Miért szeretik az emberek a sorozatokat? Pontosabban a tévé sorozatokat. Miért olyan népszerű ez a műfaj, hogy emberek milliárdjait képes a tévé elé szögezni, órákra, sőt hónapokra? Nehéz a válasz, de most az X-Akták nyomán megpróbálom megadni.

Először is, hogy állunk a miértekkel és a minek-el? Mi értelme van egy több mint tíz éve befejezett sorozatot használni, egy olyan elmélet kifejtésére, amely igazság szerint akár a Trónok harcáról, vagy a Lost-ról is szólhatna. Vagy esetleg bármelyik J.J Abrams „szcénában” készült sorozatról is. Beszélhetünk a Modern családról, A hivatalról, de akár a Barátok Közt-ről is eme vonalon mozogva. De nekem most elég lesz Chris Carter örökbecsűje, az X-Akták elemzése. Pontosabban, Mulder személyiségének megvizsgálása.

A tény, hogy a tévés sorozatok már mozifilmes szinten mozognak, egészen a Soparnos-ig elkerülte a figyelmünket. Mindenki valami olyasminek hitte, a sorozatokat, mint a bukott színészek utolsó mentsvára. Valamiért képtelenek voltunk elképzelni, hogy egy sorozat annyira a szívünkhöz nőhet, hogy több millióan nézzék a fináléját. A Cherestől és a Jó barátoktól elkezdve egészen a Rém Rendes családig bezárólag. Ezek a sitcomok a mindennapjaink részévé váltak. Annyira, hogy akár gyűjtést is szervezünk egy-egy elesett megsegítésére, aki tulajdonképpen többet profitál a szerepéből, mint az-azelőtti összes szerepéből összesen. Ironikus, ahogy a mindennapi sorsok temetője a tévében a mindennapjaink kronológiái lesznek. Manapság már teljesen megszokott dolog, hogy két fiatal kitárgyalja a legújabb Trónok harca szex jelenetet, vagy épp vérengzést az egyes villamoson kapaszkodva. Mindeközben vélhetően észre sem veszik, hogy a sorozatok valamiért fontosabbak lettek, mint a saját életünk. Képesek vagyunk egy-egy randit is lemondani a Breaking bad szezonzáró epizódjáért, mert most már valóban meg fog halni Walter White. Azt hisszük, aztán egy csoda folytán mégis, de írhattam volna Jack Bauert is, amint épp megmenti a világot, mindösszesen 24 óra alatt. A sorozatok életünk szerves részei lettek, immáron nem csak 22 illetve 53 percet foglalnak el az életünkből. Egész estéket töltenek be, ha pedig úgymond darálni kezdünk, hétvégéket. Miért? Miért lett a televíziós sorozat fontosabb, mint a művészet, amely megszülte őt? Miért fordulunk el a mozitól és miért keressük a tévében a válaszokat a mindennapi problémák megoldására? Miért ad Charlie Sheen csattanósabb választ, mint a saját barátunk viszkizés közben?

Mert egyszerű és könnyen meg tudjuk emészteni. Felejtsük most el egy pillanatra a mai napig futó sorozatokat. Kicsit visszakacsintunk a Twin Peaksre, vagy esetleg az Alkonyzónára. Ezek a sorozatok ugyan különlegesek voltak, mégsem tudtak a mindennapok szerves részei lenne. A Twin Peaks posztmodern és absztrakt ábrázolásai nem lépnek reakcióba a mindennapi problémáinkkal, ugyanígy az Alkonyzóna külön epizódjai sem képesek minket arra késztetni, hogy az illegalitásba lépve letöltsük azt. Míg a Big Bang Theory egész geek kultúra hullámot hozott magával. Miért? Mert a mondanivaló egyszerűsödött és mára már olyan közönyösek lettünk a való világgal szemben, hogy képtelenek vagyunk feldolgozni miért lett vége a Maffiózóknak, vagy a Breaking Bad-nek. A Lost feleslegesen túlkomplikált és megcsavart történetvezetését pedig misztikusnak gondolván tovább folytatjuk fejben. Előjönnek a Ha és a Mi lenne ha – dolgok. Pedig egy sorozat igazi ereje régebben ne ebben volt. Amikor még a folytatásos sorozatok arról szóltak, amiért maga a film is megszületett: fantáziavilágba csalogatni minket, és addig tartani ott minket, amíg csak lehet. A ma futó sorozatok kívánlata olyan széles és olyan tág, hogy egy 6 éves hiperaktív fiúcska is megtalálja a magának valót, még akkor is, ha az nem korhatáros. A kínálat egyszerűen felemészti az emberi fantáziát. Amit anno még élveztünk az X-akták során, mára-már elvárássá vált. A Lost impotens történet vezetése, és misztériuma pedig annyi kérdést vet fel a nézői szokásokkal kapcsolatban, hogy megválaszolására egy doktori értekezés is kevés lenne. Miért? Mert bonyolult és ez volt az, amiért sokkal jobban bejött a nézőknek. Elgondolkodtak rajta, csakúgy ahogy annak idején a Twin Peaksen. De tegyük most félre a sorozatok hézagos elemzését. Koncentráljunk arra, amiért ezt a posztot megnyitottuk: az X-Aktákra.

Adott egy tehetséges író, aki bár a Disney birodalomban kezdte a pályafutását, a nagy célt soha nem adta fel: megcsinálni a világ egyik legizgalmasabb sorozatát. Az X-Akták alapját vélhetően az Alkonyzóna adta, bár erről nincsenek konkrét információim, engedtessék meg nekem ez a kis csapongás. Míg az Alkonyzóna külön történetekkel borzolta az estéinket, megpróbálta mégis keretek közé szorítani a horrort. Egy narrátor volt, aki mindent tudott, ez az X-Akták kapcsán már teljesen elveszett. A narrátor teljesen visszavonul, a háttérbe szorul, és előjön a 90-es években divatossá vált én központúság. Míg az Alkonyzóna szereplőit nincs időnk megszokni addig Mulder és Scully életét szinte végigkövetjük. Kilenc éven keresztül figyelhetjük a vergődésüket, és a végén kapunk egy olyan lezárást, amely még a Barátok Közthöz is méltatlan lenne, nem, hogy egy X-Aktákhoz amely meghatározott egy egész korszakot. Miért korcsosult el a sorozat utolsó két évadja annyira, hogy nézők százezrei fordultak el Chris Cartertől és Vince Gilligantől? Egyáltalán kellett e Gilligan színrelépése a sorozat megmentése érdekében? A kérdések megválaszolásához figyeljük tovább főszereplőink életútját.

Fox Mulder egész életét egy konkrét esemény határozta meg: a húga elrablása. Meggyőződése, hogy egy idegen faj tette, amelynek létét a kormány titkolja, ennek felderítése pedig elvezethet a húgához, aki egy olyan nő pótlék szerepet játszott be életében, amelyet csak Dana Scully színrelépése tudott enyhíteni. Miután társat kap, a fiatal nyomozó még hevesebben keresi az igazságot, amelyet igazán csak az utolsó részben ismerhetünk meg. Chris Carter roppant ügyesen még Abrams előtt felismeri a sorozatokban rejlő úgynevezett misztikum faktort. Ne árulj el szinte semmit a nézőknek, had találgassanak, zavard össze őket, adj, nekik tévutakat majd végül markolj a szívükbe a lehető legegyszerűbb magyarázattal, amely végül feloldja a sorozat problémáját, és rávilágít egy új meglátásra. Az emberi kiüresedésre, amely végigvonul az X-Aktákon. Egy inverz érzelmi kiürülés. Míg Fox Mulder családja a ködbe vész, Dana Scully felfedezi a gyermeki áldás örömeit. A két karakter fejlődése egészen elképesztően lassú és fájdalmas. Tele érzelmekkel, amely olykor már-már nevetséges jelenetekbe torkollva ugyan, de végül beteljesedik. A szerelem kibontakozik tévében és végül is Chris Carter egy gyenge évad után megvesz minket, kilóra. Aztán jönnek sorra a többi produkciók, amelyek ugyanezzel operálva végül teljesen elveszik tőlünk a valódi romantikát, amely talán ott hal meg a hotelszoba ágyán ahol Mulder és Scully utoljára megöleli egymást. A sorozat fontos erénye kilenc évadon keresztül, hogy soha nincs Dana és Fox, mindig Mulder és Scully van. A nagy összeesküvésben nincs szerelem, a szerelem pedig képtelen kibontakozni előttünk. Bár vannak gyenge pillanatok, érzelmes összekacsintások, a sorozat egészére elmondható a rideg noir hangulat. Képtelenek vagyunk teljesen azonosulni ezzel a világgal. Ez Chris Carter egy hatalmas előnye, amelyet talán csak a Breaking Bad válság sorozata volt képes feloldani egy kicsit. Igaz Vince Gilligan, Walter White megalkotója az 5-6 évadtól szorosan együttműködött Carterrel azért a sorozat megalkotója nem adta át a gyeplőt teljesen. Bár az általa írt epizódok csak a fő történetszálra korlátozódtak azért jól látható, hogy a sorozat megalkotója milyen analógiát is követett. Ez az analógia pedig roppant egyszerű, egyszerűbb, mint Walter White világfelfogása: Miként talál egymásra két teljesen üres ember?

Bár Mulder a sorozat eleje óta érzelmek sorát képes felmutatni számunkra, Dana Scully karaktere az elrablásáig teljesen rideg. Mintha félne megnyílni társa felé, Mulder viszont már az első epizódban társára zúdítja rögeszméjét és annak gyökereit. A húga elrablása visszatérő motívum, ahogy a cigarettás apafigurája. Mulder olyannyira a sorozat részévé vált, mint a horrorba illő zenéje is, ami Mark Snow zeneszerzőt egy életre a komponisták dicsőségfalára röpítette. Míg Frank Black próbálja családját egyben tartani, Mulder megrögzött agglegény. Bár megkapta a számára legtökéletesebb társat, mégis a 7-ik 8-ik évadig kellett várni a szerelem beteljesedésére, amely később már-már egy mexikói szappanoperához kezdett hasonlítani. Mulder feltöltődése Scully által tipikus karakterfejlődési séma, amelyet Chris Carter egy ufó mítosszal volt képes megspékelni, úgy hogy rengeteg álmatlan éjszakát okozott mindenki számára. Az alkotó képes volt a legtitkosabb vágyainkat a felszínre hozni. Előjött belőlünk a gyermekként a takaró alá bújó ijedős kisfiú vagy kislány. A szellemektől félő gyermeki lélek a sorozatot nézve szinte csak emésztődik és emésztődik. Úgy ahogy Mulder és Scully is egymásra találásuk pillanatáig. A sorozat női szereplőjének fejlődése is jól megfigyelhető. Egy rideg és titkárnős doktor egyszerre gondos családanyává akar válni. A trauma, amely az idegen faj létezése és kolonizációs szándéka okozott szinte eltörpül amellett, ahogy látjuk, az anya miként védi a gyermekét a szuperkatonák ellen. Mulder eközben eltűnik, és Scully eljátszhatja az egyedül maradt anyát. A sorozatunk tehát elérkezett az aranymetszéshez. Mindeddig két különc karakter figyelhettünk meg amint élik a különc kis életüket és impotens kapcsolatukat megöltik intellektuális párbeszédekkel. A labda pattog ide-oda és a kémia, mint olyan szinte eltűnik közülük. Egészen a gyermeke megfogantatásáig, amely akkora csoda, hogy a gyermek megszületése két epizódot is megérdemelt. Scully végül megszüli a gyermeket és Mulder csaknem akar előkerülni. Itt persze közrejátszik az, is hogy a főszereplő már igencsak megunta a karaktert és valljuk be nem a legjobb dolog ugyanazt a kajla arcot nézni 9 éven keresztül. A sorozat tehát megérett a vérfrissítésre, amelyet egy ellenponttal oldottak meg. Az örök szkeptikus Scully mellé a kőkemény szkeptikus Doggettet rakják, aki a sorozat halálához igencsak sokat adott hozzá. Megjegyzem nagyon pozitívan. Doggett színrelépése ugyan negatív a sorozat rajongóinak, mégis Robert Patrick játéka sokat ad az X-Akták érzéshez. Igaz minden humort nélkülöz, mégis a legjobban oldják fel vele Mulder kissé töketlenkedését. De visszatérve az élettel való párhuzamhoz, jól látható az egyedülálló anya harca a világgal és egy titkos háború, amit valljuk be őszintén, mindenki meg akar vívni saját magában. Mulderként harcolnánk mi is egy kinevezett gonosz ellen, elbújva a világ elől akár egy mártír. Mulder lett az X-akták egyetlen mártírja, nem pedig Alex Krycek. Míg Alex karaktere a sorozatban képtelen a jellemfejlődésre és szenvedése egészen kibírhatatlan még tévén keresztül nézve is, gonoszsága képtelen megkedveltetni őt a nézőkkel. Ez az, amely annyira jól működik Chris Carter sorozatában. Az ellentétek.

A szkeptikus és a hívő, a dohányos (született gonosz) és a feleség, akit a gonosz lélek még kegyelemből sem tud megölni. Ezek a párhuzamok tökéletesen körülírják az emberi jellemet. Erre manapság egy sorozat sem képes. Hiába a tökéletes drámai sorozatok, amelyek forgatókönyveit szinte patikamérlegen mérik ki, valamiért hiányzik belőle a kilencvenes években elvesztett báj. A báj mely szerint még a született gonosz is gyarló és kiismerhető. Szokásai indokoltak és nem úgy jött a világra, hogy egy árnyékkormány élén akarja leigázni a világot. A cigarettás karaktere talán még melankolikusabb, mint Mulderé. Míg Mulder a sorozat végére képes viszonylag normális életet felmutatni, amelyért oly sokat szenvedett, a cigarettás közönnyel képes csak elfogadni a saját sorsát. A hatalma olyan naggyá nőtt, hogy szinte sebezhetetlennek érzi magát. A sorozat végi démonikus halála pedig csak önigazolás számára, hiszen a vég elkerülhetetlen, az invázió pedig szinte már elkezdődött. A gonosz győzedelmeskedik, Mulder pedig képtelen feladni a harcot.

A hinni akarok, jelmondat jól körülírja az egész szériát már a kezdetektől fogva. A hit és az egymásba vetett bizalom az, amely képes még a legnagyobb konspirációt is leleplezni. Mert a hit képes táplálni egy embert, a gyűlölet pedig életben tartani. A cigarettás gyűlölte az emberiséget azon egyszerű oknál fogva, hogy számára a hatalmon kívül soha semmi sem adatott meg. Mindenkit és mindent elárult saját magánk kívül. Még a vérét is, amely végül aztán olyan események láncolatához vezetett, ahol a Kiadótól kapott levelet idegesen kibontó esetlen, védtelen férfi karaktere teljesen elpusztult és egy olyan szörny lépett a helyére, amely a sorozatok történetében legkifinomultabb gonoszhoz vezetett.

Mit is adott tehát az X-Akták a sorozatok népes táborának? Leginkább a történet fontosságát hangsúlyozta. Hiába az epizodikus felépítés a történeteket össze kell kapcsolni, mert az emberek elvesztik érdeklődésüket. A mexikói szappanoperákhoz hasonló koherens történet elkerülhetetlen a sikerhez. Ezeket megtörve olykor a sorozat legfőbb jellemvonásait is figyelmen kívül hagyva, kell néha egy kis pihentető epizód. Ez adta az x-akták sava borsát. Mulder és Scully kilenc éven át tartó agóniája végül is a végkifejlettől függetlenül átfordul boldogságba. Ez pedig nem lehet más, mint a valódi élet leképezése 40-50 perces epizódokra, izgalmas köntösben.

Mulder karaktere kicsit olyanná válik, mint a kis holdlakó figura, Moby - Why Does My Heart Feel So Bad? c. számában. Eleinte nagyon egyedül van, a holdon az ő kiskutyájával, de ahogy felfedezi, a világot rá kell jönnie, hogy a legjobb hely ott ahol egyedül volt. Az emberi gonoszság tévében való feldolgozásának a legjobb példája az x-akták. Tekintsünk most el a filmektől és az egyéb kereskedelmi dolgoktól. Üljünk le egy sötét hétfő estén és nézzük meg az első és utolsó epizódot. Majd tegyük fel maguknak a kérdést: A sorozatok fejlődnek, vagy leredukálnak olyan érzéseket, amelyeket könnyen magunkba tudunk fogadni? Ne merjünk kérdezni, még akkor is, ha úgy várjuk, az új Trónok harca epizódot mintha soha többé nem folytatódna a sorozat.

Hinni akartok, az igazságban, vagy élni akartok vele?