"...halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen."

Léteznek olyan filmek, amelyekről nagyon nehéz írni. Nem csak összetettségük miatt, hanem mert a legmélyebb és legtitkosabb érzéseinket pendítik meg. Az élet, amelyet a film próbál meg összefoglalni nem feltétlen egyszer vagy csak simán bonyolult. Az élet kialakul, létezik, de a benne élő egyedek, emberek, személyiségek viszont már olyan bonyolulttá váltak, hogy megfejtésükhöz egy külön élet szükségeltetik. A The Sunset Limited egy nagyon komoly film. Egy olyan film, amelyet az emberek nem jó kedvűkben néznek meg, és nem azért mert szeretnének kikapcsolódni. Ettől a filmtől leginkább csak elfordulni lehet, élvezni nehezen. A mélysége és komorsága viszont megkapó, olykor romantikus és élvezhető.

Igazán nem is nevezhető mozinak, hisz soha nem is mutatták be ez egy tévéfilm, amelyet két színész óriás hozott létre, pusztán azért, hogy végre egy olyan szerepet is eljátszhassanak, amely nem feltétlen azonosítható velük. Ez a film egy igazi százötven éves bor, amelyet csak akkor szabad felnyitni, ha már biztosan vége a világnak. Ezt a filmet el kell kerülni mindaddig, amíg meg nem vagyunk győződve arról, mennyire is hiábavaló minden. A halál előszobájának hűvös levegőjével megtöltött konzervdoboz, a tökéletesen sivár érzéshez csak egy kis vizet adunk hozzá, és kész is a Vasárnap esti agónia. Ez a film egy fekete volt, egy olyan árnyék, amelyet soha nem szabad megvilágítani, mert elnyeli azt is.

Az alap történet egyszerű, akár egy gyors és határozott pofon. Fekete és Fehér beszélget az élet értelméről egy sötét szobában. A Fekete istenhívő, afféle prédikátor (egyes elméletek szerint angyal) míg a Fehér az öngyilkosságból épp csak visszarántott reményvesztett modern értelmiségi kiábrándult példaképe. Ha valaha is meg szeretnék halni, nem így tenném, de ilyen intellektusra vágynék, mint a Fehér emberé. Nehéz őket embernek nevezni, hisz társadalmunk elkorcsosult nyúlványai próbálnak meg értelmes vitát folytatni a szemünk láttára. Ők azok, akik megpróbálták a valóságot, de nem jött be nekik. Valahogy képtelenek betagozódni a társadalomba, amely amúgy is kivetette őket. Még különcnek is rosszak, hiszen aki a vallásba menekül, romlott múlta elől az őszinte ember nem lehet. A Fekete ember személytelen, semmi humor nincs benne csak erőltetett sztereotip megjegyzések, egy üres doboz, amelyet épp csak megtölt a vallási áhítat. Az Úrba vetett hit viszont kevés az élethez. Komoly ember képét festi, de igazából csak a sötétben tapogatózó idegen a világban, ahogy az a film végére ki is derül. A Fehér egy igazi reményvesztett nullaszériás depresszióval telt megkövült hipszter. Az a fajta ember, akinek soha semmi sem elég, vagy jó és ezért nem csak magát ostorozza, hanem eredményeit is. Különállónak tekinti magát a társadalomtól és annak mércéjétől, nem képes megugrani semmiféle szintet, hiszen a szintek felett létezőnek gondolja magát. A Fehér már látott mindent, érzet mindent, és rájött arra nincs miért élnie. Ezért dönt úgy, hogy öngyilkos lesz, ebben akadályozza meg a Fekete férfi, aki magára vállalván a megmentő súlyos szerepét. A kialakult szócsata intellektuálisa üdítő, ám hihetetlen dühöt áraszt magából. A modern wifi rabláncon tartott ember kimunkált és őrjítő haraggal megfaragott szobra ez. Igazi mestermű a vásznon, amelyet mindenkinek látnia kell, de csak akkor, ha képes feldolgozni azt a mennyiségű negatív hullámot, amelyet a két színész ken fel életünk falára. E mély gödörbe senki sem akar belenézni, mert behúzza.

Ez a mozi egy búcsú, az élettől. Senkinek sem ajánlom, mégis mindenkinek látnia kell. Egy mestermű, amelyre senki sem néz. Tekintetüket nem vetik rá, mert tudják, hogy felforralja őket és elpárolognak. Míg a Fehér ember az öngyilkosságba menekül, és kifejti álláspontját a világról a film végén, addig a Fekete próbálja magát megmenteni, ezek a gondolatok annyira durvák és negatívak, hogy képtelenség nem oda figyelni rájuk. Ezeket a dolgokat csak azért nem írom le, mert hatással vannak rám. Ez egy anti-film, anti-romantikával telve, mégis gyönyörűen előadott agónia. Igazi remekmű, amelyet megnézni nem lehet, csak végighallgatni, és próbálni megemészteni. Nézhetetlen, mégis kötelező megtekinteni mindenkinek. Egy búcsúvers az élettől, búcsú a mindenségtől, de főleg önmagunktól. A kiábrándulás örök, metró hangra emlékeztető sípja dereng a fülünkben, mi pedig végleg belehalunk. Ez a film megöli a nézőt, elvesz tőle mindent, amit csak lehet, és a helyére nem tesz semmit, csak a könyörtelen igazságot, amelyre senki sem kíváncsi.

Rendes kritikát akartam írni erről a filmről, amelyet már három éve kerülgetek, folyamatosan újra és újra nézem, pusztán azért, hogy edzem az elmémet erre a kritikára. De képtelen vagyok a történetéről írni, a mondanivalójáról és a végkifejletéről. Egy tökéletes film, amelyet meg kell nézni mindenkinek. Egyszerűsége elkápráztat, stílusa szürke és komor, a mondanivalója pedig mást nem tesz csak kiírt mindent, amely ahhoz kell, hogy az ember nyugodtan élhesse tovább az életét. Ezt a filmet azok nézzék, meg akik már láttak mindent, mert benne van az egész életünk nyomora. A puszta lét igazsága, amelyet feldolgozni nem, csak elszenvedni lehet. És belehalni.