Elhunyt George A. Romero.

Ennél fájdalmasabb hír már nem lesz az évben. Elment a kis öreg. Egy olyan ember, aki megalapozott és felfuttatott egy régi letűnt műfajt. A zombi horror nem az ő találmánya, de tagadhatatlan hogy toposzai hozzá köthetők.  Az élőhalott széria, tökéletesen kidolgozott szerkezete, és misztériuma örökre a sírba száll a mesterrel. Rengetegszer leírják ezt a szót vele kapcsolatban. Mester. Miért? Talán mert egy olyan korban lett a horror mestere, amelyben mindenki a horror mestere akart lenni, csak ő tudta miként csinálja. Soha nem akart nagy ember lenni, szerény volt és rengeteget dolgozott. Komikus képregényekbe illő karaktere, arca olykor megmosolyogtatta az embereket, de az Élőholtak napja végleg bebizonyította, hogy nem csak a gore horror mestere, de az atmoszféra teremtésé is. Munkássága nem csak zombi filmekből állt, de ezt felesleges is taglalni. A mai napig tökéletesen levezényelt Tébolyultak, a misztikus horror alapja. Romero tudott valamit, amit a mai rendezők már rég elfelejtettek. Teremteni.

Úgy gondolom, hogy ma három olyan rendező zseni van, akik nem csak A filmekkel tudnak tökéletes alkotni, de a B szcénában is megugorják a mesteri szintet. Ez a triumvirátus két horror és egy akciófilm rendező. Romero, Carpenter, Miller. Ma elment az egyik, áldozzunk kicsit a horror oltárán. Felejtsük el kicsit a jump scare-re alapozó horrorokat, a Fűrész súlytalanságát és öncélúságát, vagy bármely más horror nézőket lesajnáló hozáállását. Romero végtelenségig tisztelte a nézőit, nem idiótának nézte őket. Furcsa róla beszélni, ő volt számomra a horror alfája és omegája. Minden, ami valaha horror volt az benne testesült meg. Carpentert is őrülten szeretem, de Romero munkássága annyira koherens és egységes, hogy felesleges is vitatkozni olyan dolgokról, hogy ami letett az asztalra értékes-e. Senki sem mondhatja el magáról, hogy az eredeti első filmjét remakelték később kiszínezve, újradigitalizálva kiadták. Egyedül Méliés mondhatja el magáról ezt. Mégis Romero mindvégig a háttérben maradt és kisebb munkáival támogatta a modern horrort. Utolsó nagy munkája a Holtak naplója fricska volt minden ma még dolgozó horror rendezőnek. Kézi kamera? Ugyan, Romero jobb ebben is. Kicsit megmutatta egy már megalapozott horror gyökereit, és úgy sikerült megújítania, hogy nem fulladt giccsbe. Romero nem mindig képviselte a felső kategóriás horrorokat, de munkája mindvégig egységes és összetartó volt. Ez pedig a zombi horror. Amiben ő volt a legjobb, jöhetett akárki nagyon sok-sok szobrocskával, Romero volt a mérce. A holtak Éjszakája, Napja, és Hajnala olyan tökéletes trilógia hogy feldolgozásai teszik még fontosabbá az eredeti műveket. Zack Snyder, Tom Savini feldolgozták eredeti filmjeit, de az eredeti és örök borzongást adó dolgot nem tudták elvenni filmjeiből, a misztériumot. Senki sem tudja, honnan és miként jöttek a zombik, csak jönnek. Ő pedig itt hagyott bennünket ma, hiánya pótolhatatlan.

Mindig is tabukat döntögetett, gyerek zombik, pláza zombik, családon belüli zombik… csak pár azok közül a dolgok közül, amiket ő hozott a köztudatba. Úgy maradt önmaga, hogy közben folyamatosan kibővítette a műfaj határait és megújította azokat. Romero volt maga a zombi film, de kritikusan tekintett minden új keletű irányzatra. A Walking dead szériával kapcsolatos nyilatkozatai mely szerint a műfaj halálát fogják okozni annyira elevenen él bennem, mintha csak tegnap történt volna. Pedig Darabont első rendezése után közvetlen megmondta, hogy ez nem zombi sorozat, pusztán zombi szappanopera. Ezért volt ő a legnagyobb, mert mindig a lényegre koncentrált úgy hogy közben misztikumokat teremtett.

Sokat gondolkodtam arról mit írjak még Romeroról, aztán amikor nem jöttek a gondolatok eszembe jutott az, hogy miként találkoztam a filmjeivel először. Tíz éve történt pont, amikor egy kölcsönkapott dvd-n megtaláltam (sok más horror mellett) a Night of the Living Dead 1990-es Tom Savini filmet. Ez a film akkor hatalmas hatással volt rám. Nem tudtam ki az a Geroge A. Romero, csak hogy Savini egy hihetetlen tehetséges horror rendező. Kutakodtam, keresgéltem, majd ráleltem a kis öreg, a mester munkásságára. Azonnal felfalta mindet, és a zombi horrorok megszállottjává váltam. Behúzott az egész, ahogy van. Zombi lettem.

Sokáig törtem a fejem miként fogalmazzam meg ezt a zombulást, úgy hogy méltón tisztelegjek Romero munkássága előtt. Nyilván az itt leírtak szinte semmit sem fednek abból a gigászi munkából, amit a műfajba fektetett, még csak teasernek se lenne elég, de talán egy mondat, amelyet Barbara mond az 1990-es remake-ben. Talán ez közelebb hozza kicsit a Romero fanokat az igazi emberhez, aki a kamerák mögött ücsörgött, és vastag keretes szemüvegén keresztül belelátott a modern ember jövőjébe.

„They're us. We're them and they're us.”

„Ők vagyunk mi. Mi vagyunk ők és ők mi.”

Az önkifejezés a modern kor egyik rákfenéjévé vált, amint valóság show lett minden, amihez csak az ultra-modern ember hozzáért. A kamerák össztűzében éljük magányunkat. Az ember örök magányának poszt- ultra-modern festménye az interneten. Gondolkodó.

Amikor az ősember először festette barlangra rajzait, amint megszülettek az első mitológiai lények a megválaszolatlan kérdések válaszaként, akkortájt vált az ember moderné. A modern manapság divatos szó és mindenre ráhúzható, csúfolható. Ám valódiságának jelentéktelensége az, amely körbelengi az internetet. Az önkifejezés eredetéből adódóan önző, és magányos foglalatosság. Amint egy poszt-modern (na, tessék még egy modern) művész kikölt online egy tojást, ahogy végignézhetünk egy szülést élő egyenesben, úgy vált az emberiség a saját maga által kreált börtön magányos foglyának meghasadt költőjévé.

Az internet előtt merengő tinik manapság már nem lepnek meg senkit, a Facebook egyenes élő adásában véghezvitt gyilkosságok pedig lassan beékelődnek a bulvárhírek és a politikai hírek közé. Eljutottunk arra a pontra, hogy egy-egy online végignézett kivégzés már senkit sem hat meg. Nem az emberek közönye, vagy a trollok okolhatóak ezért, hanem az internet globalizált önkifejezés kényszere. Az internetre mindenki azért csatlakozik fel, hogy elmondja a másiknak mennyire boldog, szenved, micsoda nagy művész vagy éppen tehetségtelen tökfilkó. Ami anno Andy Kaufman volt a tévében, az mára a mémgyárak névtelen, arctalan reflektálása a valóságunk komikumára. Csupa idegen szót használunk olyan dolgok megnevezésére, amelyeket mindenki ismer. Mindenki tudja mitől lett x öngyilkos, és mitől borult ki y a kamerák előtt. A kamerák torzításáról már volt szó, viszont annak kollektív elhülyítéséről még nem. Valahogy az ember az interneten kattogtatva, unott középosztálybeli férfi tekintetével eszmél rá arra, hogy egy idő után már mindent láttunk. A tudást nem arra használjuk, hogy önkifejezésünket alakítsuk, hanem hogy megpróbáljunk helyesírási hiba nélkül kommentálni, egy „Mocskos zsidó!”-t. Az emberi perverzitás kimaxolása (ha élhetek ezzel a nagyon ultra modern kifejezéssel) ez, amikor megpróbálunk teljesen absztrakt dolgokat elemezni. Az önkifejezés mára egy arctalan kivénhedt prostituáltra emlékeztet minket, akinek már semmi új nincs a nap alatt, kivéve a halált. De olykor már azt gondoljuk, hogy a halál sem jelent semmi kihívást, mert belül minden kialudt már bennünk. Mi vagyunk a kurvák, és mi vagyunk a férfiak, akik házhoz mennek a kitaposott punciért. Az interneten fellelhető anyagok 10%-a ipari hulladék. Olyan gondolatok, amelyek már senkit sem érdekelnek, mégis mindig ránk van kényszerítve. Hiába találunk egy szép rózsaszín hátteret, a mondandónk attól még felesleges és korrupt. Önmagunkat korrumpáljuk azzal, hogy valódi gondolatainkat explicit módon kifejezve elfedjük valódi magányunkat. A film megtanított minket arra miként fejezzük ki érzelmeinket művészi módon, miként vágjunk meg egy-egy jelenetet úgy, hogy a szívónk kifacsarodva szemeteszsákként lógjon a mellkasunkban. De elengedtük ezeket az eszközöket és felültünk egy olyan vonatra, amelyben a félperces instagram videók művészetében bízunk. Úgy gondoljuk, képesek vagyunk valami tartalmasat kipasszírozni magunkból egy az elmúlásra építő közösségi oldalon. Az időt kicselezve próbálunk megfelelni egy reklám blokknak, vagy éppen azokat felfalva új személyiséget építeni.

Kevés olyan filmes eszköz van manapság az interneten, amit ne használnánk fel instavideóinkban, mégsem vesszük észre azokat az értékeket, amelyek miatt ezek a dolgok nem csak önmagunk paródiájának görbe tükrébe köpött modern közösségi média slejm lenne. Próbálunk alkotni, és felnőni a celebritásaink közepesen sikerült videóihoz. A néma filmeket idézve gesztikulálunk, Andy Warholra próbálunk megemlékezni szép színekkel vagy nagy és lassú snitteket használunk, esetleg kollázst készítünk magányos életünkről, amely a kamera lencséjében tükröződve még jobban elidegenedik tőlünk. Nem a közösségi oldalakkal van a probléma, hanem a bennük megszürkült emberek filmes trükkjével, amely mint ez gyors pestis mindenkire ráragad. Helyzetet jelentünk, de mímelünk a kamera előtt, és így homályossá válik saját személyiségünk, saját önkifejezésünk hasonul meg az instagramon, youtubeon és minden olyan felületen, amely mozgóképet oszt meg a nagyvilággal. Fontosnak érezzük magunkat, mert mindenki ezt mondja, hiszen ez eladható és lenyűgözhetővé varázsolható termék. De ezek csak mi vagyunk barátaim. Mi vagyunk az áru az információs sztrádán egy ultra modern felületen, amelybe beletekintve Edison kezdetleges technológiája rémlik fel előttem. Alig látni, hogy Edison a kertben rohangál, hang sincs és sárga minden, olyan mintha egy részeg ősember rajzolta volna fel valami rézkópiára, de sejtet. Sejtet minket az instagram arra, ami mögöttünk lehet, ez pedig felturbózva kerül felvételre. Gyorsít, lassít, nagyít, zenét alárak, rajzol mellé és kész is az ultra modern Edison-féle snitt, amely az emberiség digitális ujjlenyomatának 30 mp-es emléke a világ adatfolyamában. Ezek lettünk? Termékek? Blokkok? Vagy csak instaszkópok, hang nélkül körömmel felkarcolva egy digitális kópiára?

A 30mp-es kisfilmjeink gyönyöre az, hogy képesek vagyunk újra és újra beleesni a csapdájába. Mint egy pókasszony, amely parfümből szőtte hálóját, és biztonságban bele tudunk simulni. Az arcunk belefurakodik a kellemes illatú fonalak közé, megszorítjuk a begubózott csontvázakat és elalszunk. Lehetünk ötvenezres követővel rendelkező insta lányok/fiúk, attól még ürességet közvetítünk, unalmunk pedig már-már izgalmasan eladható hajsampon minta.

Fontos megosztani életünket a világgal, nyilván hisz miért is létezünk. Az emberiség eddigi történelmében mindig az önkifejezés volt a legjobb eszköz arra, hogy megpróbáljuk elfelejteni azt, hogy az idő bizony múlik. E sorok írója is ezért használja a blog adta kereteket gondolatai kifejezésére. De ne felejtsük el, hogy a víz, a kamera, a tükör ugyan homályos képet ad rólunk, a film egyetemes és átfogó képében mindig az igazat vetíti elénk. Univerzális tartalmában megtalálható az emberi lélek finomságának durva mivolta, a magány.

Az insta, facebook és hasonló médiumok viszont magányunkat elárulva fél másodperces snittekre zülleszti. Mi, és te is ennél többek vagyunk. Legyünk végre az a civilizáció, amely az önkifejezését nem eladja, hanem rejtvényként feladja az utókornak, ahogy azt a vers, a próza, a film és a zene is teszi évezredek óta.

A világunk egy hatalmas Truman Show lett, és közel hét milliárd nézője, és szereplője van egyszerre. Ebből még akár egy jó műsor is lehet, igyekezzünk.

A világirodalom nagyon sokszor megemlékezik hősökről, a festészet szinte csak velük foglalkozik, a dalok, versek, de még a graffitik és hősökről énekelnek. Ám a popkultúra egyik legnagyobb hőséről nagyon kevésszer esik szó. Pontosabban ő akkora legenda, hogy már életében csak toposzok szóltak róla. Ő James T. Kirk aki megdugta a világegyetemet, és a végén nem SMS-ben szakított a mindenséggel, hanem férfiként szállt ki.

(A cikk tartalma nem elemzés, kritika - csupán vicces gondolataim összegzése és tisztelgés a sorozat eredeti szereplői, alkotói előtt.)

James Tiberius Kirk (Iowa, Riverside, 2233. március 22. – 2293/2371) –ről nehéz úgy írni, hogy ne kerüljön szóba, az Enterprise vagy az, hogy ezt az embert annyira szerette mindenki, mint kitalált karaktert, hogy kétszer kellett megölni. Ő az, akiért a nők kölnit pisilnek, a férfiak pedig meghunyászkodnak. Kirk az, aki háborúban született (köszönjük J.J Abrams) és egy hídon halt meg. Roddenberry legnagyobb találmánya. Egy igazi kemény tökös hős. Cikkem nem a sorozatnak állít emléket, hanem az embernek. Shatner legnagyobb alakításának, amelyben ha kellett odaállt egy idegen elé, és megdugta. Mert egy igazi hős ekképp cselekszik.

Kirk személyisége Pike, Picard, Janewaye, Sisko és Archerrel szemben sokkal szélsőségesebb. A flott igazából teljesen másodrendű, bár elvei szerint helyezi el tetteit igazából valójában egy kalandornak tartja magát. Afféle űrbéli kalóznak, aki semmi mást nem csinál, csak felfedez, elemez, megold és meghág minden idegen lényt. Az igazi első benyomás az amikor Kirk megfogja a karod és a csápokkal rendelkező idegen, a hegyes fülü rém, de még a mindenségek felett álló asszonynép is elolvad. A bugyi nedves, Kirk pedig kitűntetést kap, egy világot nem mellesleg pedig felfedeznek. De inkább annak női lakóit.

Vitathatatlan érdemei ellenére valójában hatalmas hős Kirk, az a három évad és hat film, amelyben szerepelt
pedig alapvetően legendás alakját még jobban idealizálta. Szó nem sűrűn esik arról, hogy az irányelveket figyelmen kívül hagyta. Az idősíkokat összegubancolta, majd úgy lépett ki az öröklétből, hogy még nagyobb hőssé vált. Bár kilépése nagyon sokat vitatott esemény mégis annyira epikus, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette. A Generations filmben egy két sziklás csúcson átívelő hídon vesztette életét, itt kapta meg halálos sebét, amely oly gyorsan vitte el őt, ahogy régen ő elcsábította az idegen létformákat. Ez a momentum a rajongók szemében szimbolikus ám vérlázító volt. Inkább vitte volna el a Rigel-i láz, vagy valami nemi betegség, esetleg kapott volna halálos sugárzást saját magát feláldozva, de ez nagyon gyalázatos halálnem. Aztán persze a magyarázatok tovább erősítették halálnak legendáját, mert egy hídon halt, meg amely az egész életét jelképezte. Tény és való, hogy Kirk nagyon sokat tett a csillagflottáért, de épp annyit ellene is. A már említett Enterprise incidensnél nem kell távolabb menni. Végül ez az ember, aki a sorozat 80 részében közel 50 idegen nővel közösült megdicsőülve tért nyugovóra. Kirk alakja legalább annyira legendás, mint az alkotójáé, vagy Spock-é. Furcsa ez a szentháromság. Roddenberry az atya, Spock a fiú, Kirk pedig aki képes megdugni mindent, ami él és mozog az univerzumban. Félretéve a viccet, karaktere nem véletlenül lett ilyen. A hatvanas években jó volt egy erős férfi karakter egy olykor-olykor komolytalanná váló sorozatban, amelyről üvöltött a pénztelenség, az olcsó díszletek és az ismétlődő ruhák, amik olykor tényleg nevetségesek. Kirk viszont képes volt ellensúlyozni kicsit a kétségbeesett hatvanas évekbeli férfitársadalmat, amely nem tudta eldönteni, hogy a holdra jobb menni vagy a Woodstockra. Végül ez a férfi megváltoztatott mindent. Elhagytuk ezt a fajta John Wayne-i erős férfimodellt és áttértünk valami okosabbra, rafináltabbra. Kirk nem csak egy izompacsirta, nem egy macsó, és nem is kocka. Ő egy igazi férfi, aki úgy játssza be a nézőnek a lompost, hogy észre sem veszik. A szűk felsők, a festett vérfoltok, az olajtól csillogó felsőtestek itt már olyan értelmi szintet képviselnek, amihez T.J Hooker nem ér fel. Kirk karaktere elképesztően okos, férfias és persze gyermeki pajkossággal felvértezett idol. Ő az, akiért tényleg kölnit kell pisilni mindenféle idegen fajnak. Ha valaha az emberiség kijut a csillagok közé, könyörgöm James T. Kirk legyen a képviselőnk, akár hologram formájában is.

Karakterének titka, legendája nem véletlenszerű. Senki sem dolgozott meg érte. Az "elsők" toposzának védjegyeit hordozza magával. Míg Archer kapitány soha nem hágott meg, bocsánat akarom mondani szegett meg szabályt addig Kirk vélhetően az összest, úgy hogy közben jófiú maradt, még úgy is, hogy nem ő volt az első.

Lelkének kulcsa semmi más, mint két kerekded (vagy három) női (vagy egyéb) mell. Ő ennyi, semmi más csupán. Amellett persze kitűnő taktikus, roppant művelt, és éles helyzetben nyugodt ember. De ez senkit sem érdekel, csak hogy meghágott mindenkit, aki az útjába keveredett.

Kirk, McCoy, Spock, Scotty, Sulu, Chekov, Uhura – ez a névsor örökre beíródik a csillagok közé. Sokan velünk vannak még, de a legtöbbjük eltávozott. Természetesen Kirk bírja legtovább és kívánok még neki ezer éve. James T. Kirk karaktere nem csak a filmes egyetemek kurzusainak része, de a társadalomtudományokkal foglalkozó iskolás is felvehetnék az oktatandó példa értékű személyiségek sorába. Feledjük el, hogy ez egy sorozat, feledjük el mely korszakban játszódott. Nézzük újra a sorozatot és csak Kirkre és személyes kapcsolataira koncentráljunk. Egy igazi ember, az embertelen világűrben. Igazi hős, akit megéri a falra felmázolni, szép admirális ruhában, és akárki is festi meg a képet, tuti hogy Tiberius őt is meghágja. A borravaló pedig egy igazi velőtrázó konzekvencia: az emberiség túlságosan is fiatal bármihez a galaxisban.

A hatvanas évek öröksége, a modern tévésorozatok százlós hajója, a jövő antológiája, egy élhető valóság – nevezhetnénk sokféleképpen a sorozatot. Annyi elemzés és beszámoló van már erről az olykor suta, de mégis tökéletesen felvázolt sorozatról, e cikk célja, hogy rávilágítson annak hibáira úgy, hogy közben megmaradunk rajongóknak. Legyünk újra azok a gyerekek, aki leültek esténként a tévé elé az aktuális Star Trek rész elé, amely ugyan nem reflektált a napi politikára, se a világ morális, erkölcsi válságára.

Mégis mindig mindennel képes foglalkozni, mint egy igazi apa, vagy anya.

És persze Kirk őket is megdugja.

William Shatner (Kirk), Március 22-én volt 86 éves.

Leonard Simon Nimoy (Spock), Március 26-án lett volna 86 éves. 2015-ben elhunyt.

DeForest Kelley (McCoy), Január 20-án lett volna 97 éves. 1999-ben elhunyt.

James Doohan (Scotty), Március 3-án lett volna 97-éves. 2005-ben elhunyt.

Nichelle Nichols (Uhura), December 28-án lesz 85 éves.

George Takei (Sulu), Április 20-án lesz 80 éves.

Walter Koenig (Chekov), Szeptember 14-én lesz 81 éves.

Amikor a csicskák, a picsák és a jól megtöltött GO Pro kamerák uralják a hétköznapokat, akkor az emberből olykor kifordul a véleménye. Pumpedék gyors kritika, és elemzés.

 Ezen a blogon nagyon ritkán jelennek meg posztok. Az ok egyszerű, nincsenek már igazán jó filmek, nincs velőtrázó káprázat a mozivásznon. Csak ismétlések, remake-ek és műanyag, amelyre egy igazi filmes soha nem lenne kíváncsi. Őszinte leszek, felültem kicsit a hype vonatra, amikor megnéztem a Pumpedék első két részét. Ritkaság a La Fin Absolue Du Monde-on, tévéműsor kritika.

Igazából nem voltak elvárásaim, úgymond szakmai, történeti és stilisztikai. Persze most jöhetne a fellengzős duma, elemezhetnék, szociodrámának is nevezhetném, de szeretném most ezt elkerülni. Ahogy pörgött előttem a kigyúrt félistenek HD megüdvözülése, a GO Pro kamerák már-már Panavision kamerákat megszégyenítő használata. Ki is az a Jan de Bont? Szerintem egy senki Pumped Gabó 4K, 30fps-es szelfijéhez képest. Kicsit elmerengtem ezt a pár percet nézve, és arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy itt kérem nincs semmi baj.
Manapság mindenki több akar lenni, mint ami. A filmek is többet szeretnének jelenteni nekünk. Mindig vannak elvárásaink és rá kell jönnünk, hogy amit kaptunk az bizony egy nagy kupac szar. Nos, a Pumpedék mint műsor egészen valósághűen adja el a hétköznapi szart. Ez nem kimondottan szép jól megformált a bélcsatornákban napokat eltöltött szar. Ez afféle híg, jó másnapos borral megspékelt végtermék, amelyet az RTL Spike tolt ki magából. Nem Gabó és szerelme tehet arról, hogy ez a műsor létrejött. Az RTL döntése okos és jól irányzott volt, soha rosszabb döntést. Ez a műsor bizony egy éves menetelésében rengeteg rajongót fog szerezni. Gabó elhasznál nagyon sok önbarnító krémet, megeszik sok-sok csirke mellett a kukából, leszopat mindenkit még a stáb tagjait is, végül kivénhedt Segal-ként végzi valami újpesti aluljáróban, ahonnan végül is származtatható. Ezzel nincs is baj, a tévés élet rendje. Ne várjunk tőle színdarabokat, vagy nagy „kámingáutot” - amelynek mondjuk, van létjogosultsága – mert ő csak egy óvszer, amelyet felhúzunk, kicsit szerelmeskedünk, benne majd eldobunk. A kihasználtsága jól látható, megtelik „könnyekkel” és a végszó hatalmasat csattan majd, de ez a csattanó nem az aktus végpontja, hanem amikor a gumi lekerül. Az érzés mindenki számára ismert, amikor kibasznak a munkahelyedről, pedig te csak egy nagyon jó éjszakát akartál bulizni. Itt elválik úgymond a tradicionális tévé a forradalmi tévétől. Élesek a határok ma Magyarországon, amelyet hol a politika pisál össze, hol pedig a magyar „ízlés”. Az emberiség megérett a pusztulásra ezt nagyon jól tudjuk már rég, de Pumped Gabó szobra örökre a Blahán fog díszelegni, ha valaha is elkészül. A szponzorok által kipolírozott farka pedig szerelme homlokán virít és diadalom ittasan, afféle Majkásan megkaphatja a Panel Hős címet. Sajnos kedves rabtársaim ebben az országban, ez mi vagyunk, ti és a szokásaitok, elvárásaitok, és értékrendetek egy műsorba gyúrva. Nézzük, mert néznünk kell, és nem azért mert szerelem ittasan a tévé előtt összebújunk, hanem mert többnek érezzük magunkat Pumpedéknél, aki egy tánccal futott be, a barátnője pedig a legkamubb szopással vélhetően. De ne bántsuk őket annyira, a magyar tévében, amely 81 milliárdból működik, és amelyet két mágnás irányít, tökéletesen beleillik eme szörnyszülött. Úgy érzem ez a műsor a fogyatékos rokonunk lesz. Tudjátok, aki a vasárnapi ebédnél mindig bebassza a fejét a mászókába és negyvenedszerre sem tanulja meg – mi pedig nevetünk rajta. Mert szórakoztató.

A magyar ember Mezzo tévéje végül az RTL Spike lett, az örök ismétlések, remake-ek, Mónika Show-k és Pumped Gabók örök körforgásában. A magyar rögvalóság tárul elénk, itt már nem Lenke néni sírálmait hallgatjuk, hanem a tucat pláza picsák borosüvegszájat betapasztó ordenáré artikulálatlan visítását. Egy ország, amelyben az étteremben lehet a Pennys hirdetésbe csavart apróval fizetni, amelyben VV Soma egyetlen érdeme, hogy 15%-ban hasonlít Macklemore-ra, ez, ami kis medencénk amelyet Pumped Gabóné hányása tölt meg, és bokáig trappolunk benne. Miért? Mert bizony a magyar ember kulturális igénytelensége pontosan arányos Pumped Gabó fehérje turmixának adagjával.

A műsor maga tökéletesen ráül a témára, és kiszipolyozza a főszereplőket, végül pedig lefutva Győzike Show Remake-ként megpróbál érvényesülni majd remélhetőleg a TV2 egyik alcsatornáján. Az RTL jól csinálja, felhabzsolja a Balaton Sound ürülékét, és valamiféle masszává alakítja. Persze később majd átdobja a konkurens csatornának ahol szép drámai halált hal. Így kerek az élet, így szép ez az ország. Épül, szépül. És amíg a Felcsút csapatának külön tévécsatornája van, nincs itt gond az életszínvonallal. Legyünk büszkék Pumped Gabóra, az RTL Spike-ra és mindarra, amelyet a magyar társadalom tévés kultúrája elért az elmúlt húsz évben. Igen, arra gondolok.

Függöny.

"...halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen."

Léteznek olyan filmek, amelyekről nagyon nehéz írni. Nem csak összetettségük miatt, hanem mert a legmélyebb és legtitkosabb érzéseinket pendítik meg. Az élet, amelyet a film próbál meg összefoglalni nem feltétlen egyszer vagy csak simán bonyolult. Az élet kialakul, létezik, de a benne élő egyedek, emberek, személyiségek viszont már olyan bonyolulttá váltak, hogy megfejtésükhöz egy külön élet szükségeltetik. A The Sunset Limited egy nagyon komoly film. Egy olyan film, amelyet az emberek nem jó kedvűkben néznek meg, és nem azért mert szeretnének kikapcsolódni. Ettől a filmtől leginkább csak elfordulni lehet, élvezni nehezen. A mélysége és komorsága viszont megkapó, olykor romantikus és élvezhető.

Igazán nem is nevezhető mozinak, hisz soha nem is mutatták be ez egy tévéfilm, amelyet két színész óriás hozott létre, pusztán azért, hogy végre egy olyan szerepet is eljátszhassanak, amely nem feltétlen azonosítható velük. Ez a film egy igazi százötven éves bor, amelyet csak akkor szabad felnyitni, ha már biztosan vége a világnak. Ezt a filmet el kell kerülni mindaddig, amíg meg nem vagyunk győződve arról, mennyire is hiábavaló minden. A halál előszobájának hűvös levegőjével megtöltött konzervdoboz, a tökéletesen sivár érzéshez csak egy kis vizet adunk hozzá, és kész is a Vasárnap esti agónia. Ez a film egy fekete volt, egy olyan árnyék, amelyet soha nem szabad megvilágítani, mert elnyeli azt is.

Az alap történet egyszerű, akár egy gyors és határozott pofon. Fekete és Fehér beszélget az élet értelméről egy sötét szobában. A Fekete istenhívő, afféle prédikátor (egyes elméletek szerint angyal) míg a Fehér az öngyilkosságból épp csak visszarántott reményvesztett modern értelmiségi kiábrándult példaképe. Ha valaha is meg szeretnék halni, nem így tenném, de ilyen intellektusra vágynék, mint a Fehér emberé. Nehéz őket embernek nevezni, hisz társadalmunk elkorcsosult nyúlványai próbálnak meg értelmes vitát folytatni a szemünk láttára. Ők azok, akik megpróbálták a valóságot, de nem jött be nekik. Valahogy képtelenek betagozódni a társadalomba, amely amúgy is kivetette őket. Még különcnek is rosszak, hiszen aki a vallásba menekül, romlott múlta elől az őszinte ember nem lehet. A Fekete ember személytelen, semmi humor nincs benne csak erőltetett sztereotip megjegyzések, egy üres doboz, amelyet épp csak megtölt a vallási áhítat. Az Úrba vetett hit viszont kevés az élethez. Komoly ember képét festi, de igazából csak a sötétben tapogatózó idegen a világban, ahogy az a film végére ki is derül. A Fehér egy igazi reményvesztett nullaszériás depresszióval telt megkövült hipszter. Az a fajta ember, akinek soha semmi sem elég, vagy jó és ezért nem csak magát ostorozza, hanem eredményeit is. Különállónak tekinti magát a társadalomtól és annak mércéjétől, nem képes megugrani semmiféle szintet, hiszen a szintek felett létezőnek gondolja magát. A Fehér már látott mindent, érzet mindent, és rájött arra nincs miért élnie. Ezért dönt úgy, hogy öngyilkos lesz, ebben akadályozza meg a Fekete férfi, aki magára vállalván a megmentő súlyos szerepét. A kialakult szócsata intellektuálisa üdítő, ám hihetetlen dühöt áraszt magából. A modern wifi rabláncon tartott ember kimunkált és őrjítő haraggal megfaragott szobra ez. Igazi mestermű a vásznon, amelyet mindenkinek látnia kell, de csak akkor, ha képes feldolgozni azt a mennyiségű negatív hullámot, amelyet a két színész ken fel életünk falára. E mély gödörbe senki sem akar belenézni, mert behúzza.

Ez a mozi egy búcsú, az élettől. Senkinek sem ajánlom, mégis mindenkinek látnia kell. Egy mestermű, amelyre senki sem néz. Tekintetüket nem vetik rá, mert tudják, hogy felforralja őket és elpárolognak. Míg a Fehér ember az öngyilkosságba menekül, és kifejti álláspontját a világról a film végén, addig a Fekete próbálja magát megmenteni, ezek a gondolatok annyira durvák és negatívak, hogy képtelenség nem oda figyelni rájuk. Ezeket a dolgokat csak azért nem írom le, mert hatással vannak rám. Ez egy anti-film, anti-romantikával telve, mégis gyönyörűen előadott agónia. Igazi remekmű, amelyet megnézni nem lehet, csak végighallgatni, és próbálni megemészteni. Nézhetetlen, mégis kötelező megtekinteni mindenkinek. Egy búcsúvers az élettől, búcsú a mindenségtől, de főleg önmagunktól. A kiábrándulás örök, metró hangra emlékeztető sípja dereng a fülünkben, mi pedig végleg belehalunk. Ez a film megöli a nézőt, elvesz tőle mindent, amit csak lehet, és a helyére nem tesz semmit, csak a könyörtelen igazságot, amelyre senki sem kíváncsi.

Rendes kritikát akartam írni erről a filmről, amelyet már három éve kerülgetek, folyamatosan újra és újra nézem, pusztán azért, hogy edzem az elmémet erre a kritikára. De képtelen vagyok a történetéről írni, a mondanivalójáról és a végkifejletéről. Egy tökéletes film, amelyet meg kell nézni mindenkinek. Egyszerűsége elkápráztat, stílusa szürke és komor, a mondanivalója pedig mást nem tesz csak kiírt mindent, amely ahhoz kell, hogy az ember nyugodtan élhesse tovább az életét. Ezt a filmet azok nézzék, meg akik már láttak mindent, mert benne van az egész életünk nyomora. A puszta lét igazsága, amelyet feldolgozni nem, csak elszenvedni lehet. És belehalni.