Az önkifejezés a modern kor egyik rákfenéjévé vált, amint valóság show lett minden, amihez csak az ultra-modern ember hozzáért. A kamerák össztűzében éljük magányunkat. Az ember örök magányának poszt- ultra-modern festménye az interneten. Gondolkodó.

Amikor az ősember először festette barlangra rajzait, amint megszülettek az első mitológiai lények a megválaszolatlan kérdések válaszaként, akkortájt vált az ember moderné. A modern manapság divatos szó és mindenre ráhúzható, csúfolható. Ám valódiságának jelentéktelensége az, amely körbelengi az internetet. Az önkifejezés eredetéből adódóan önző, és magányos foglalatosság. Amint egy poszt-modern (na, tessék még egy modern) művész kikölt online egy tojást, ahogy végignézhetünk egy szülést élő egyenesben, úgy vált az emberiség a saját maga által kreált börtön magányos foglyának meghasadt költőjévé.

Az internet előtt merengő tinik manapság már nem lepnek meg senkit, a Facebook egyenes élő adásában véghezvitt gyilkosságok pedig lassan beékelődnek a bulvárhírek és a politikai hírek közé. Eljutottunk arra a pontra, hogy egy-egy online végignézett kivégzés már senkit sem hat meg. Nem az emberek közönye, vagy a trollok okolhatóak ezért, hanem az internet globalizált önkifejezés kényszere. Az internetre mindenki azért csatlakozik fel, hogy elmondja a másiknak mennyire boldog, szenved, micsoda nagy művész vagy éppen tehetségtelen tökfilkó. Ami anno Andy Kaufman volt a tévében, az mára a mémgyárak névtelen, arctalan reflektálása a valóságunk komikumára. Csupa idegen szót használunk olyan dolgok megnevezésére, amelyeket mindenki ismer. Mindenki tudja mitől lett x öngyilkos, és mitől borult ki y a kamerák előtt. A kamerák torzításáról már volt szó, viszont annak kollektív elhülyítéséről még nem. Valahogy az ember az interneten kattogtatva, unott középosztálybeli férfi tekintetével eszmél rá arra, hogy egy idő után már mindent láttunk. A tudást nem arra használjuk, hogy önkifejezésünket alakítsuk, hanem hogy megpróbáljunk helyesírási hiba nélkül kommentálni, egy „Mocskos zsidó!”-t. Az emberi perverzitás kimaxolása (ha élhetek ezzel a nagyon ultra modern kifejezéssel) ez, amikor megpróbálunk teljesen absztrakt dolgokat elemezni. Az önkifejezés mára egy arctalan kivénhedt prostituáltra emlékeztet minket, akinek már semmi új nincs a nap alatt, kivéve a halált. De olykor már azt gondoljuk, hogy a halál sem jelent semmi kihívást, mert belül minden kialudt már bennünk. Mi vagyunk a kurvák, és mi vagyunk a férfiak, akik házhoz mennek a kitaposott punciért. Az interneten fellelhető anyagok 10%-a ipari hulladék. Olyan gondolatok, amelyek már senkit sem érdekelnek, mégis mindig ránk van kényszerítve. Hiába találunk egy szép rózsaszín hátteret, a mondandónk attól még felesleges és korrupt. Önmagunkat korrumpáljuk azzal, hogy valódi gondolatainkat explicit módon kifejezve elfedjük valódi magányunkat. A film megtanított minket arra miként fejezzük ki érzelmeinket művészi módon, miként vágjunk meg egy-egy jelenetet úgy, hogy a szívónk kifacsarodva szemeteszsákként lógjon a mellkasunkban. De elengedtük ezeket az eszközöket és felültünk egy olyan vonatra, amelyben a félperces instagram videók művészetében bízunk. Úgy gondoljuk, képesek vagyunk valami tartalmasat kipasszírozni magunkból egy az elmúlásra építő közösségi oldalon. Az időt kicselezve próbálunk megfelelni egy reklám blokknak, vagy éppen azokat felfalva új személyiséget építeni.

Kevés olyan filmes eszköz van manapság az interneten, amit ne használnánk fel instavideóinkban, mégsem vesszük észre azokat az értékeket, amelyek miatt ezek a dolgok nem csak önmagunk paródiájának görbe tükrébe köpött modern közösségi média slejm lenne. Próbálunk alkotni, és felnőni a celebritásaink közepesen sikerült videóihoz. A néma filmeket idézve gesztikulálunk, Andy Warholra próbálunk megemlékezni szép színekkel vagy nagy és lassú snitteket használunk, esetleg kollázst készítünk magányos életünkről, amely a kamera lencséjében tükröződve még jobban elidegenedik tőlünk. Nem a közösségi oldalakkal van a probléma, hanem a bennük megszürkült emberek filmes trükkjével, amely mint ez gyors pestis mindenkire ráragad. Helyzetet jelentünk, de mímelünk a kamera előtt, és így homályossá válik saját személyiségünk, saját önkifejezésünk hasonul meg az instagramon, youtubeon és minden olyan felületen, amely mozgóképet oszt meg a nagyvilággal. Fontosnak érezzük magunkat, mert mindenki ezt mondja, hiszen ez eladható és lenyűgözhetővé varázsolható termék. De ezek csak mi vagyunk barátaim. Mi vagyunk az áru az információs sztrádán egy ultra modern felületen, amelybe beletekintve Edison kezdetleges technológiája rémlik fel előttem. Alig látni, hogy Edison a kertben rohangál, hang sincs és sárga minden, olyan mintha egy részeg ősember rajzolta volna fel valami rézkópiára, de sejtet. Sejtet minket az instagram arra, ami mögöttünk lehet, ez pedig felturbózva kerül felvételre. Gyorsít, lassít, nagyít, zenét alárak, rajzol mellé és kész is az ultra modern Edison-féle snitt, amely az emberiség digitális ujjlenyomatának 30 mp-es emléke a világ adatfolyamában. Ezek lettünk? Termékek? Blokkok? Vagy csak instaszkópok, hang nélkül körömmel felkarcolva egy digitális kópiára?

A 30mp-es kisfilmjeink gyönyöre az, hogy képesek vagyunk újra és újra beleesni a csapdájába. Mint egy pókasszony, amely parfümből szőtte hálóját, és biztonságban bele tudunk simulni. Az arcunk belefurakodik a kellemes illatú fonalak közé, megszorítjuk a begubózott csontvázakat és elalszunk. Lehetünk ötvenezres követővel rendelkező insta lányok/fiúk, attól még ürességet közvetítünk, unalmunk pedig már-már izgalmasan eladható hajsampon minta.

Fontos megosztani életünket a világgal, nyilván hisz miért is létezünk. Az emberiség eddigi történelmében mindig az önkifejezés volt a legjobb eszköz arra, hogy megpróbáljuk elfelejteni azt, hogy az idő bizony múlik. E sorok írója is ezért használja a blog adta kereteket gondolatai kifejezésére. De ne felejtsük el, hogy a víz, a kamera, a tükör ugyan homályos képet ad rólunk, a film egyetemes és átfogó képében mindig az igazat vetíti elénk. Univerzális tartalmában megtalálható az emberi lélek finomságának durva mivolta, a magány.

Az insta, facebook és hasonló médiumok viszont magányunkat elárulva fél másodperces snittekre zülleszti. Mi, és te is ennél többek vagyunk. Legyünk végre az a civilizáció, amely az önkifejezését nem eladja, hanem rejtvényként feladja az utókornak, ahogy azt a vers, a próza, a film és a zene is teszi évezredek óta.

A világunk egy hatalmas Truman Show lett, és közel hét milliárd nézője, és szereplője van egyszerre. Ebből még akár egy jó műsor is lehet, igyekezzünk.