"A film egy gondolat, mely formát öltött, egy forma, mely gondolkodik."

- Jean-Luc Godard

Az ember, amikor elér egy bizonyos kort, feltesz magának egy két fontos kérdést: Miért járok be minden nap dolgozni? Mit is szeretek igazán? Mi az életemnek értelme és mik a motivációim a jövőre nézve? Nincs ebben semmi különleges, ez az élet része. Az önfelismerés pontosabban az önismeret analizálása viszont nem tisztem. Viszont vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet szó nélkül hagyni, ez pedig egy nagyon fontos kérdés: Miért jó egy jó film, ha nem is tetszik?

Nincsenek erre pontos és mindenkit kielégítő válaszaim, de egyet biztosan tudhatok, a filmtörténet elmúlt évszázadában kevés film volt úgy felemelve, hogy közben esztétikai, tartalmi és filozófiai értelemben ócskának neveznénk. A B filmek esztétikáját és történetvezetését felhasználva ma Tarantino rávilágított arra, nem csak a legjobb alapanyagokból lehet igazán értelmes és jó filmet létrehozni. Nem kell Fellininek lenni ahhoz, hogy egy jó és élvezhető filmet hozzunk létre. Bár Tarantino pont ezzel él vissza manapság amely (szerény magánvéleményem szerint) a legnagyobb szentségtörés abban a műfajban, amit ő hozott létre, ő az atyja, de ha ő úgy gondolja, hogy a Django feldolgozását (legyünk igazságosak, csak  a karaktert vette át, a történet nem ugyanaz, viszont filmes szempontból ez egyszerű "lopás" még akkor is ha a legjobb) több milliós reklámkampánnyal kell feltuningolni, ám legyen úgy. De értekezésem nem Tarantino munkásságáról szól. Tagadhatatlan, amit a modern filmért tett és tagadhatatlan a tudása is, de soha ne feledjük, az underground nem felejti el korábbi munkáit sem. Bár a világsztárok szintjére lett emelve a Kill Bill óta, nem mehetünk el a tények mellett: feldolgozni és átdolgoz. Ez, pedig ha lehet így mondani: a modern film igazi halála. A folyamatosa remake-ek és újraértelmezések világában nagyon ritka az egyéni ötlet. Bár a filmtörténet kitermelt magának egy olyanfajta kis kódexet, amellyel bármikor lehet, nyerni egy Oscart azért vannak még meglepetések. Hatalmas igazság, hogy gyermek szereplővel bármikor lehet nyerni egy Golden Globeot vagy egy Oscart, ha a srác még tehetséges is, ha holokauszt túlélő, akkor meg pláne. Az efféle sablonok folyamatos alkalmazása azt hiszem a valódi modern film igazi halála. Ezen a halálon lovagolt be Tarantino az álomgyárba és annyira megtetszett neki, hogy el is felejthetjük a Ponyvaregényt vagy a Kutyaszorítóban, nincs már szamuráj B-film vagy C kategóriás western. Innentől fogva csak át kell dolgozni egy két nagyon jó ötletet (Django) és indulhat is a pénztermelés. Megérdemelten? Ezt a néző döntse el. Nekünk „hozzáértőknek” csupán annyi a dolgunk hogy megpróbáljunk segítséget nyújtani egy két estén, amikor a párok azon vitatkozzanak mit is nézzenek meg a moziban. Nagy felelősség ez, mert nem biztos, hogy egy első randira a legjobb választás a Mártírok vagy a Krisztus utolsó megkísértése - bár mostanában ezeket már nem adják a mozik. A mi felelősségünk arra is kiterjed, mire mondjuk azt, hogy jó film.

Amikor egy ember azt mondja egy filmre, hogy az jó, akkor leginkább a saját véleményét próbálja meg leképezni mások számára. Kurva jó volt, ahogy Bruce Willis kibaszta az ellenségét a toronyból, mint egy zsák szart. Igen az jó volt, de az már kevésbé amikor DiCaprio próbált meghalni 15 percen keresztül és még ez is kevés volt az Oscarhoz, pedig az a film elég sokat kapott belőle. A filmtörténet egyik legjobb pillanata volt, amikor Tom Hank végre eljátszhatta Forrest Gump szerepét, az viszont már, kevésbé amikor a regénynek megjelent a folytatása, és a készítők el mertek azon gondolkodni, hogy megfilmesítik. Vannak igazán jó és méltán értékelt filmek, viszont vannak olyan jó filmek, amelyekkel az emberek nem foglalkoznak. Ilyen John Carpenter bármelyik filmje, vagy az elfeledett A Troll vadász vagy az Oldboy (amelynek nemsokára bemutatják amerikai remakejét). Az emberek elmennek a moziba, beülnek a Coming Outra és nevetnek egy nagyot, de a Moszkva tér említésétől nem Török filmje jut először az eszükbe. Ez az a pillanat, amikor egy filmhez hozzáértő vagy mondhatni „filmes” ember belép a képbe. Te figyelj már, nézd meg ezt meg azt, hátha tetszeni fog, valószínűleg bejön neked is. Ha bejön, akkor az egy nagyon örömteli dolog a számunkra, viszont ha nem akkor az kihívás. Ez olyan, mint amikor a stylelist próbál ruhát találni a 200 kilós emberre, amiben úgy néz ki, mint aki most kocogta le a maratonit. Bele lehet ebbe fáradni, főleg a Cinema City kínálatát megtekintve és összevetve az Art mozikéval. Miért nem ülnek be az emberek az igazi moziba? Miért elégszünk meg az Álom.Net (brr) vagy a Coming Outtal? Elég nekünk az, ha pár jól kipróbált színész baromkodik egyet a Papírkutyákban? Elég, ha Pepe és Kapa karakterét még 15 évig kell néznünk a vásznon? Vagy szórakozási kényszerünk egyszerűen kimerült az RTLen vagy bármely belföldi adón leadott esti Helyszínelők sorozatban? Ennyik lennénk valóban?

Számunkra nem ennyik vagytok, és sajnos nem tudtam olyan mondatot megfogalmazni, amelyben nem állítom magunkat a társadalmat kívülről szemlélő vékony rétegnek. De visszatérve eredeti gondolatomhoz, mitől is jó film egy jó film? Nézzünk egy manapság igencsak jól szereplő izgalmas új sci-fit, a Gravitációt.

Először is fontos megfigyelnünk azt, hogy egy film a saját stílusán belül mennyire eredeti ötleten alapszik. Nos, az új Star Trek filmet figyelembe véve mindjárt találhatunk is egy ellenpéldát. Abrams újrázása eléggé ötlettelen és kétségtelenül a 82-es Kahn haragja újragondolása, szomorú. Viszont a Gravitáció egy eddig újszerű technikával készült látványos (figyelem) sci-fi kalandfilm. Egy olyan kalandfilm, amelyet manapság talán már ritkán láthatunk a filmvásznon. Persze Jackson már sikeresen meglovagolta ezt a hullámot (amelyet ő indított útjára) de ne vesszünk el a példákban. A Gravitáció azért nagyon jó film, mert végre más kontextusba helyezi a sci-fit. Végre nem azon kell gondolkodnia az embernek hol is ért véget az előző frenchiseban készült film. Ez egy egyénileg kidolgozott nagyon jó kis sci-fi, amely olyan kalandelemeket tartalmaz, amelyekben még az is megfér, hogy Clooney visszatér a legnyálasabb rész közepén, de aztán Cuarón a helyére teszi a dolgokat. Bullock nem egy kiemelkedő színész, de remek nagyipari játékos. Nagyon jól helyezkedik és jól termelő filmeket vállal el. Clooney pedig a Solaris óta, ha sci-fit vállal az csak is igazán jól kidolgozott lehet. Cuarón filmje remekül lett megírva, végig izgalomban tartja az embert és arra készteti, hogy élvezze a látványt. Hiszen egy olyan halál felé egyensúlyoz főszereplőnk, amelyért elég sokan odaadnák minden vagyonukat, amikor el jő az a bizonyos pillanat. Bullock egy reményét vesztett családanyát alakít, aki elég nehezen dolgozza fel lányának halálát, pontosabban az űrben sikerült igazán elfogadtatnia magával azt a tény, hogy az élet nem ért még véget. Azon kívül, hogy a film hihetetlenül látványos és fantáziadús környezetben játszódik (végre nem kell vonuló hadseregeket néznem) jó a történet vezetése. A sci-fi műfajában nehéz egyszerre érdekes és izgalmas történetet alkotni a Hold is nagyon jó példa erre. Remek kis semmiből jött film és tessék, tökéletes szombat esti gondolatokat gerjesztő film. Ez pedig egy nagyon fontos szempont a "jó film" jelző ráaggatása szempontjából. Izgalmas és gondolatokat gerjeszt, akár a Szárnyas Fejvadászról vagy az Omega emberről legyen szó. Képes elgondolkodtatni minket, és nem azon morgolódunk a moziból kijövet, hogy Csányi Sanyit végül senki sem baszta seggbe a film közepe felé, hanem hogy valóban túlélhető-e egy efféle katasztrófa. Teljesen mindegy, hogy a film milyen valóságalappal rendelkezik, ha a sci-fi és a saját szabályait nem sérti. A Gravitáció nem félt saját magát kigúnyolni amikor Clooney kinyitotta azt a bizonyos ajtót, amikor már mindenki eltemette. Tipikus álomgyári visszatérés, immáron kifigurázva. Ezért is nagyon jó film. Kategóriáján belül pedig elvitathatatlan a győzelme. Lehet fanyalogni, hogy az Oblivion látványosabb volt, de kétségtelenül ötlettelen és szar. Nem szeretném dicsérni a filmet, mert nemigen lehet. Egy egyszerű Hold, csak a földön.

Egy jó film megnézése még akkor is fel tud előttünk fedni néhány dolgot, ha már nem a moziban nézzük. Nagyon ajánlott minden filmet háromszor megnézni, minőségétől függetlenül. Mindig így cselekszem minden egyes filmmel, próbálva ezzel is memorizálni a történéseket, de ha egy film szar egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni dolgokat. De ha rossz, akkor azért vannak dolgok, amik meg maradnak bennem. Az Oblivion első 25 percét végignézve teljesen nyilvánvaló volt a végkifejlett és mulatságos volt nézni, ahogy a főszereplő rácsodálkozik saját világára. Vicces ám tipikusan rossz film.

Kevés olyan film készül kategóriáján belül, amely meg is érdemli az Oscart vagy egy nagyobb díjat. Csínján kell ezekkel bánni, mert aztán mindenki ilyen filmeket fog készíteni. Annak idején a Superman és a Batman sorozat el és újraindításával elkezdődött egy új képregény korszak. Az álomgyár ezt is ki fogja szipolyozni, ahogy egykoron a független filmesekkel is tette ezt. Szomorú ez, ezért is nehéz egy képregényfilmet megválasztani az év filmjének. Pedig volt sok, az már biztos.

Mi tehát a végső konklúzió? Miért lesz jó egy film? Nos azért mert a nézők megszavazzák annak. Hiába a Keresztapa folytatásai nem annyira jók, mint az eredeti film, a sorozatot nézve tagadhatatlanul nagy lépés a film történetében. Senkit sem fog érdekelni a Solaris remake, amely bár teljesen felesleges volt, mégis jól sikerült. A Gravitációt pedig nem igen lehet semmihez sem hasonlítani, pedig próbáltam, és már láttam elég sok filmet. Először a Kedves ellenségem jutott eszembe, de elhessegettem ezt a gondolatot, pedig az aztán ízig, vérig sci-fi kalandfilm, pont, mint a Gravitáció.

Egy ember legnagyobb dilemmája az, hogy milyen véleményt mondjon mások alkotásairól. Ha a gyermeked megkérdezi a kriksz krakszról, hogy milyennek gondolod, természetesen elmondod, hogy ez nagyon jó, csinálj még ilyet, hátha sikerül egy jobb is, amelyet aztán kirakhatsz a hűtőre. De belül minden ember hazug és megpróbálja szépíteni a dolgokat. Arra sarkallom mindig az embereket, ha filmet néznek, ne akarják megváltani a világot. Csak próbáljanak meg okosan választani. Ha van rá lehetőség, inkább egy Cuarón filmre üljenek be, mint egy Coming Outra, amelynek megmondom őszintén még a storyboardját se olvasnám el. Nem a magyar filmmel van gond, de ez persze más téma, hanem a nézők ízlésével. Mi filmesek megpróbálunk mindig olyan filmeket ajánlani, amelyek passzolna a nézőkhöz. Próbáljunk meg megnyugodni a cikkem után, és nem azon gondolkodni micsoda fellengőz dolog erről írni. Üljünk le kicsit és nézzük, meg milyen filmek vannak a gépünkön. Legyünk őszinték magunkhoz, egyik sem okoz katarzist, amely véleményem szerint a film egyetlen igazi célja.

Amikor ülsz egy székben, és a szemed előtt olyan dolgok bontakoznak ki, amelyekre eddig még csak gondolni sem mertél. Nem a céltalan történetvezetésre gondolok, és nem is a túlságosan megtekert történetekre. Egyszerűen csak arra, hogy van végre miért izgulnod. A mai napig képes vagyok a Szárnyas Fejvadászt végigizgulni, de őszintén szólva már most hányok az új Star Wars filmtől. A filmipar egyik hatalmas pestise az újradolgozás és a feldolgozás. Teljesen mindegy, hogy Tarantino vagy Spielberg csinálja, ami régen szar volt azt most is szar. Ami pedig anno teljesen korrekt munka volt, ahhoz inkább ne nyúljunk. Nem tudom elképzelni, hogy a film fejlődése az újrázás. Mit is szóltak volna a párizsi kávéházban, ha nem egy vonat jön feléjük, hanem csak egy sokáig fotózott festményt kell nézniük? Valószínűleg még ma is diafilmekkel szórakoztatnánk egymást egy sötét szobában.

Próbáljunk meg végre a trailerek mögé nézni és elképzelni milyen is egy film. Ha a Hobbit nem egy akciódús előzetest kapott volna, csalódnánk a filmben? A trailer ipar egy másik hatalmas betegsége a filmnek, de erről majd máskor. Viszont tagadhatatlan, hogy a valódi filmek manapság a független és európai filmek, amelyek bár alig felfedezhetőek, mégis jók. Miért jók? Mert jó emberek készítik, olyanok, akiket nem a profit motivál, hanem maga az alkotás és a történet. Amikor egy független filmes végre áttöri az álomgyár határait (Linklater) akkor igazán lehetek büszke arra, hogy filmekkel foglalkozom. Miért? Mert egy ilyen gyárban ritka a valódi velős és izgalmas történet, kontextus vagy világ. Ritka, mint a független filmeknél a siker. Mégis ami jó azt nem szabad azért rossznak titulálni, mert képtelenek vagyunk felnőni hozzá. Nem kell viszont filmtörténésznek lenni, hogy belássuk, ami 40 éve jó volt az manapság is remek szórakozást nyújthat. Hova lettek már a régi kis mozik, amelyben egy-egy Alien film alatt el lehetett bújni a sötétben? Amikor nem a felbontás érdekelt, hanem maga a történet? Cuarón egy ilyen időszakot idézet fel bennem, amikor láttam Gravitációt. Előző filmje az Ember gyermeke is iskolapéldája az okos sci-finek, a Gravitáció pedig a legjobb példája a kalandfilmeknek. Azoknak a filmeknek, amelyeknek történetvezetése nem arra hegyeződött ki, hogy minél nagyobb korosztályi lefedettséggel bővítsük profilunkat. Innen vágjunk ki egy mellett, hogy beletegyünk egy segget. Hátha…
Persze nem vagyok én sem cukorváros lakója. Nagyon jól tudom, hogy egy két független filmnek sokkal jobb a marketingje, mint a profil filmeknek. De a Gravitáció mégis olyan iskolatárs, akivel senki sem akar járni, mégis mindenki szeret. Remek szórakozás és igazi kalandfilm, nem győzőm ezt hangsúlyozni, hiszen a sci-fi/kaland műfaj talán a legnehezebb a világon.

Amikor először láttam bizonyos filmeket mindig végigfutott rajtam az a bizonyos érzés, amely előmozdította azt, hogy filmekkel foglalkozzak. Ez az érzés egyenesen a tarkódból indul az agyad felé, aztán a szívedhez. Ez az a pillanat, amely örökre beléd ívódik és tudatja veled, ezt mostantól felrakod a polcra. Ilyen volt a Szárnyas fejvadász, a Jöjj és lásd, vagy a Solaris esetleg a Stalker is. A Gravitáció igazi bizsergető alkotás bár nem kell védenem, mégis megvédem. Mert vannak filmek, amelyekért érdemes szót emelni. Hagyjuk Cuarón alkotni és további filmeket készíteni, hátha végül sikerül egy olyat is alkotnia, amely megfelel a Transformersen és Gyűrűk Urán nevelkedett fiatalságnak. Adjunk esélyt annak, aki már bizonyított, hogy alkothasson tovább, mert manapság már nem elég bizonyítani, le kell nyűgözni. Ez pedig minden tehetséges rendező kereszthalála. A film látványa és a film története legyen újra egység ne pedig külön esztétikai forma. Legyen a film végre az, ami lenni akart eredetileg is. Művészet mely tud szórakoztatni is.

Coming Out (2013)

Gravity (2013)

Django (1966)

Moon (2013)

Enemy mine (1985)