálpolitika, avagy geopolitikai helyzet, amely a migrációt hozta magával. Ezek az események a világtörténelemben ugyan nem újdonságként hatnak, de számunkra húsbavágóan eleven. Az európai embert tökéletesen jelképezi Fili karaktere egy szigeten. Európa mára szigetté változott egy szárazföldön, amelyet a valódi politikai helyzet, illetve a rögvalóság próbál felébreszteni, de nem megy. Ez talán a film egyik legnagyobb hibája, eliminálja a problémát, lezsugorítja egy családi drámává. Holott Fili az egész európai kontinens lelkiismeretét mutatja meg nekünk. Az önmagával és a gyűlölettel vívódó fiú a film közepén saját morális törvényeit átszegve menti az életét, és az „árja” lányét a tengeren a feléjük érkező emberáradattal szemben. A kép erős, annyira hogy felrémlik bennünk akár helyesen is cselekedhet, az európai szellem újra dolgozik, legalizáljuk a bűnt, amely mind a tradicionális elveket és morált áthágja, mint a globális törvényeket sérti. Haldokló embereket hagynak a vízben senyvedni és elmenekülnek, saját kényelmüket és életüket mentve ezzel. Fili ezt képtelen feldolgozni és olyan lelki gyötrelmen halad át, amely egy ilyen helyzetben ritkán látható. Elzárkózása a világtól megpróbálja lekicsinyíteni és elfeledtetni a problémát, vívódását viszont a tengerpartra vetődő élettelen tetemek oldják fel. Felszakad benne a lelkiismeret és eldobván nyugalmasnak hitt életét megmenti a menekülteket.

A film gyönyörű, a zene megkapó, ám ez a kettősség megöli a filmet. Fili és az idilli sziget rajzolata már-már megteremtene egy egyensúlyt, de a rendező túlságosan is a mikro drámák megszállottja. Nem tudunk elmélyedni ebben a történetben rendesen. Ridegen, fekete fehérben tekintjük végig a képsorokat, amelyeket egy két színfolt szakít csak meg, de, pusztán azért mert egy szigeten vagyunk. Felsejlett bennem Antonioni, vagy Fellini, akik ezt másként oldották volna meg. A művészet és az aktuális politika helyzete mindig is kutya macska területen mozgott. Itt viszont pont ebben van az egyensúly, ám a filmes eszközök összevissza vannak borogatva.

Fili végül egyedül az páneurópai szelemmel és meghozza a nehéz döntést. Elengedi a kellemes életét, megszegi a törvényt, hogy egy másik magasabb morális törvénynek engedelmeskedjen. Ez végleg megpecsételi a film hangulatát, elfelejthetjük a többi élettelen testet, akik mint egy ultramodern holokauszt, amely a tengeren játszódik, bontakozik ki a szemünk láttára. A kiüresedett testek látványa a kövér turisták gyűrűjében megható, elgondolkodtató ám cseppet sem túlzott. Minden meg kell örökíteni, ami megtörténhetett ezekben az években. Az európai lelkiismeret filmen működik, tökéletesen látható a karakterek fejlődése és kibontakozása, már csak az a kérdés mi képesek vagyunk-e a tenger törvényeinek engedelmeskedni. Képes-e a modern ember elengedni kényelmes életét és segítő kezet nyújtani az elesetteknek akkor is, ha ők a tenger felől százszámra érkeznek. Az olasz film erre kereste a választ, de csak egy öreg csónakot láttunk végül, amely a szárazföld felé vette az irányt. Megmenekült Fili lelke és az európai nézőié is, de a kérdés teljesen jogosan ott fog motoszkálni bennünk a stáblistát nézve:

Valóban képesek vagyunk erre? Megtettük, amit megtehettünk? Megtesszük? 

Terraferma (2011) - Trailer

Sophie Hunger - le vent nous portera

Az emberi természet egyik legtisztelendőbb tulajdonsága, a ragaszkodás. Ragaszkodó típusok vagyunk, legalább annyira amennyire társas lények. Az ember, mint, olyan vágyik a másik ember társaságára, kivéve, ha talál egy jó sorozatot. Ezek a sorozatok életünk elkísérői, számuk pedig legalább annyi, mint ahány emberi „típus” létezik. A sorozatok a modern kor addiktív termékei, amely egyenesen a szívünkbe hatol.

Ha írásra adom a fejemet, általában roppant egyszerűen zajlik le. Egy kicsit bemelegítek, írok valakinek, tanakodom magamban, pár napig forgatom, hogy miről is kellene írni. Újról, régiről? Mennyire menjünk vissza az időben? Esetleg hozzáfűzzem ezt a dolgot egy emberhez? Az írás egyre inkább intimebb lesz, ahogy telik az idő. Folyamatosan záporoznak az ötletek, és válogatok közülük. Míg végül annyira belefáradok az egészbe, hogy meg sem írom, amit eredetileg akartam, és egy kritika mellett döntök. Az írás nem csak kimerítő, de egyben roppant kétségbeejtő is. Ezért döntöttem úgy, hogy amihez most nyúlok nem csak különlegesen fontos, de megnyugtató is. A sorozatok a modern kor házastársai lettek az emberiség történetében. Eme kis szekvencia, mára olyan fontossá nőtte ki magát, hogy elképzelhetetlen az életünk nélküle. Nem szeretnék most komolyabb sorozat történelmi cikket írni, annak nincs értelme. A huszadik században a sorozatok „kimaxolása” a Twin Peaks volt, a huszonegyedikben pedig a Breaking Bad, aki ezzel meg próbál vitatkozni az nem csak elmebeteg, de nincs is tisztában a sorozatok valódi értékével. Ez viszont korszakos probléma, mára már a sorozatok nézése nem csak megszállottság kérdése, hanem a szükségé. Eszünk valamit, hát sorozatot nézünk, dugtunk egy kellemeset, hát levezetésként megnézünk egy sorozatot. Kijött a Walking Dead új része, megnézünk akkor egy régi Weeds-et. A sorozatok maguktól jelennek meg az életünkben, de kiirtani őket képtelenség. Szóljon hát a sorozatok lélektanáról ez a cikk, és az én kedvenc sorozatomról, amely ugyan teljesen komolytalan, de a sitcomok világában ez olyannyira megszokott, hogy akár komolyan is vehetnénk. De próbáljunk meg megmaradni a kaptafánál, azaz a sorozatok hatása életünkre, vagy pontosabban életemre.

Előjáróban el szeretném mondani, hogy bármely sorozatért is kezdtem el rajongani, azt pár éven belül biztosan
elkaszálták. Szóval én és a sorozatok eléggé csélcsap viszonyban vagyunk. Sorozatot nézni nem csak úgy kell, hogy leülünk és tespedünk. Bár ez a könnyű zenéhez hasonlítható leginkább. Könnyű csinálni, könnyű befogadni, és könnyű nézni. A mai világban viszont a sorozatok olyan kultikus kört alakítottak ki maguknak, amelyhez nem csak dicsőség tartozni, de kötelező is, ha valaki komoly tévés sorozatot akar készíteni. Történetünk egy kisebb korszakot felölelő sorozatot fog tárgyalni, nem egy Cheers vagy Seinfeld, de a stílusában eléggé komoly elismeréseket elnyert kis sitcom. A King of Queensről van szó, amely itthon a borzalmas Férjek Gyöngye néven futott, 9 évadon keresztül. Egy remek kis sitcom amely ugyan komolyabban soha nem volt képes megmozgatni nézőit, ám jelenléte eléggé jól példázza az amerikai sitcom gyártás betegségét. Viszont életünk szerves részévé vált, olyannyira, hogy elengedni nehezebb volt, mint megszokni. Ez a sorozatok igazi ereje. Egy igazi barátnő, vagy pasi, aki velünk van a legnehezebb pillanatokban is, képtelen elengedni a kezünket, csak akkor, ha ő úgy dönt. Ez a sorozatok igazi traumája, kinőjük, ellökjük, elhanyagoljuk, pont, mint egy párkapcsolat. A cikk az én viszonyomat meséli el a sorozatról. Legyetek a vendégeim egy kis lelki fröccsre, a Cheers kocsmájában, amelynek ablakában Seinfeldék nevetnek rajtam, amiért megpróbáltam sorozat módjára élni.

Amikor a sorozat elkezdődött egyetlen egy dolog tetszett meg benne. Az üzenet, amely nagyon egyszerű volt. Egy jó csaja egy dagadt pacáknak, aki tök egyszerűen old meg mindent és a hasára gondol csak. Ez azért elég jól körülírja a mai modern társadalom félelmeit vagy szeteótípiáit, ez a probléma nem új és nem most került elő először a sorozatok történetében. Ez igazából nem is probléma, csak egy vágyálom, egy kép áhítata, amely soha nem fog beteljesülni. Az emberek általában úgy választanak párt, ahogy meglátják őket. Nincs ezen mit szépíteni, a test kultúrája mára annyira kiforrott, hogy igazából más nem is számít, csak a bőr, az izom, és a zsír tökéletes aránya. A mű nők világában egy igazi olasz szépség egy dagadt amerikai oldalán annyira szép vágyálmokat kelt bennünk, amelyeket később sem tudunk levetkőzni. A sorozat titka az egyszerűségében található meg. Amikor ezt a sorozatot elkezdtem nézni, pont megismerkedési fázisában voltam egy lánnyal, aki karakterre nagyon hasonlított Carrie-re, de ez a sorozat nézését semmiben nem befolyásolta. Amikor elkezdődött rövid ám roppant érzelem dús és viharos kapcsolatunk a sorozat pont véget ért, ez későbbiekben vészjósló volt, de nem foglalkoztam vele. Imádtam ehhez a világhoz tartozni, amikor azon kell kattogni, hogy ne érezze meg rajtam a hamburger illatát, vagy épp valamelyik stiklim ne derüljön ki, amely ugyan stikli, de ártatlan és gyermekded. Minden férfi egy ilyen nőre vágyna, ha sorozatban élne. Sajnos az élet persze nem mindig így adja meg neki azt, amire vágyik. Doug karaktere annyira tipikus, hogy bárkire ráhúzható, de leginkább a férfi B típusa, amely ugyan létezik, de igazából senki sem akarja bevallani magának. Számomra a sorozat első részétől teljesen egyértelmű volt, hogy ez a sitcom a társadalom nagy átfogó képe, mégis személyre szabható azzal, hogy olyan férfiúi gyengeségeket gyűjt össze, amely mindenkire igaz. Az ember ilyenkor kicsit megszeppen, és elgondolkodik saját gyarlóságán. A kegyetlen női karakter pedig szinte minden nőre igaz (bocsánat) és félelemmel tölti meg a kapcsolatot. De olyan jóleső és meleg félelemmel, amelyhez mindig jó tartozni, jó kicsit ellenállni és megpróbálni kicselezni az asszonynépet. Douglas folyamatos évődése feleségével, a Rém rendes család kicsit lágyabb kiadása, a sitcom jelleg pedig Arthur megjelenése a sorozatban. A tökéletes sitcom receptjéhez még hozzáadódik a tökéletes színészi játék. Semmi sallang vagy álszenteskedés, ez a sorozat adja azt, amit elvárnak tőle. Az életet próbálja meg a dobozba vetíteni, és sikerül is neki. Carrie a tipikus nő, aki nem tud és nem is akar bírni magával, Douglast pedig csak a tévé és az evés érdekli, mint az összes férfit a világon. Bántó lehetne ez, de igazából ez teljesen egyszerű. Ez a gondolat biztonságot és melegséget ad, anyai méh biztonságát adja nekünk a KFC kaja és a tévé gondolata, illetve az, hogy ha lefekszünk az ágyunkba egy gyönyörű nő meleg teste vár minket.

Ezek a képsorozatok mindig meg fognak nyugtatni minket, mert illúziót vetítenek elénk. Azt az illúziót, hogy nincs az a probléma (vetélés akár) amelyet nem lehet egy kis humorral megoldani. Az sitcomok ezt adták az emberiségnek, a humort, amely segít a hétköznapokon átlendíteni a hatalmas problémákon. Egy leégett ház, vagy az örökbefogadás küzdelmei sem lehetne annyira megrendítőek, hogy ne tudjunk elsütni egy-egy kajálós poént. Ezek a dolgok hatalmas biztonságérzetet adnak az embereknek, itt már nincs szó arról, hogy a sorozat elgondolkodtat, vagy a filmtörténet legnagyobb képeit vetíti elénk a nappalinkba vagy hálónkba. Itt az egyszerűségen van a hangsúly. Húsz perc külön kis világ, amely reflektál a valóságra. Nincs az a bú vagy bánat, amelyet ne lehetne egy fals mozizással elütni a sorozatban. Az emberiség önámítása ez, ám a legszebb dolog, amely csak történhet velünk. Megnyugtat, elringat és valójában egy olyan biztonságérzetet ad, amelyről nem tudjuk, hogy a miénk. A sorozatok pontosabban a sitcomok világában minden megtörténhet és meg is történik velünk, anélkül hogy kilépnénk a házból. Ez a legcsodálatosabb dolog a televíziózás történetében, körbeölel, elaltat és megnyugtat minket. Egy rosszul sikerült mozdulat a munkánkban teljesen elfeledhető, ha látjuk, hogy Douglas és Carrie mennyire hétköznapian is képes egymást szeretni. Micsoda nagyszerű idea az, amelyhez csak tartozni lehet, ellenkezni képtelenség. Most nem a szappanoperák 24/7 ben történő drámájáról van szó, hanem arról a nyugalomról, amelyet várunk, beleülünk, nem pedig féljük. Míg a Twin Peaks megzavarja elménket, a Barátok Közt felpiszkálja kíváncsiságunkat, a Seinfeld elborítja elménket, a Férjek Gyöngye leültet a fotelba, magunk mellé ülteti életünk párját és engedi, hogy belemerüljünk. Ez a fajta kölcsönhatás csak a sitcomokra igaz, nincs még egy ilyen műfaj, amely ennyire nagy szimbiózisban lenne a hétköznapokkal. A sorozatok pontosabban a sitcomok ereje ebben rejlik. Ahogy a King of Queens hatalmas levegővétellel letolt 9 hosszú évada is. Átlagos, ügyefogyott problémák, amelyek minket egy gyönyörű zsiráfra emlékeztetnek, aki épp járni próbál. A sitcom a való élet beugrója. Legyen akármilyen szar is a napod, amint belépsz a nappaliba, vagy hálóba és bekapcsolod a televíziót, egy ismerős arc fogad, amely mindig ugyanazt mondja, ugyanazzal a hangsúllyal és ezek a dolgok, amelyek körbeölelnek minket az ágyunkban vagy kanapénkban, és azt suttogják a fülünkbe, legyen akármilyen szar is, mindig lehet jobb. Nincs az a szar, amellyel képtelenek vagyunk szembenézni, mert itt vagyunk egymásnak. Te én, és a fekete kis doboz, amelyből a biztonság megnyugtató érzése áramlik ki szemünk felé. Miért? Mert önmagunkat nézzük, ahogy minden rendbe jön.

Nincs az a párkapcsolati, vagy épp házassági probléma, amelyet egy mosollyal és humoros helyzettel ne lehetne megoldani. Bár az emberiségnek annyi lelki problémája van ahány csillag az égen, egy dolog mindenkiben közös, imádjuk azt a bizonyos konzervröhögést, amely mindig kijár mindenkinek bármilyen gáz poént is mond. Ezek a dolgok adják azt a bizonyos szót meg nekünk, amelyre mindenki vágyik: otthon.

A huszadik század emberének otthona a sitcomokban van, nincs ezen mit vitatni, felesleges is. Ezek a dolgok önmagunk felismeréséhez nem alaptézisek, ám részei. A sorozatok világában minden probléma megoldódik, de igazából az életben is nemde? Egy sorozat a halálhoz való viszonyulása a legjobb dolog a televízió történetében, mert nincs olyan fingós, böfögős vicc, amely ne tudna minket kihúzni a legnagyobb drámából is. Itt van tehát egy sorozat, amely rólunk szól, rólatok, mindenkiről, mert gyarlók vagyunk és egyszerűek. Pont, mint Douglas és Carrie.

Remélem mindenkinek a problémái megoldhatók egy-egy poénnal, amelyet konzervnevetés követ majd függöny,
és a következő részben már minden rendben van. Mert egy még mindig egyszerűbb és élvezhetőbb, mint a folyamatos könnycseppek és dráma a tévéből, vagy éppenséggel belőlünk. Próbáljunk meg sitcom világban élni, sokkal jobb kedves barátaim. Ez az élet nem olyan bonyolult, ám mint amilyennek látjuk.

Legyen háború, szerelem, dráma, halál, szakítás, költözés, összeköltözés, különköltözés vagy csak vita, nincs olyan probléma, amely nem megoldható egy sitcomban.

A sitcomok világa pedig valójában mi vagyunk. Tükröt tart elénk a saját televíziónk, a kérdés persze képesek 
vagyunk felismerni-e egy ennyire egyszerű és gyönyörű dolog fantasztikusságának értékét a saját kis életünkben, amelyet a valóság határoz meg, de nem kell mindent valósághoz viszonyítani, mert van egy jobb élet. Egy olyan élet, amelyet nem muszájból kell élni, hanem mert élvezzük. Ez pedig a sitcomok szabályai által formált saját életünk. Merjünk végre kicsit segíteni magunkon és mosolyogva, élvezve az életet megoldani problémáinkat. Legyen helye a búnak is, de a derű mindig felülkerekedik és élvezetessé teszi még a legkomolyabb problémákat is. Nincs megoldhatatlan és kiismerhetetlen ember, csak lusta. Mozdulj ember, légy végre egyszerű, merd élvezni azt, amely kihozható a saját életedből.

Én ezt tanultam a The King of Queensből.

The King of Queens Ending Scene

„Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek meg mindent, ahogy most engem ismernek.” – Szent Pál – Szeretethimnusz

A Walking Life-ban végzett kísérleti munka után Linklater egy olyan filmet készített, amely méltán népszerűsíti a rotoscope létjogosultságát a filmkészítésben. Ez a roppant nehézkes és időigényes munka a számítógépes technikának köszönhetően ugyan felgyorsult, ám komolyságát csak a Walking Life óta számítjuk. Eleinte a leginkább Méliés használta ezt a technikát filmjei kiszínezésére, ám Linklater bő száz év után teljesen kifejlesztve ezt a félig filmes, félig rajzfilmes technikát megalkotta munkásságának legjobb filmjeit. A kamera által homályosan alapanyaga Philip K. Dick azonos című regénye, amelyben egy drogos kolónia mindennapi félelmeit taglalja. Mint ismert Dick súlyos drogfüggősége után írta ezt a regényt, amely emléket állít a rengeteg elhunyt barátnak és megnyomorodott „bajtársainak”, akik eme borzalmas kór áldozatai lettek. Dick is rengeteg mentális és fizikai sérülést szenvedett el ez idő alatt. Ám írózsenijét ez sem csorbította a rákövetkezendő évekre. Tökéletes fantazmagóriája állít emléket ennek az időszaknak, amelyet a Kamera által homályosan-nak nevezünk ám ez a regény és ez a film mélyebb filozófiai gyökerekkel rendelkezik, mint azt az átlagnéző gondolhatná.

Ez a film elsősorban nem a drogosok téves alapokon nyugvó közösségéről szól. Ez a film maga a paranoia és a kétségbeesés filmje. Ez a film megpróbál eme paranoia fölé nyúlni, de végül minden kísérlete kudarcot vall. Ahogy Arctor életét követjük, rájövünk mi is az ember valójában. Dick tökéletes emberi természetet feltérképező könyve a legjobb testamentuma az árulásnak. A kis közösséget alapvetően egy dolog tartja össze, egy ház ahol belőhetik magukat, és maga az anyag, amelyet a vérükbe fecskendeznek. Ebben a disztópikus jövőben, amely a szemünk elé tárul tökéletesen kihangsúlyozódik a paranoia, és a bizalmatlanság örök démonának szorítása. Ezek a képek elfolynak, idegenek számunkra, emberi arcokat próbálnak meg megmutatni, de erre már képtelen maga a film. A film itt már csak statiszta, a rajzolt alakok pedig valamiféle isten prototípusok, amelyek próbálnak összeállni valamiféle zavaros koherens személyiséggé amelyeket, próbálunk megszeretni. A film, nyitó jelenete legalább annyira erős, mint az utolsó. A film minden mozzanata egy drogos kolónia szétesésére összepontosít. Ahogy Hunter S. Thompson mondta, téves a drogosok közösségének alapvető feltételezése. Egy olyan dologról esik itt szó, jelenik meg szemeink előtt, amely soha nem is létezhetett. A film nem a drogok ellen szól, mindinkább hiábavalóságuk mellett. Maga a mozi egy hatalmas abszurd rémálom, amelybe képtelenek vagyunk rendesen elmélyülni, hiszen nem arcokat és nem karaktereket látunk a képernyőn, csak pacákat, amelyek egykor emberekre hasonlítottak. A legélesebb és legjobb képeket akkor kapjuk, amikor visszaemlékezünk, vagy az ismert álvalóságon kívülre kerül a kamera. A néző is paranoiás lesz, a megfigyelésre összpontosító beállítások megremegtetik bennünk azt a bizonyos szálat, amelyen a bizalom szokott pattogni. Itt már nincs semmiféle filmkészítő és néző féle alap bizalom. Itt csak a néző van, amely folyamatosan belemereng a sötétségbe ahol a képernyő vagy a mozivászon van. Elvesztjük minden kontrolunkat, és megpróbáljuk végig ülni a filmet, amely egyszerre szórakoztató és zavarba ejtően igaz.

Az ellentmondásos személyiségek felsorakoztatása majd szép lassan kivonása a történetből csak felerősíti azt a fals érzést, hogy mindenki áruló. Hiszen senki sem az. Mindenki beépített ügynök, és van a mindenkin kívül lévő világ, amelyet képtelenek vagyunk megismerni, mert a drog leszabályozza agyunkat. A kis történet megreked a maga univerzumában, és Arctor felismerése ezen a ponton nagyon fontos tényezője a filmnek. A Kamera által homályosan látott emberek képtelenek kitörni sablonos karakterükből és megmutatni igazi arcukat. Hiába várjuk Freck megváltását, simán felsorolják a bűneit, így valós története a film végére szorul. Az elvonón gözölgő kávé illata jut eszünkbe, amikor a valóságra gondolunk. Mennyire szomorú dolog is ez? Egy ennyire kis dolog, amely fel lesz nagyítva. Számunkra teljesen hétköznapi dolog, amely egy kiégett drogos számára már egy új és szép világ alapja. El kell gondolkodnunk kiket is látunk igazából kamera által homályosan? Amikor feldühödve, elengedve gyermeki énünket a tükörbe nézünk, képtelenek vagyunk önmagunkra tekinteni, hiszen a tükör nem azt a képet adja ki, amelyet a szemünk lát. A tükör torzít, ahogy a víz és minden tükröződő felület is. Az ember valója igazából saját életfelfogásának kivetülése. Dick erre próbál meg minket rávezetni akkor, amikor Arctor elfekszik a kanapén és képtelen belelátni a jelenbe. A jövőnk csak zacc a jelenünk pedig egy kormos és bűzös fekete lyuk, pont, ahogy a kávéba nézünk. A drogosok „közössége” ugyan fizikai és elméleti nyomorék is egyben, ám mégis közelebb állnak ahhoz a valósághoz, amelyet mi képtelenek vagyunk meglátni. Nem látjuk őket, mert elmosódott figuraként jelennek meg a mozivásznon, nincsenek háttértörténetek csak homályos foltok a jelenben, amelyeket nem tudunk feldolgozni hát, elfordítjuk a fejünket. Arctor totális kiégése a filmben egy afféle visszautalás Dick akkori lélekállapotára, egy ember, aki már mindent látott, mindent érzett, és mindent beszedett mégis mire lehet még jó? Hát arra, hogy végül eldobva mindent magától végre leleplezze az emberi természet legsötétebb oldalát, a profitot. A profit, amely képes embereket, sőt barátokat a nyomorba dönteni, a kis kék virág, amely ugyan gyönyörűen mutat egy nő hajában, ám beszedve megölheti azt. Az élet ugyan képes meggyötörni ezeket az embereket ám a film alap tanulsága csak itt mutatkozik meg igazán. A tudni kell veszíteni filozófiája szorosan, kapcsolódik a tükör által homályosan téziséhez. Meglátni a valóságot, és annak létjogosultságát életünkben könnyű. Könnyű elfogadni azt, ami csak adódik, vagy adatik. Ám amiért küzdenünk kell vagy éppen elbuknunk attól már teljes mértékben elfordulunk. A drogos kolónia pont ilyen, intézetbe tesszük, őket majd megpróbáljuk nyugtatni a saját lelkiismeretünket, hogy mi mindent megtettünk. Ám egyet soha nem tettünk meg, soha nem küzdöttünk értük, soha nem küzdöttünk a valóságért, amely annyira nyilvánvalóan néz vissza ránk a tükörből. Annyira torz mégis olykor fel-felvillan valódi énje a valóságnak, hogy észre sem vesszük disztópikus jövőnket. A rendőrállamokban nincs igazi megváltás, csak a szabadulás utáni vágy, a szabadulás pedig csak egy másik létvalóságon át érhető el. Drogok által.

Ugyan torzított tükörképeket látunk folyamatosan ám ingerünk a valóság megismerésére környezetünk miatt 
elenyészik, majd eltűnik. Ez az a dolog, amelyet képtelenek vagyunk felismerni. Van az a mondás, hogy az-az elmebaj legjobb ismérve, hogy ugyanazt a hibát többször is elkövetjük, tán nem erről szól a drog, az alkohol és a szerelem is? Tán nem ez, azaz inverz kép, amelyet képtelenek vagyunk elfogadni normális életünkben. Ha kicsit félretennénk az internetet, a kocsinkat, a munkánkat, a barátnőnket és belenéznénk abba a sötét fekete lyukba, amelyet a kezünk közt szorongatunk és egykor „valódi életnek” hívtunk, tán nem ez az első dolog, amely felsejlik előttünk? Nem a bukások sorozata, amellyel szembesülni képtelen normális emberek küzdenek nap, mint nap? Tán nem a vesztésre képtelen társadalom az, amely visszatart minket a drogok használatától? A paranoia nem a drogokkal jön be az életünkbe, azoktól függetlenül mérgezi meg életünket, a mindennapokban. Itt már nem a filmről van szó, ezek a dolgok most is megtörténnek veled, velem és velük is. A kamera által homályosan nagy tanulsága az, hogy képtelenek vagyunk a társadalom mögé tekinteni, számunkra a másik valóságban élő emberek nem léteznek. Ők az időn kívül létező alaktalan férfi, amelyeket a filmen látva elfordítjuk fejünket, vagy ha már muszáj, akkor kinevetjük őket. A legtökéletesebb társadalomkritika amely Linklater munkásságában fellelhető. Philip K. Dick ezt tudatosan írta meg, és a film hűen követi a könyvet. Kevés olyan pillanat van, amely nincs meg mind a kettőben, ám egyetlen egy dolgot még ezek a médiumok sem tudtak elérni; felébreszteni minket digitálisan óvót Csipkerózsika álmunkból.

Emberek már rég nem léteznek, csak torz alakok, amelyeket egy tapogatózó művész körberajzolt. Kérdés leszünk-e valaha olyan erősek hogy eme alakok mögé nézve felfedezzük saját valónkat? Leszünk-e olyan erősek, hogy ne csak kamera által homályosan látassuk vagy lássuk önmagunk tragédiáját? Lesz-e még valaha ez emberben annyi, hogy a valódi életet válassza ahelyett, hogy figyeli annak halálát? Létezik még álom, amelyet nem éltünk meg? Létezik még olyan élet, amelyhez nem férkőztünk közel?

Talán ebben a filmben megtaláljuk, megtaláljátok azt a kamerát, amely nem homályosan mutat, benneteket.

Scanner Darkly - Trailer - 2006

Thom Yorke - Black Swan