Már vagy egy éve, sőt lehet kettő nem írtam új filmről értekezést, vagy kiritkát. Most mindkettő egyszerre szeretném letudni. Miért? Mert a Joker megérdemli és meg kell beszélnünk, mert ezt a filmet meg kell beszélni. Nem elég megnézni, ezt meg kell fejteni. Ahogy önmagunkat is. De mint tudjuk minden film értelmezése tulajdonképpen egy romantikus meleg önmeghatározás ebben a zord univerzumban.

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot / „újságot” még nem gondoltam, hogy valaha arról írok, hogy a filmeket érzelmi alapon kell vizsgálnunk. Ezt a mondatot már rengetegszer leírtam és talán még ezerszer le is fogom. Pusztán, azért mert amit az iskolákban tanul az ember az csak afféle irányjelző. Mindannyian, akik értekeznek a filmekről csak bolyognunk a nagy semmiben. Pusztán vak emberként tapogatódzunk egy metró aluljáróban és imádkozunk, azért hogy ne csapjon el minket az utolsó éjféli járat éles fehér fénnyel, ami egyenesen a kocsiszínbe megy. De mielőtt elmondanám miért fontos film a Joker beszéljünk arról miért emelkedik ki a többi közül. A mai filmes kínálatból magasan kimagaslik, mert minőségben és kidolgozottságban tökéletes. Miért is? Mert talán nem veszi komolyan az univerzum építést, amelyből aztán annyi pénzt lehet ki magozni amennyit nem szégyellünk az adóbevallásunkon feltüntetni. Talán ezért is annyira jó ez a film, mert egyedi, kimunkált és spontán módon örült. Akár csak Joker, aki a szuperhős gonosztevők között mindig előkelő helyet kapott, sőt mondhatni külön trónja volt. De immáron nem csak a szuperhős filmek legjobb gonosztevője, hanem az egész filmes karnevál legjobbja.

Manapság gonoszt alakítani annyira hétköznapi, mint egy jó minőségű Netflix sorozattal befutni és pumpálni a pénzt az éppen aktuális problémára, amely a kollektív emberi lelkiismeretet gyötri. Elmúlt az új hollywood mámora, a hősök kora. Amikor John Wayne becammogott protézis járásával a csehóba és kibaszkodta a rosszfiúkat az ablakon. Nincs már Dirty Harry aki mindenféle színben és hajviselettel üldözi a gonoszt. Mára a filmeken eluralkodott a gonosz, de olyan mértékben, hogy az utóbbi években megismerhettük az álnokok igazi erejét. Véleményem szerint az egész a Breaking Bad tökéletes történetvezetésével kezdődött, ahogy megfigyelhettük Walter jóba burkolt gonosszá válását és kifejlődését. Bekerültünk a nyúl üregébe. Ezt a vonalat vette fel immáron filmes eszközökkel Todd Philips, Joaquin Phoenix úgy ahogy azt minden nap el kellene mondani a nagy filmes iskolákban. Műalkotó érzékkel, és ami a legfontosabb hozzáértéssel. Az a jelenkor filmeseiről elmond mindent, hogy pont egy tipikus vígjáték rendező forradalmasítja az atmoszférateremtést. Úgy ahogy az eddig mindig a nyafogós kasszában ülő producerek szerint kerülendő volt – naturalizmussal, amelyet a lélek ábrázolásba oltottak. Félreértés ne essék a Joker egy brutálisan erőszakos film, de megtartja a humorát, és lojalitását a saját világa iránt. Értelme és előzménye van a gyilkolásnak és ez nagyon fontos, ha filmet alkotsz. Nincs igazi Happy End, amely arcul köpi a nézőt egy filléres tanulsággal, nincs kijózanító nagy-nagy jelenet. Nincs semmi csak az őrület és Joker ahogy felemelkedik saját hétköznapi nyomorúságából kihasználva a gonosz mindenkori erejét: célja van. Joker minden tette logikus, és magyarázható. Ez a magyarázat teszi nagyon élessé a filmet a sok-sok tompa alkotás között. Mert végre megmozgatja a nézőt, találgatunk és hüledezünk a tökéletességén. Soha nem gondoltam volna, hogy Jackson C. Frank zenéjét valaha filmben fogom újra hallani (az első az Electroma aminek innen is hatalmas ölelés) és egyben örülni fogok egy mindennek katartikusan értelmet adó vérengzésnek. A kilencvenes évek Tarantinoja jutott eszembe, de el is vetettem ezt, hisz Tarantino az erőszakot nem ilyen alapos kézművességgel használja. Ez olyan, mint amikor megiszod életed első sörét gyerekként. Kibaszott szar, keserű, de mégis valamiért megmelengeti a szíved, aztán amikor felnősz, és már pénzért basztatnak minden nap, rájössz arra, hogy a felső polcról is lehet sört venni. Nem kell apád olcsó Kőbányaijára hagyatkoznod, mert van ott azért még más is. Ez is kurva keserű és tele van olyan ízekkel, amit még ötven évesen se tudsz hova tenni, de mégis más érzés. Mert nem csak a sör nőtt fel a feladatához (lett jobb minőségű) de te is hozzá öregedtél.

Régebben sokat bántottam Todd Philipset de itt az ideje bocsánatot kérnem. Phoenix-et sem szerettem, de bebizonyította számomra, hogy a rosszfiúként az új évezred Marcello Mastroiannija. Stílusos, egészséges és igaz, olyan amilyenek már a jófiúk soha nem lehetnek. Robert De Niro pont egy ilyen szereppel lett világsztár. De az ő helyzete más volt, ő az őrületet jóra használta fel. Ott Scorsese az erőszakot a végső nagy igazság „megszületésére” hasznosította. Soha ne feledjétek el, hogy De Niro vad éjszakai New Yorkja olyan közel áll Gotham civilizáltan őrült társadalmához, hogy tükörképe lehetne. Ez pedig mellbevágó, és tökéletes.

 Persze ne legyünk gyermekek, ez is a pénzről szól. De százszor fizetem ki újra és újra az IMAX jegy árát a Jokerre, mint még egyszer letöltsem az Avatart vagy a Végtelen háborút. Miért? Mert a Joker egy film, ezek pedig hosszúra nyúlt sorozatok, amelyeknek a végén mindig azt érzed: Bazdmeg de jó volt ez a pilot… de ez csak egy pilot baszki. Én pedig szegényebb lettem jó pár ezressel. Miért? Mit kaptam? Epilepsziát a sok CGI-től.

A moziból kijövet kicsit szótlanná váltam. (Pontosabban mindig az vagyok, de ez másfajta szótlanság.) Morfondíroztam magamban és annyira jól esett szótlannak lenni és csak figyelni a beszélgetést. Nem kívántam semmit sem elmondani a filmről,(Azon kívül, hogy: zseni.) mert az tökéletesen meghatározta létét, elhelyezte önnönmagát és kifejtette, úgy ahogy kell. Nincs kérdés, nincs semmi, csak a színtiszta filmművészet. Ezt pedig új film kapcsán már vagy öt éve nem írtam le ilyen kontextusban. Aki ismer, tudja, rettenetesen kiábrándultam az AAA filmekből az elmúlt években, mert mindegyik olyan filléres tanulsággal dolgozott, amelyet nem voltam hajlandó elfogadni. De a Joker több ennél, sőt több minden eddigi filmnél, ami előtte született. Egyedi, kézműves, tökéletes. Olyan, mint maga a gonoszság. Nincs két egyforma rossz, mindig egyedi arcát mutatja a sötétség, hiába is sötét és csak zúg, morajlik és hömpölyög a hétköznapjainkban. A sötét az, amelyben jó elveszni, és tapogatódzni. Mert az efféle tapogatódzás tulajdonképpen a filmművészet valósága. Felfedezés ez, csak most már nem egy fehér szobában vagyunk (Electroma) hanem betévedtünk egy nagyon rideg sötét folyosóba ahol a falból nem létigazságokat, sem ideákat tapogatunk ki, hanem valódi személyiségeket. Sorsokat.

Ezek a személyiségek mi vagyunk, egy karnevál közepén. A karneválban pedig mindenki minket táncol körbe, mi pedig elmosódott sminkkel nevetünk. Talán ez a film lesz a posztmodern szuperhős filmek 8 és fél-je. De inkább ez a film lesz 2019 legjobbja. A legjobbkor.

"Sose láttam olyan tisztán, hogy milyen messze vagyok a célomtól, mint amikor ott álltam előtte."

Mihelyst az ember felfedezte a tüzet, amely kipattant egy villámból, akkor valami végleg megszakadt az emberiség történelmében. Hirtelen minden tele lett tűzzel és izzó parázzsal, hiszen ez volt az új ez volt a modern. Minden, ami előtte volt avítt lett és ó. Ezt a tüzet próbálja megidézni a Gattaca c. film, amely nem csak bravúros színészi alakításokkal nyomorítja és emeli fel lelkünket, de tökélete vizualitással illeszti a valódi romantikát a filmművészetbe.

Keveset szeretnék a film technikai hátteréről írni, bár mi tagadás megérne pár mondatot az is. Elég az, hozzá hogy a látvány egészen elképesztő egy 97-es filmhez képest. Fontosabb viszont a film tartalma, a magja, amely lélek és a szív. A Gattaca nem csak egy film, nem csak egy másfél órás alibi. Nem randi, nem vasárnap esti alvóka és legfőképpen nem iskolában levetítendő tanító célzatú művész film. A Gattaca maga az eredeti ősi tűz kvázi romantika. Frázisok, ezerszer elpuffogtatott hasonlatok, most sajnos csak ez tud kicsepegni belőlem, mert annyira gyönyörű a filmnek még az emléke is, hogy nehéz szavakat találni rá.

A film romantikája, mint elmélet ilyen filmek miatt született meg. Ez a film maga a romantika, és maga a valóság is egyben. Annak ellenére, hogy egy sci-firől beszélünk, amelyet átszőnek a noir elemek ez a mozi maga a tökéletes színtiszta energikus romantika. Az a fajta film, amely nem csak megváltoztatja gondolatainkat, hanem emlékeztet is minket arra, hogy mindig megéri küzdeni. Mindig van egy pont, ami után már elengedjük a dolgokat, amikor a vonatra későn indulunk el, folyamatosan nézzük az órát. Szorítjuk egymás kezét, keressük a leggyorsabb feljutást a felszínre – hogy időben odaérjük az indulásra. A Gattaca nem csak erre a küzdelemre tanít meg minket újra és újra, de el is magyarázza azt. A küzdelem, a hit és az általam csak melankolikus reménnyel töltött romantikának nevezett érzés ez. Jerome mindig is az űrbe vágyott, és nyilvánvaló fogyatékosságai ellenére, egy szinte tökéletesre csiszolt társadalomban képes volt az utolsó utáni vagonra fel ugrani és eljutni a Titánra. Arra a bolygóra, amely titokzatosságával, és ködös felszínével pont olyan volt, mint Jerome számára a szerelem, ahogy az a filmben is megmutatkozik. A szerelem a filmben sajnos kevésszer jelenik meg, de ha elérünk a végére és meglátjuk az eredményét a küzdelemnek, rá kell jönnünk, hogy Jerome mindvégig szerelmes volt – a létezésbe.

Már rég halottnak kellett volna lennie, és ez a hangulat mindvégig befolyásolta személyiségét, a sikerektől nem megrészegedve csak egy célra öszpontosított, arra a célra amely ő volt. Ez a cél a legnemesebb és legelőkelőbb cél, amelyet kívánhat egy férfi magának – megszerezni a szerelmét. Képtelen volt elengedni a gondolatot, hogy egykor a csillagok közt utazik és meg mártózik azok mélységében, csendjében és akkor végre megnyugodhat. Nem kell többé magára csatolnia más emberek DNS-ét, nem kell soha többé rettegnie a tűtől. Egyszerűen csak önmaga lehet. Jerome alázatossága sokat tanít nekünk, többet, mint az egy egészséges ember kényelmetlenül el tudna viselni. Egy idő után szégyellni kezdjük magunkat, amiért nem vagyunk, mint Jeromeok. Egy olyan férfi, aki mindent maga mögött hagyott és egy felmosóval a kezében figyelte a rakétákat, amelyek oly közel repíthették volna szerelméhez.

A Gattaca egyszerre ringat el minket gyönyörű zenéjével, és ad reményt idealista hangvételével miközben a narrációban folyamatosan visszaköszön a valódi élet – egy igazi nagybetűs sci-fiben. Remek egyveleg, amelyet úgy kell megtekintenünk, hogy életünk legnagyobb tetteire gondolunk. Azokra a dolgokra, amikor elértük a vonatot, amikor berúgtuk a gólt, amikor átmentünk egy vizsgán, vagy csak sikerült rendesen kimondani egy idegen szót sok ember előtt. Azokra a tettekre, pillanatokra, amikor boldogok voltunk és mosolygott a szemünk is. Mint életünk szerelmének csillogó szemeiben örökre elveszni. Lélekben mindenki Jerome ez pedig egészen magasra emeli a film mondanivalóját. Olyan érzéseket táplál bennünk a film, amelyek mára már egyre ritkábbak a hétköznapokban. Az Instán feltűnő diéta királyok, és fitnesz királynők ugyan célokat érnek el, ám eltűnik tetteikből a romantika. Az a fenséges íz, amelyet akkor érzünk, amikor a világ legjobb tortáját kóstoljuk meg. Amikor egy átlagos szendvicset majszolunk, amit a szerelmünk készített és figyeljük az alattunk elrohanó várost. Ezek a pillanatok, azok, amelyekből a Gattaca építkezik, hit, szerelem és küzdelem, ami őszintén szólva minden ember életének az alap pilléreit képezi. Ezekre építkezünk, ezekből merítünk erőt és ez késztet minket arra, hogy felkeljünk minden nap. A Gattaca nem csak érzelmek sora, nem csak képek összepakolt undorító halmaza, amelyek metszik egymást olykor – ez a film maga a romantika.

Vizualitása annyira megkapó, mint maga a történet. A filmművészet tele van ilyen pillanatokkal, mert ezért született. A történelem és az idő az univerzum eszköze arra, hogy a hatalmas pillanatokat megörökítse. Amikor belekapaszkodunk egy póznába és az esőben éneklünk, amikor kimondjuk kedvenc szánkónak nevét, amikor beleüvöltünk a tenger csendjébe és akkor, amikor öltönyben szállunk be egy űrhajóba, ami a legnagyobb teljesség felé repít minket. Ezek a pillanatok azok, amelyért képesek vagyunk elviselni a kellemetlen pillanatok milliárdjait. Mint csillag az égen annyi időnk van a világmindenség végéig, de Gattaca pillanatból oly kevés adatott számunkra, hogy csak hihetünk benne. Ez a film képes megadni, még annak ellenére is, hogy félelem is van benne bőven. Pont, mint az életben. Magasztos pillanatokra vágyunk, azokat próbáljuk meg hittel és szerelemmel elérni, miközben mindent, ami kellemetlen, undok és ocsmány folyamatosan legyőzünk. Ez a film a győzelemről szól, a végső hajráról és a kezdetekről is egyben. Egy időkeret, amelyben bármikor kedvünk szerint mozoghatunk, és figyelhetjük annak mámorító királyi tökéletességét. A zongora nem azért halk mert szerény, hanem mert életünk zenéjének megalkotója. Puszta fraktálok, egyenletek – mégis rengeteg szív és lélek van minden egyes rezzenésben. A Gattaca olyan, mint a szerelem, kiteljesedett boldogság, amelyet úgy élvez az ember, hogy folyamatosan élvezi az utat is. Jerome nem arra gondolt mennyi mindent tett a célja elérése érdekében, hanem arra mikor ereszti már el a föld gravitációja. Ez a film nem csak tanít, de el is morzsol bennünket romantikájával. Ideje mindenkinek megnézni, aki valaha is érzett bármit a világ vagy az emberek iránt. Mindenki legyen Jerome és a film kerüljön oda ahova való, minden ember időkeretének a közepére. Emlékeztessen minket arra mennyire is szeretjük egymást, az időt, a világegyetemet, a céljainkat és mennyire jó élni. Mert minden élet, amely megszületett arra hivatott, hogy saját célját elérje. Még akkor is, ha az csak egy négy óráig élő amőba, és akkor is, ha csak egy defektes génhalmaz – Jerome. Vagy te, én – mi.

A Gattacat ajánlom minden élő embernek, sőt még a szobanövényeknek is mert annyi erő, hit és szerelem van benne, amely feltölt mindenkit, aki megnézi. Egy igazán eszményi sci-fi, amelyet élvezet nézni. Ezek, azok a filmek, amelyek a régi lemezekre hasonlítanak. Porosak, karcosak, nehezek és lejátszót is ritkán találni hozzájuk – de ha megszólalnak a kristálytiszta égi patakhoz hasonló zenéjükkel nem csak a szívünket és lelkünket melengetik meg – de valódi belső énünket is. Felemelnek oda ahova minden ember való, arra a tetőre ahol Jerome nézte a Titánra induló rakétákat – felmosóronggyal a kezébe. Ez pedig az emberi hit, szerelem, romantika diadala.

Nincs az a tűz, amely ezt el tudja tőlünk venni, se új médiumok se cenzúrák – semmi. Mert minden ember a saját tökéletességének hibája. Legyen a Gattaca a filmtörténet romantika csúcsa, legyen az élet szinonimája, ti pedig legyetek Vincentek.

Fontos film. Fontos és furcsa egy film. A legfontosabb film a rendszerváltás óta. Nem Oscar díjas és nem hal meg benne senki gázkamrában. Csak egy főiskolai film, csak egy Moszkva Tér. Csak Török film. Rengetegen elemezték már a Moszkva teret, rengetegen írtak rengeteg féle véleményt. Ebben a rengetegben szeretném elhelyezni saját elemzésemet. De csak azért, mert Magyarország ma: Petya akkor.

Ne legyünk naivák, a film tele van hibával. De tele is kell lennie, hiszen vizsgafilm egy olyan világban, amelyben a vizsgák egyre fontosabbak. Életünket a vizsgák szegélyezik, azok határozzák meg. A nagy pillanatok, a nagy romantikus momentumok, amelyek ellen nem akarunk tenni, de nem is tudnánk. Mi vagyunk a történelem fonala, és a történelem könyörtelenül fonogat minket, ahogy azt ő akarja. Ez a sodor, amely elvisz minket pedig olyan, mint a szerelem. Vad, zabolátlan mégis nyugodt mederben csordogáló patakocska, nem pedig vízesés. A hirtelen döntésekről szóló film, nem is igazán a rendszerváltásról (vagy annak hiányáról) szól, hanem a benne tengődő emberekről. A sorsokról, és a nagy betűs lehetőségekről, amelyek minden pillanatban ott vannak, csak nem tudjuk, hogy milyenek is ezek.

A történetet, ha lehet, most nem ismertetném, mindenki ismeri, és mindenki szereti hisz kedves kis anekdota, aranyos, jópofa és van benne egy Boci mama. De a Moszkva tér ennél kicsit több, több mint egy kilencvenes évek „zabolázástalan” divatirányzatainak emlékműve, több mint egy Goodbye Lenin!, de több mint első szerelem film. A Moszkva tér magában foglalja azt a rög magyar valóságot, amellyel olyan nehéz még manapság is szembesülni. Egy igazi tételmondat van a filmben, amely érdemi, ez pedig értekezésem címe.

A Moszkva tér világa szétesőben van, mint a mai Magyarország. Mindenki menekül, mindenki kapaszkodik és mindenki próbál boldogulni. Ki úgy, hogy beáll a sorba, ki pedig kiáll belőle. De a legtöbben menekülnek egy jobb életbe. Magyarországnak nem ez a fajta miliő a halála. Hanem az hogy a film még mindig aktuális és közben eltelt már 28 év. Számmal írtam le, hogy könnyen érthető legyen mindenki számára. Ez a szám rettenetes, az idő, amelyet a film megörökít pedig egy fiatal ország első bukdácsolásait mutatja be, de ezt a filmet manapság nem a retro miatt szedjük elő, hanem mert meg szeretnénk érteni a mai helyzetet. 2018-ban ez a film pontosabb képet a társadalom lelki állapotáról, mint bármelyik dokumentumfilm. Egy Híradó se adja vissza jobban azt a hangulatot, amely manapság uralkodik az országban, és ezért kortalan a Moszkva tér. Mert nem reflektál, hanem megmutat, kiélez és belénk vágja a fájó igazságot: Itt kurvára nem változik semmi.

Manapság ugyan nem Zsigulik járnak az utcákon, de a benne ülő emberek sajnos a régi idők emberi Zsigulijai. Mi is emberi szovjet emlékművé változunk, csak az a kérdés mikor. Petya ki akar szakadni, meg is teszi. Ám Boci mama iránti szeretete visszahozza ide. Ez a film legnagyobb traumája. Ez a fiatal srác bejárja fél Európát szerelméért, és amikor odaér, kicsit élvezi csak a Nyugat fényét. Inkább hazatér a nagymamájához, mivel már csak ő tartja ott az országban. Barátai ugyan jelen vannak még életében, de láthatóan a kötelékek ellazulnak az iskola után, pont, mint az életben és pont úgy ahogy a film végén a narráció meg is említi. Nem Magyarország hozza vissza, de még csak nem is a csalamádés hamburger. Ez a fajta bűntudat érzés, és családhoz való ragaszkodás tartja vissza az itt maradt embereket is manapság. Semmi más, mert ebben az országban a néplélek halott, a kollektív tudat elsorvadt, és már nincsenek ideáljaink. Elhagyott minket a saját szerencsénk is, nem bírta tovább azt, ami itt folyik. Petya már-már egyenlő a Londonba készülő fiatal lelkivilágával. Furcsa egy film amelynek hibája az erénye is: Mindig aktuális.

"Szeretem. Így tudok segíteni, ezzel. Nincsen stratégiám. Nincs A terv, nincs B terv, nincs semmi. Szeretet van. Ennyi..." - Anya

Gery akár átlagos Budapesti lakos is lehetne. Minden nap tömegközlekedik, ücsörög, „dolgozik”, barátai vannak. Ám Geryt egy kamera követi pár napig mindenhova. Gery drogfüggő. Egy nyugdíj előtt lévő drogfüggő, de itt a nyugodt évek már nem a pihenést jelentik, hanem a halált. Gery egy átlagos drogos, Horváth Balázs pedig egy átlagon felüli filmet készített: mindent rögzített.

De a film nem is igazán Geryről szól. Nem arról középkorú fiatalemberről, akinek arca nem a pénzügyi gondok vagy egy behajtó cég miatt van beesve. Még csak nem is a Xanaxtól vagy Rivotriltól. Ő a dizájner drogok rabja. Ez a kivetett csoportja a magyar társadalomnak még a heroinisták alatt áll, de egy kicsit feljebb helyezkedik el a Blahán tarháló emberek felett. Ő nem lop (bár folyamatosan próbálkozik), nem koldul (mást mégis odaküld és segít neki), Gery csak él. A mindent rögzíteni stílusban igazán nincs kihívás: odamegyünk, és ha jó a téma, akkor adja magát a vágás és a zene is.

De így készül egy dokumentumfilm? Nem mondhatnám. Horváth Balázs rengeteg mini dokumentumfilmet készített már az Index számára, és Gery sem most kerül először a kamera lencséje elé. Ám az egész annyira abszurd és annyira magyar, hogy adja magát a siker és a szomorú-keserű könnyek a moziban. Tapsolnánk, de felesleges: Gery egy élőhalott. Egy olyan élőhalott, akinek az anyja a kamerák előtt vallja be, hogy az ő hibájából lett drogfüggő a fia. Saját társadalmunkra jellemzően a kamera előtt mindenki prófétává válik, ám a valóságot letagadni így sem tudják. Gery számára az élet egy hatalmas flash, amit megszakít a „Tűcsere a Moszkván” alagsorában való szédelgés és telefonálgatás, hátha jobb lesz minden. Hátha nem tűvel a karjában kell meghalnia, hanem mint a rendes nyárspolgárok: ágyban és párnák, illetve csekkek között. Az ő motivációja a szabadság, Horváth Balázs motivációja pedig a mindent rögzíteni.

A történet nem lehetne kerek egész Gery barátai nélkül. Valahogy az egész film a társadalom átfogó képét mutatja be: az anya, aki önmagát sem találja, nemhogy a fiát; a hű barát, aki a Duna-parton órákig keresi a vénát, közben összevérez mindent. Ez maga a magyar társadalom. Mindenki keres valamit az életében, amitől teljes lehet. Ne ítélkezzünk Gery felett! Ők ezt az utat válaszották, és ha Dr. Zacher Gábor éleszt újra tizenötször, az lehet van akkora önpusztítás, mint egy szalag mellett állni, és olyan dolgokra gondolni, amelyeket soha nem volt bátorságunk megtenni. Ha mi vagyunk a szalag mellett álldogáló munkás, akkor Dr. Zacher Gábor legalább egy isten a drogosok szemében.

Horváth filmje erős. Nagyon erős, mert alig használ narrációt. Minimális az interakciója a nézővel, mozija mégis intim. Gery miatt lesz intim, aki képes a nézők előtt levetkőzni és átöltözni, és azt a pár másodperces vagy perces boldogságot (amikor megtalálja a vénát és minden fasza lesz) megosztani a nézővel. Gery szeme minduntalan mesél: „itt van előttetek élő holttestem, lakmározzatok belőle és a történetemből és próbáljátok meg elkerülni ezt. Üljetek el mellőlem a metrón, a villamoson vagy a buszon. Amivé lettem, a fájdalmas igazsága annak, amit mindenki tagadni próbál. Érzelmek halmaza vagyok, amelyet sem kifejezni, sem megfejteni már nem tudok. Túl sok történt velem, túl sokat vettek el, túl sokat adtam és vettem el másoktól. Elfogytam, és csontvázam egykori árnyékává redukálódtam. "

Mindenki nézze meg, ingyenes. Egy sör árába se kerül, de egy pakkéba biztosan nem. MIndenki számára nyitott a lehetőség, egy albakot kapunk arra a világra, amelyben valójában élünk. A társadalom egyben Gery anyja is, aki mindent megtett, mindig dolgozott és rengeteg pénzt keresett – de nem találja a vénát és most már tiszta vér mindent. A Dizájneren egy fájdalmasan igaz film, igaz emberektől, igaz emberekről.

Szerettem volna egy hatalmas elemzést írni róla, összehasonlítva rengeteg filmmel, amelyet már más szaksajtó leközölt. Jöttek itt finom hasonlítások, durva reklámszövegek, és olyan elcsépelt címek, amelyek szinte sértőek a film alkotói számára. Gery útja a rehabra ennél többet ér.
Magunkat nézzük abban a bizonyos tükörben, ám amit látunk, nem felismerhető húscsomók önkielégítése a vásznon.

Ez mi? A világunk.

Egy este, amikor betértünk egy különleges rózsa alakú kézműves fagyizóba már nagyon rég nem írtam. Főleg nem érzelmi alapon lévő filmelemzéseket, amelyeket annyira szeretek. Miért? Nem volt semmi, ami megfogjon annyira, hogy írhassak róla. Tudtam volna bármelyik filmről oldalakat írni, de lélek nélkül. Az pedig olyan, mint memóriaállomány nélküli gépet építeni, pillanatnyi.

Ebben a fagyizóban volt egy replika kép, amely egy disznót ábrázolt, aki épp egy tóba ugrik bele. Valamiért ez ma a kanapén ücsörögve a YouTubeon kalandozva eszembe jutott. Miért? Mert egy művészi alkotás egy tizenöt másodperces folyamatról, olyan dolog, amely beleég az agyunkban. Olyan, amelyet nem elfelejteni vagy csak megszokni akarunk, hanem átélni újra és újra. Ez a kép egy tökéletes pillanat, egy kis apró teremtmény felhőtlen pillanata amint a hűs vízbe ugrik és közben oldalvást nézve is látszik mosolygós disznó arca. Vicces, de mégis ott abban a pillanatban minden tökéletes volt. Amíg ő kért egy fagyit én a képet bámultam, persze csak néha-néha odasandítva majd odasúgva hogy nézzen ide egy picit. Tökéletes kis pillanat volt, amely oly sokszor megismétlődött azóta. Ez a kis disznó nagyon fontos a számomra mert megragadta a lelkem rezdülését, összhangban volt az adott pillanattal, tökéletes zenei ütemet adott életem szövevényének úgy hogy meg sem szólalt. Ez nem művészet, ez tökéletes időzítés és érzelmi forrásmegjelölés. A kis disznót ugyan nem sarkalt írásra mégis meghatott és tetszett. Azóta már eldöntöttük, hogy ez a festmény ott lesz a nappalinkban, hogy megnézhessük újra és újra, mert abban a másodpercben az életünk részévé vált.

A Google minden évben elkészíti a Zeitgeist videóit, ami összegzi az év legfontosabb pillanatait. Ezek a, pillanatok azok, amelyeket érdemesnek érez a világ egyik legnagyobb vállalata arra, hogy jellemezze, elmondja az évünket. Nem kapitalista módón, hanem úgy ahogy mi alakítjuk a hétköznapjainkat. A Google rengetegszer próbálkozott már ezzel, a Life in a Day volt az első hasonló filmjük. Furcsa a film megjelölés, mert csak a YouTuberra feltöltött videók összevágásáról van szó, amelyet a Google támogatott anno. 2010-ben ez hatalmas újítás volt mégis a feledésbe merült. De ez a cikk nem erről a „film”-ről fog szólni, hanem azokról a videókról, amiket a Google méltónak tart arra, hogy Zeitgeistként kezeljen. Valahol 2010-ben kezdődött ez is, amikor kikerült az első, még igencsak kezdetleges videó. De aztán, ahogy mi is felnőttünk az internethez úgy igazán ez a kis összefoglaló is egyre művészibb hangulatot kapott. Nehéz egy évet összefoglalni, nehéz megérteni ezeket a képsorokat, ha csak a Kínai tévéből informálódunk vagy az M1-ből. Ezek a képsorok maguk az internet legjavát képezik. Ezek a videók afféle mementók az elmúlt idő előtt. Ez pedig a film legfontosabb feladata már száz éve. Nem az a fontos, miért nézünk filmeket, vagy elemzünk, hanem hogy képesek-e a képsorok hatással lenni ránk. A Google mindig nagyon ráérez erre, hiszen a legjobb bevágásokat és zenéket keresi, mindegyik év a maga nevében tökéletes műalkotás, mert képes leképezni a gondolatainkat, hiszen a mi kereséseink alapján készül. A hogyan nyugtassunk meg egy kutyát hurrikán idején? – jellemzi, hogy bár a világ egy rohadt zord hely mégis tele van lélekkel. Folyamatos kétségek gyötrik az embereket, folyamatosan a nagy pillanatokat keresik, amelyek majd centrumát képezik gondolatviláguknak. Mindig keresik önmagukat, a szerelmet és a háború és mindent, ami az adott pillanatban átfut az emberiség kollektív tudatán. Ha földrengés van, egyesek arra keresnek mi az a földrengés mások arra, hogy tudnak segíteni az áldozatokon. Jó emberekkel van teli a világ, a Google pedig figyel rájuk. Itt nem a mindent látó szemről van szó, hanem rólunk. Fontos és igazi tanulmányt érdemelne az, hogy miként lesz sok-sok millió kamera egy hatalmas föld méretű film stábja, és miként leszünk mi színészek a saját filmünkben, de most ez nem erről szól.

A Google – Year in Search „sorozat” a legerősebb fellelhető anyag az interneten jelenleg. Ezek a videók mi magunk vagyunk. Elvonatkoztatva mindentől, amely csak enged minket elvonatkoztatni bármitől. Mi magunk nézünk az optika lencséjébe és minden könnycsepp, amely legördül, az arcunkon megtölti a lelkünket újra és újra. Úgy ad erőt ez a videó, hogy közben emlékeztet arra mennyire gyengék is vagyunk mi magunk. Ám együtt, „emberiségként” csúfolva mi leszünk a kollektív jóság. Epikus mivoltuk ezeknek a videóknak olyan dolgokat mutatnak meg, tárnak, ki mint a tudás, szerelem, jóság és kíváncsiság. Vannak, akik tudni akarnak, vannak, akik csak össze akarnak házasodni, olyanok is akadnak, akik elmennek, akik itt maradnak, de mindegyik közös bennünk, a hatalmas szem előtt pereg le életünk és késztet minket arra, hogy eljátsszuk életünket. A buszra haladva zenét hallgatva, húst darabolva egy hentesnél, vagy csak szenet lapátolva egy Kínai bányában, Nike-i cipőt ragasztva egy elhagyatott gyárba, vagy csak degeszre zabálva magunkat egy Amerikai tévé előtt. Teljesen mindegy, mi eljátszunk magunkat és nagyon jó színészek vagyunk. Akik elmennek, mindig hatalmas ovációval teszik ezt, a világ színpadán az ember a legjobb díszlet és a legjobb főszereplő. Az emberiség filmjében a mindenség eme pici szegletében mi pedig önmagunkba merengünk folyamatosan és keressük a tökéletességet, vagy éppen a hibákat. Nem kell túl komolyan venni, de amikor el akarnak nyomni akkor az utcára tartva, gondoljunk arra, minden tettünk történelem. Mert az idő, a tér múlik és minden cselekményünk ildomos a megörökítésére. A rögzíteni mindent elv, örök és elpusztíthatatlan. Az igazi valóság ugyan csak átélve jó, de visszanézve melengeti meg a szívünket igazán.

Lehetünk Németek, Olaszok, Arabok vagy Magyarok – kereséseink és videóink határoznak meg minket. Obama eldobja, a mikrofont mi pedig egyből Amerikaiak leszünk, pedig egy Japán metrón ülünk. Ez a globalizáció legjobb pillanata, ez az, amiért nem lesz fasiszta, demokrata, kommunista. Nem lesz fehér, fekete, barna, sárga az ember. Ettől lesz az ember igazi ember. A világegyetem egy nagyon szürke és durva hely. Világok milliói pusztulnak, el miközben növekszik ez a hatalmas űr, tágulva szívja magába a mindenséget a sötét anyag, taszítja el a pluszt és a mínuszt is, és mi pedig itt a tengeren hánykolódva kapaszkodunk egy kis deszkába túlélőként. Mi vagyunk a világegyetem elhagyatott kis menekült gyereke, aki törölgeti, a véres arcát miközben olyan dolgokat fedezünk fel, amitől egy süket lány újra hall és kitárul előtte az amúgy is teljesen nyitott világ. Lehetünk az Észak-Koreai rakétaindító pultja előtt, vagy egy űrállomáson – attól mi még emberek vagyunk. Örökre azok is maradunk, ez pedig tökéletes apropó arra, hogy ilyen csodákat hozzunk létre. MI vagyunk önmagunk filmesei, mi vagyunk a stáb és mi vagyunk az író. Mi emberek.

Ne csak a világra nyissunk egy ablakot, ne csak digitalizáljuk érzéseinket, hanem digitalizáljuk a globalizált érzelmeket is. Legyünk együtt érzők és megengedőek a rossz emberek felé, mert a jóságnak nincs ellenszere. Pestisként terjed az emberi testben és felpezsdíti a szívünk elhalt részeit is. Mi vagyunk az emberiség, mi vagyunk azok, akik folyamatosan keresnek. Nagy pillanataink vannak és ezek visszanézése nem csak egy lehetőség kell, hogy legyen, hanem vallás. A film megszületése óta ezekre a pillanatokra ácsingózik. Ezért les ránk minden pillanatban, ezért kamerázzuk be a világegyetemet, ezért engedünk ki nagy lencséket a világűrbe, ezért élünk. A nagy pillanatok mindig megérik a visszatértést az időben, mindig meg kell, tekintenünk magunkat amint felmászunk egy falon, vagy leesünk róla. A nagy pillanatok tesznek minket emberré, mert a világegyetemben az ember egy kibaszott nagy pillanat. Felcsillanunk csak a zord világegyetemben, de csak mi tudunk erről és ezért lesz különleges minden tettünk. A felrobbanó atombomba gombafelhője elrettentő és csodálatos egyben. Mi tettük ezt, és a felismerés hogy mindenre képesek vagyunk, tesz minket gondolkodó lénnyé. Az emberi érzelmek egyediek, hét milliárd érzelem van ezen a kis kék golyón, mi pedig megtekinthetjük mindet ezekben a videókban. Ha van zanzásított történelem, ha van összenyomott érzelmi rágó, ezek a videók egytől egyig azok. Nem egy születést vagy elmúlást tartalmaznak, hanem emberi életeket, amelyekre oda kell figyelnünk. Ezek a tökéletes kis pillanatok pedig olyanok, amelyeket meg kell örökíteni. Amikor egy filmes elméleti „szakember” ilyet leír, akkor már igazán nagy probléma van a mai filmgyártással. Eladtuk magunkat egy olyan cégcsoportnak, amely minden érzésünket egyből kielégít, minden vágyunkat elveszi, mert mindent készen ad. Minden olyan dologtól megfoszt minket, amely nincs kész. Mint az IKEA, ugyan kész dolgokat ad, de megadja az összeszerelés élményét vagy éppenséggel rémképét. Ezek a dolgok manapság már eltűnnek a világ játszóházának polcairól, mert mindent készen kapunk. Nem kell megküzdenünk semmiért, csak azért, hogy legyen egy jobb autónk, egy jobb telefonunk – mi lettünk az áru, amelyet újra és újra eladnak. De ezek a videók megmutatják milyen a történelem, milyen a néplélek – milyenek vagyunk mi.

Sokat gondolkodtam azon, írjak-e a film elmúló dicsőségéről és arról, miért is elenyészik el minden jó ötlet. Miért marad minden csak Kickstarter, miért marad minden csak mag és miért nem nőnek égig a nagy ötletek. Mert a kicsi dolgokból lehet igazán nagy képeket készíteni. Hátra kell lépnünk és megfigyelnünk magunkat amint lebontjuk a diktatúrákat, amint csak szeretet erejével megrendezzük a saját mennybemenetelünket. Amint élünk ezen a kék bolygón, és ahogy gyászoljuk a halottainkat és ünnepeljük az életet. A Google Zeitgeist videók tele vannak érzelemmel és tele vannak pillanatokkal, amelyeket érdemes elraknunk a szívünkbe, mert ezek a pillanatok fognak minket átrángatni gyalog egész Európán, ezek a pillanatok melegítenek minket a Keleti aluljárójában és ezek  a pillanatok olyanok, mint amikor egy disznócska beleugrik egy tóba. Ezektől a pillanatoktól érezzük a szerelmet, érezzük az életet és érezzük a világegyetemet. Figyeljünk kicsit oda a világra, amelyben élünk, amit megélünk, és amelyben folyamatosan keressük a tavunkat. Ezek a dolgok azok, amelyek összetartanak minket, ezért vannak egyben atomjaink. Ezért tágul a világegyetem miközben az emberiség képtelen visszatántorodni attól, hogy egy ilyen zord helyet felfedezzen. Egyetemes világképünkben folyamatosan jobbak leszünk és alkotunk nagy-nagy dolgokat. Ezektől a videóktól pedig erőt kapunk. Már nem a mozi váltja meg az emberi néplelket, nem a színház mozdítja el a hegyeket, amelyek alatt ott lapulnak rekordjaink lenyomatai, hanem maga a mozgókép. Avagy az emlékezet örökké fényes HD vagy 4K minőségű felvételei, zenével – mert mi magunkat is így tekintünk a világra. Akik tagadják azok pedig nem makacsok, csak még nem látják a saját tavukat.

Nagyon fontos a fagyizás közben bele-bele tekinteni szerelmünk szemének tengerébe és megnyugtatni azokat a hullámokat. Nagyon fontos megtalálni a saját tengerünket, tavunkat, tócsánkat, és nagyon fontos, örökké magunkat azonosítani a meztelen kis disznókkal, akik ebbe a tóba beleugranak.

Mert a disznók mi vagyunk, a tó pedig a világegyetem történetének sodra – filmre véve és kivetítve, kimerevítve az agyunkba újra és újra végtelenített szalagként.

Azt hiszem, ez az élet.

Google Zeitgeist 2012 - A cikk írójának kedvence