Hát erről a filmről, már vagy fél éve akarok írni. Az élet sajnos úgy alakult, hogy később lett rá lehetőségem. Elképzelhető, hogy minden film az életünkben köthető egy-egy személyhez. A Barbarella számomra mindig is szívügy volt, anno 12 évesen láttam az akkor még csiga TV2-n egy átvirrasztott éjjelen. Pontosan hajnali egy volt, amikor megjelent ez a csodálatos nő az életemben. Jane Fonda minden értelemben a tökéletes nőt jelképezi számomra. Színészi képességei vitathatatlanok, testéről pedig inkább költők beszéljenek ne pedig az én mocskos kis ujjaim. Ez a nő mag a mozgó történelem. A film első jelenetében már történelmet ír, pedig még igazából semmi sem történt. A meztelen nő úgy lebeg az űrhajóban, ahogy mi férfiak szoktunk egy igaz nő illata után repkedni. Ezek a dolgok vezettek később egy olyan életesemény elmélyüléséhez, amelyben a Barbarella film immáron testet is kapott. Addig, csak afféle film volt, egy rossz film, amelyben minden felbukkan a hatvanas évekből, amely fontos lehet a nézőknek. A popkultúra csúcsa, Dino de Laurentiis munkásságának éke, egy igazi ékkő, amelyet csak csodálni lehet, igazán megérteni nem. Mint egy igazi nő. A film, amelyet tárgyalni fogunk a celluloidra vett nőiesség, egy anti-feminista kiáltvány, amelyben elszakadva a földi rögeszméktől, a női nem önmeghatározásától, univerzumi szintre emeli a női lét értelmét. Egy új dimenziót nyit számunka, amellyel képtelenség ellenkezni, viszont elfogadni el lehet. Barbarella az én életem sarokpontja, egy igazi film, amelyhez végül test is párosult, az igazi soft pornó sci-fi a hatvanas évekből, egy úgynevezett valódi érték, amelyért sokat kell, ásunk, de azért mégis csak érték.

Erről a filmről lehetetlen úgy beszélni, hogy az ember ne hozza szóba Dino de Laurentiist, aki az olasz és a francia filmipar egyik legnagyobb producere volt. Filmjei és felfedezettjeinek felsorolását most inkább kihagynám. Aki szeretne, egy jót olvasni ajánlom a róla íródott könyvek egész hadát. Laurentiis és Vadim közös produkciója a Barbarella mindig is kicsit kilógott a sorból. Afféle soft pornó, amely leginkább a nyugdíjba készülő kritikusoknak készült. Mintha az ember a saját alkonyát nézné végig. Amíg fiatalon látja a férfiember, másra nemigen tud koncentrálni, csak hogy Fonda mellei mikor buggyannak már ki abból a csíkmelltartóból. Aztán ahogy öregszik az ember, rá kell döbbennie, hogy azért ez egy kő egyszerű film, amelyben végig csak dugnak. De végül is, ha lebutítjuk a valódi filmeket nem ez mindenben a lényeg? Még a Star Wars-ban is kefélnek, pedig az űr operák korában ez azért elég tabutémának számított. Fontos megemlíteni, hogy a film ugyan kapcsolódik
az eredeti képregényhez. Jean-Claude Forest munkája a Barbarella képregény több fejezetből összetevődő leginkább az amerikai Heavy Metal sorozathoz hasonlító soft porn képregény afféle igazi sci-fi avantárd.  A soft szó igazából teljesen felesleges is lenne, hiszen a képregényben vannak egészen durva jelenetek is, de Jean-Claude munkája nem azért égbekiáltóan jó. Hanem mert az univerzumot képes számunkra olyan egyszerűséggel ábrázolni amilyen maga az ember is. Minden kicsit könnyebben felfogható, ha van benne szex. A szex fontos eleme minden világnak és minden kornak. A fajok közti keveredés pedig ez idáig eléggé tabutémának számított. Ám a Barbarella újítása nem éppen ebben leledzik, hanem a stílusban, amely a filmre is teljesen átragad. Kicsit együgyű kicsit sci-fi, de leginkább pornó, amelybe az ember egy kemény nap után szívesebben elmerül, mint a Barátok Közt-ben. Barbarella idealizál naivája úgy menti meg a galaxist a folyamatos és végérvényes pusztulástól, hogy a legegyszerűbb dolgot csinálja, megdugatja magát mindenkivel. Az igaz szerelem persze mindig ott lebeg előtte, de mégis egyszerűbb egy történetet egy hatalmas orgazmussal lezárni, mint Kant idézeteket megfejteni a pattogó tábortűz mellett, amelyet egy térhajtómű roncsaiból „építettünk” meg. Elnézést az efféle mondatokért, de valahogy ilyen a Barbarella is a filmes univerzumban. Egy hatalmas mellékút, amelyre, annyira jó rátérni és élvezni, hogy az ember képes egy jót maszturbálni is rá. Biztonságot és nyugalmat ad a nézőnek, amelyre a mai filmek valóban képtelenek. A trash és a zef kultúra térhódítása mára már ijesztően fölénk magasodott. Ez időben viszont csak Laurentiis elmebeteg elképzeléseinek köszönhettük az ilyen filmeket. Imádni kell Jane Fondat, mert naiv, és színészi játéka legalább annyira kő egyszerű, mint maga a film és annak mondanivalója. Ám látható benne a hatvanas évek sci-fijeinek összes betegsége. A túltervezett ám ámulatba ejtő díszlet, a végtelenül egyszerű filozófiai mondanivaló túlgondolása, a sablonos távolba merengő monológok. Eme színes kavalkádban Barbarella naivája annyira kellemesen bizsergető érzést nyújt a néző számára, hogy valóban kedve támad végigdugni a fél galaxist.

A mozgókép csodája ez a dolog. Egy bugyuta kis történet teljesen kidolgozott díszletekkel, és űrhajókkal. Olyan dolog ez, amelyet az egyszeri néző első blikkre képtelen befogadni, ámul és keresi a tartalmat. De nincs tartalom, mert a Barbarella az élet végtelenül leegyszerűsített orális jelenete. Egy olyan dolog, amelyet a pornóban csak úgy hívnak cum cam. A lényegre fókuszál folyamatosan és az szopást elkövető főszereplő szemébe nézünk folyamatosan. Jane Fonda maga a száj, amely minket kényeztet, és ezt soha nem szeretnénk megszakítani. De a film vége felé már annyira megismerjük eme csodálatos albatrosz bőrű nő testét, hogy képtelenek vagyunk visszafogni szerelmünk áradatát és beteríteni vele a naivát, aki bután csak ránk néz, és nem kérdez semmit. Elnyalogatja, nedveinket majd kijelenti, hogy ma újra megmentette a lelkünket. Mi átlagemberek, akik a munkába belefáradtunk, és komor betonszürke világban vagyunk kénytelenek tengetni életünket, ez az igazi megváltás. Nem a vad szexualitás itt a lényeg, hanem a folyamatos kontaktus egy nővel vagy férfival. Barbarella eme kontaktusnak a közvetítője, egy igazi idea. Amelyhez jó hozzásimulni és elmerülni benne. Ez a film maga az emberi lét filmre vitt változata. Hiába a Tarkovszkij-i idő valóság, hiába az Antonioni bűn filmezése, hiába minden, felesleges Fellini önmeghatározásán merengeni, ez az európai sci-fi diadala. Az egyszerűség és a bonyolultság undorítóan édes keveréke, amelyet éppoly mohón nyelünk, ahogy Jane Fonda minket. Ha szabad élnem ezzel a képzavarral. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez csak egy film, amely ugyan biztonságba helyezi perverz énünket, elringatja szabadságvágyunkat, de többet képtelen nyújtani egy próbababánál. Roger Vadim filmje a tökéletes példája annak miért jó dolog filmet nézni, miért kell érteni a filmhez. Aki először látja csak egy buta soft pornót lát, ám ebben hatalmas munkák vannak. Nem ez az emberiség önmeghatározásának fő irányvonala, ám annak szerves része. Aki ezt letagadja, önmagát tagadja meg. Nem kell, durva explicit jelenet ahhoz, hogy mocskos perverzióink előjöjjenek. A könnyed szexualitás a hatvanas évek ragadványa modern korunkra, amelyet afféle álprüdériával próbálunk leplezni. Az amerikai filmek konzervatív képiesége, amelyben egy faszt sem mutatnak full totálban, igazi önámítás. A Barbarella eme durva képek nélkül képes minket a pornó világába behúzni, abba a pornóba, amelyet bárki szívesen művelne a négy fal között. Jane Fondával meg főleg. Könnyed, egyszerű akár csak maga az ember és annak lelke is. A férfi lélek kulcsa nem egy hatalmas palotában van, elrejtve ahova az érzelmek sokszínűsége vezet, hanem egy gödörbe egy lapát föld alatt elhantolva. A Barbarella maga az ásó, amellyel ez kihantolható. Próbáljunk meg végre élvezni egy filmet, nem amerikai, hanem európai módón. Dino de Laurentiis víziója tökéletesen tükrözi azt, amely manapság nagyon hiányzik a filmművészetből, az őszinteség, amely egyenesen a szívhez szól. A pornó, a szex vagy egy jó petting még mindig több érzelmi húrt pendít, meg mint az alakoskodás, amelyet az amerikai filmművészet nyújt számunkra. Az L alakú takarók, a szőrtelen férfi felsőtestek, és a mindig sminkben alvó főhősnők korában Barbarella maga a vénuszi szobor, amelyre egy galaxis spermája ragad, ám tündöklése folyamatos, el nem fedhető és igaz.

Az élet kulcsa valójában eme egyszerű mondatok halmaza, amelyhez lehet idomulni, lehet elfogadni, de valójában megélni csak azok, tudják, akik látták ezt a filmet. Furcsa egyveleg lett ez a cikk. Nem mondanám se elméletnek, se kritikának, mert valójában nem is a filmről szólt. Jane Fondáról és az őt szimbolizáló összes nőről az összes férfi életében. Ez az a tartalom, amely kiemeli a többi film közül. Ezért egy B film is lehet csodálatos, bár eleve annak készült. Eredetileg egy személyes cikk lett volna, de tudjátok, megtartom inkább magamnak. Legyen mindenkinek saját Barbarellája, és mentse meg az ő univerzumát. Mert hát mire is van egy nő igazán, ha nem arra, hogy megmentse a kiszemelt férfi életét? Amely aztán egy új univerzumot hoz létre, a kapcsolatot, amelyben a szabályokat eme két istenség hozza meg. Ne agyaljunk Durand Durand-on vagy Pygaron, gondoljunk mindig Barbarellára, az ő kalandjaira, és azokra a dolgokra, amelyek eszünkbe jutnak róla. Más úgy sem marad. A valóság kedves barátaim sokkal ridegebb, mint a legkomorabb univerzumábrázolás a 60-as években, csak beton és vas. Semmi más.
Ezért kell Barbarella, hogy ne felejtsük, el kik is vagyunk valójában: egy univerzum, amit meg kell menteni, és mi magunk vagyunk Pygaron. Mi minden vagyunk, amelyet a semmik mentenek meg. Fontos film, amelyet fel kell tudni dolgozni, fontos emberek, akiket tudnunk kell elhelyeznünk saját univerzumunkban. Ám mindenkinek csak azt tudom kívánni, találja meg saját Barbarelláját, és próbálja meg megtartani. Szorítsa magához és szárnyaljanak még akkor is, ha szárnyaikat levágták, repüljenek fel a csillagokba és egy jó hatvanas évek sci-fihez hasonlóan plüss űrhajóban keféljenek, amíg ki nem hunynak a pulzárok, amíg meg nem telnek a fekete lyukak. Mert aki elengedi az efféle csodálatos női vagy férfi megváltót, az valójában újra csak a vasat és betont fogja látni.

Kedves olvasóim, tudni kell szárnyalni. Meg kell tanulni, Barbarella segít. De aki elengedi arra csak a sötét űr vár, mindenféle megértés és feltámadás nélkül.

Barbarella (1968) - Trailer

The Glitterhouse - Barbarella

"Keresd, művész, a magányt,
  művet foganj s befejezz;
  de hogy élvezd alkotásod,
  ahhoz társakat keress."

Johann Wolfgang von Goethe

Mi az a vasakarat? Mitől edződik az ember? Mitől izzadhatunk úgy igazából, nagyon? Az első és az utolsó Rocky film elemzése, avagy miként lett szuperhős egy fodrász gyermeke?

Fontos, nem megfeledkezni azokról, akik egykoron nem csak ráncos öregemberekként próbáltak menők maradni. Azokra gondolok itt, akik egy botox nélküli világban is tudtak boldogulni. Fiatalok voltak, idealisták, tele ötlettel, pont ahogy Stallone a 70-es években. Személyisége legalább annyira szélsőséges és erős, mint Schwarzeneggeré, sőt. A szegény családból származó ámbátor tehetséges Stallone fiatalkorát két dolog határozta meg. A „társai” zrikálódása amely végül, a sport felé lökte a fiatal olasz migráns családból származó Stallonét, és a Philadelphiában töltött gyermekkora. Ugyan 15 éves kora előtt sem a legjobb környéken élt (Hell’s Kitchen amely az alvilág egyik központja New Yorkban) ám amint szülei elváltak, a szigorú apával egyedül maradt Sylvester végleg a testépítés és a sport mellett tette le a voksát. Nagyon fontos ez, hiszen a Rocky írásakor ezek a dolgok nagyban befolyásolták az írót. Első valódi sikere a Rocky, amelynek forgatókönyvét ő írta, és süt róla a gyermekkori frusztráció illetve a sikerre való áhítat. Rocky személyisége nagyban hasonlít az azt eljátszó főszereplőre. Érthető tehát, hogy Stallone miért is áldozott fel majdnem mindent ezért a filmért, csak hogy a költségeket csökkentsék, családtagjai is játszottak a filmben. A Philadelphiai gyárépületek között felcseperedett tini, hol máshol is forgathatta volna élete egyik legjobb filmjét?

Rocky egy nem túl bőbeszédű személyiség, sőt egy két jelenetben mintha már-már egy gyenge fogyatékosság is megjelenne nála. Ám szerethető, mivel kitartó és akaratát képtelenség legyőzni. Olyannyira dolgozik benne ez a fajta bika, vagy láng (nevezzük, ahogy tetszik), hogy hat filmen keresztül csak ezt látjuk a képernyőn. Az, hogy a főszereplő betagozódik a 70-es 80-as évek homoerotikus filmjeinek sorába nem meglepő, hiszen az izom és a testépítés itt is előtérbe kerül, csakúgy, mint Schwarzenegger Herkulesében. A mindenkit letaglózó izom, a megállíthatatlan erő toposza ekkor kezd körvonalazódni és kirajzolódni. Stallone eme sorba próbál beállni, úgy hogy közben megtartja saját entellektüeljét, ámbátor lehet ez a köztes filmekben (Rocky 2-3-4-5) teljesen leredukálódik. A pont agy itt a legjobb kifejezés. Az érzéseit nehezen kifejező karakter, pont egy olyan szerelmi viszonyba keveredik, amely a legideálisabb számára. Egy félénk, és nagyon visszahúzódó lány kinyitja a bajnokot. A bika, akit eddig mindenki elnyomott, végre előkerül. A koszos, büdös, és ipari füsttel szennyezett filmben végre egy kis szín is kerül. Adrian karaktere az indikátora annak, hogy ez az elnyomott bajnok végre oda kerülhessen ahova való. Bár a történet bizonyítottan nyúlás, ez cseppet sem vesz el az értékéből. Stallone tökéletes hidegvérrel adagolja a noir hangulatot egy sportfilmbe. Ezt eddig még nem láthattuk így a mozivásznon. A felkészülési jelenetek, a zene mind-mind a későbbi Rocky legenda megteremtésén dolgozik. Ez a film alapból úgy készült, hogy egyszer majd be lehessen fejezni. A Rocky többi részei a Survivor zenéjére alapuló klipek sora, amelyet ugyan elvitatni nem lehet tőle, de ez nem teljesítmény. Filmes szempontból a második, harmadik rész még valamennyire értékelhető, bemutatja Rocky karrierjét. Ám a soron következő két rész teljesen szükségtelen. Az egyetlen megrázó jelenet ezekben a filmekben Mickey és Apollo halála, amely annyira megviseli Rocky-t, hogy még jobban megveri ellenfeleit, mint azt bárki is gondolná. Ez a Herculesi életút innentől már saját magát írja. Stallone képtelen a karakter megfékezni, elszabadul. Legyőz mindenkit, és veretlen bajnokként visszavonul. Tommy Gun karaktere annyira szánalmas, hogy ezt a filmet el is felejthetnénk, ha tudnánk. De a Rocky negyedik részében szóló Burning Heart még mindig bennünk lobog. Ezért megbocsájtjuk neki ezt a fajta szentimentalizmust. Azaz igazság, hogy a Rocky első részének több köze volt, a sportfilmekhez. A többi rész afféle Shakespeare-i előadása annak, ami az utolsó felvonásban vár ránk. Kissé zanzásítva az egész elmesélhető, nettó két percben. Természetesen Survivor zenével. De ne legyünk igazságtalanok ezekhez az izom filmekhez, feltüzelték a nézőket, mert értettek hozzá. Még az sem zavart minket, hogy Rockyt a felismerhetetlenségig verték, és annyi és olyan komoly sérüléseket szenvedett, amelyeket egy valódi ember képtelen kibírni. A Rocky négy zárójelenete a legjobb éke eme csicsás koronának. Rocky az amerikai zászlóval a háttérben, húscafatokká vert arccal az ég felé néz, és győz. Ez a fajta győzelem emeli ki a tömegből. Az akarata az, amely szuperhőssé teszi, már pedig ez igen szegényes speciális tulajdonság egy halandónál. De itt Rockyról van szó, egy kis Survivor és megbocsájtunk neki mindent. A Rocky toposz itt a csúcsra járódott, és Stallone sokáig élt még a karakterből, ám egy valamivel képtelen volt meg bírkozni, az idővel.

Harminc év telt el az első és utolsó rész között, a filmiparban ez rengeteg. Ám a tűz még nem aludt ki, még lehet pár centet kisajtolni a bajnokból. Rocky karaktere teljesen megszelídült. A szuperhős újra elvesztett valakit, és egyedül magányosan tengeti életét egy Philadelphiai házban, reggelente tornázva, nagy bevásárlást intézve, és normális emberként élve. Persze, ha az normális, hogy minden ember megkérdezi tőle mi újság egy nagyvárosban. A Rocky Balboa c. film különösen érdekes és szívmelengető a sportfilmek sorában. Nagyon szép lezárása egy karriernek, amely legalább annyira gyönyörű, mint bármelyik montázs benne. Philadelphiai még mindig ugyanúgy szenved a munkanélküliségtől, mint Jimmy Carter idejében. A leépülő ipari infrastruktúra, mint díszlet ismét betalál. Itt nem találunk zöld gyepet, mint a többi részben.  A vas, a beton, a szmog és az emberek tömege az, amely uralja a filmet. Rocky ebben a közegben próbálja megőrizni épelméjűségét, és testi erejét. A reggeli tornák jól fémjelzik, hogy mennyi tűz volt ebben az öreg széntüzelésű vonatban. A kazán még ég, a férfi pedig nem hagyja elaludni. Hagyjuk most el a film többi szereplőjét, teljesen felesleges is róluk beszélni. Ez a film Rockyról és Paulieról szól. Ez a két öreg megpróbálja felfogni az öregedést. Az idő senkit sem kímél, se az embert se az izmokat. Az ideákon, az akaraton pedig képtelen fogni. Ettől a ponttól kezdve Rocky már nem csak egy ember, ő egy igazi szuperhős. Az amerikai sportemberek mintaképe. De vallomása a felügyelőbizottság előtt mutatja meg igazán a karakter gyengeségét. Az önzést, amely még mindig arra készteti, hogy bizonyítson. A folyamatos meglepetés, amellyel előrukkol, próbálja meg kiengesztelni a belül egyedül maradt gyermeket, anya nélkül és mindenféle megértés nélkül. A szegény proli származás olyan daccal tölti meg az öreg mozdonyt, hogy újra még egyszer a pályára áll. Ideje végre kisöpörni a pincét, kiégetni a maradék benzint és nyugton maradni. Rockyt képtelenség megtörni, ezt a lángot nem lehet kioltani. A film visszaemlékezéseiben csak az első részre koncentrál. Tökéletes inverz képe ez a 70-es években készült eredetinek. Látható az életpálya, a kihívások, a veszteségek és a megtörtség. Rocky a múltban él, mert azaz időszak volt a valódi győzelem ennek a semmiből érkezett verőembernek. A noir hangulat újra ránk száll, és csak arra tudunk koncentrálni, hogy valakiből megint kiverje a szart. Rocky erre termett, ez az élete, ez az akcióhős lényének alaptézise. Az akarat, amely körbeöleli magát a nézőt is. Ez egy erő, amellyel képtelenség még vitatkozni is. Ezt tisztelni, elfogadni és megérteni kell. Rocky beszáll a ringbe és kiéget magából mindent, amely egykoron ezt az embert fűtötte. Az igazi amerikai hős toposz jutalma az lett volna, ha meg is hal a film végén. De Stallone képtelen elpusztítani ezt a karaktert. A film univerzumában ő egy üstökös, amelyet nem lehet megállítani. Igazi akcióhős, amelyhez hasonló már nem fog születni, mivel Stallone is megöregedett. Az írói entellektüel végre visszatér, és nem buta sportfilmmé degradálja eme hős lelki eszenciáját, hanem egy igazi héroszi költeménnyé. Bill Conti ismét előveszi a régi zenét, a Survivor végre el lett felejtve. Egy jó bunyót látunk, amelyben az öreg lokomotív megmozdul és ledózerol mindent. A tiszta izom, és a lélek győz. Soha senki sem tudja elpusztítani, tán még Rocky fiatalkori képe sem tudná. Ettől üdvözül meg végleg Stallone és Rocky is. Kiégeti az összes fájdalmat, amely eddig felgyülemlett. Míg mások ezt egy jó lerészegedéssel oldják meg, addig ez az ember hőssé emeli saját magát. Akár csak Herkules, aki saját erejéből lett bajnok. A Rocky érzés még mindig a régi, kopottas ugyan, de végre képes újra előhozni belőlünk a kanapé bokszolót. Ezt a két filmet megnézve az ember legszívesebben lemenne a terembe és addig edzene, amíg világbajnok nem lesz. Ez erőt ad, nem pedig elvesz. Hiába a noir hangulat, amely ugyan lehet indirekt, mégis ott van. A füstös gyárak szenes falai közül, újra feltűnik ez a titán, és ledózerol mindenféle akaratot, amely kicsit is az övének feszül.

Az amerikai sport szuperhős végleg győzedelmeskedik, eredménytől függetlenül. A győzelme az, hogy még él. Rocky soha nem fog meghalni bennünk, mert újra és újra előkerül, edzőtermekben, futás közben, vagy bármelyik sablonos sportösszeállításban. Legyünk verőemberek, menjünk le edzeni, adjunk a 80-as évek izompacsirtáinak annyit magunkból, hogy nem engedjük az akaratunkat legyőzni. A vasakarat itt érezhető, az izom és izzadság pedig tapintható. Merjünk úgy élni, ahogy azt a sportfilmek sugallják. A győzelem nem szégyen, ahogy a vereség sem, Rocky erre tanít minket. Nem pedig arra, hogy minden eleve adott, hanem hogy küzdenünk kell mindenért. Ha pedig elérjük, akkor talán még mindig van bennünk annyi életerő, hogy újra belökjük a régi biciklit és csapassunk vele egy hatalmasat.

Rocky, avagy a Rocky Balboa mennybemenetele biztosított, már csak az a kérdés: mi mit tanulunk belőle?  

Going the distance - Rocky ending song

Rocky (1976) - Trailer

Rocky Balboa (2006) - Trailer 

Ajh’ hát mi is késztet valakit arra, hogy könyvet vagy egyáltalán valamit is írjon? Miért kezdenek el az emberek butaságokat bepötyögni számítógépükbe, a sok tranzisztor meg mikrochip közé? Miért bámulunk bele a saját lelkünkbe és próbáljuk meg kifejezni magunkat?

Nos, leginkább azért, mert a film erre már képtelen. Amikor életemben először gondoltam erre, talán egy fagyisnál álltam sorba. Nagyon meleg volt, és épp fagyit vettem valakinek. Maga a gondolat gyorsan jött akár az a forró nap, és gyorsan el is tűnt az éjféli viharral, ami aztán következett. Életünk tele van sorsfordító pontokkal. Olyanokkal, amelyekre nem csak emlékezni szeretünk, hanem újra átélni őket. A film maga az örök pillanat, pontosabban pillanatok sora, amelyek kifejezi érzéseinket és azoknak képi és hangos kivetülését. Ez a fajta filmelméleti gondolkodás, az utóbbi időben kezdett háttérbe szorulni. Oly módon, hogy a mai filmelemzések leginkább arról, szólnak mit nem ad a film, nem pedig azt, hogy mi az, amivel megjutalmazza a nézőket. Igaz manapság már nehéz olyan filmeket találni, amelyek hozzáadnának a filmművészethez, főleg mainstream életben. Régebben, a filmek miért tudtak többet adni a hétköznapjainkhoz? Miért ültünk le izgatottnak az első négy fejes videomagnó elé, és miért kérdeztük meg kedvenc tékásunkat, arról melyik a legújabb és legjobb filmje. Miért változtunk mi meg emberek ennyire? Talán filmjeink változtak, esetleg az egész világunk formálódott át valamiféle internetes börzévé, ahol az nyer, aki a legtöbb szemetet látja és a legtöbb kommentet olvassa? A videoblogosok, filmelemzők és önjelölt szakértők világába mi értelme már a saját orrunk után menni? Talán semmi, talán az emberiségbe vetett hitem örökre eltűnik a jó filmekkel együtt. Amikor egy újabb Alkonyatot látok, vagy épp egy Útvesztőt akkor felhördül bennem az igazi filmes. Az, aki még tudta értékelni és sorolni a jó filmeket. Ám mára ez a hőbörgés teljesen eltűnt, helyét a csend és a belenyugvás vette át. Utolsó szalmaszálként nyújtja az ember gondolatait az interneten, de minden hiába. Nem a kamerába beszélek, nem tudom magam úgy kifejezni szóban, hogy az érdekes legyen, ezért hát filmelméleti munkásságom talán nem is létezik. Pedig amatőrként ám mégis van, néző vagyok, a legjobb nézők közül. Máshoz nem igazán értek, csak a filmhez, és annak befogadásához. Mostanra eljutottam oda, hogy a filmeket érzelmi alapon elemzem, ez pedig teljesen új megvilágításba helyezett dolgokat. Ezeket a filmeket imádni és szeretni kell, mert adnak az embernek, feltöltik, kitöltik az űrt bennünk, kérdés mennyire hagyjuk neki. Legyünk őszinték magunkhoz, legyünk realisták, a filmművészet halott, csak érzések maradtak utána. Keserűek, vidámak, nyomasztóak, de ezek még itt vannak, ideje végre foglalkozni velük. A film extázisa mindenkinek kijár, mindenki megmártózhat benne. A film mindenkié, mégis soha senki sem fogja birtokolni. Próbáljunk meg újra olyan filmeket választani, amelyeket szeretni is akarunk. Ne fanyalogjunk a jó filmeken, mert nem azt adják, amit a nagybetűs kritikusok elvárnak. Tegyünk be rossz filmeket, és élvezettel nézzük őket. Együnk, igyunk közben, de tiszteljük meg a filmet azzal, hogy végignézzük. A rossz filmeknek is ugyanúgy van romantikája, mint a jó filmeknek, megrendíthetnek és megerősíthetnek minket. Legyünk végre újra nézők, ne pedig elemzők, kritikusok, vagy műértők. Hagyjuk meg az elemzést azoknak, akik erre tették fel az életüket. A hétköznapi emberek végre legyenek nézők, ne pedig amatőr bloggerek akik megmondják a frankót. Ha egy filmről alkotunk véleményt magunkból adunk másoknak. Ne úgy tekintsünk a filmekre, mint tárgyakra, eszmékre, vagy időre, amely alatt nem kell gondolkodnunk. Gondoljuk az eksztázisra, amellyel képese megajándékozni minket, arra a forróságra, vagy épp hidegre, amelyet egy-egy film képes kiváltani bennünk. Nyirkos homlokunkat, vagy izgatott nemi szervűnket ne eltakarjuk, hanem próbáljuk meg megérteni, a film miért teszi ezt velünk. Miért szerelmesedünk bele Sophia Lorenbe, miért kelt vágyat bennünk folytonosan egy-egy főszereplő. Miért nevetünk és miért sírunk kedvenc főszereplőnkkel. Próbáljuk ki végre, hogy nézők vagyunk, akik nem butaságokat csacsognak, hanem érzelmi alapon vitát folytatnak a másikkal. Érvekkel és nem legendáriumokkal vitáznak. Kicsit találjunk vissza önmagunkhoz, a gyermekhez, amely a kukoricát és kólát szorongatva próbálja elénekelni az Oroszlánkirály zenéjét. Igen, legyünk gyerekek, akik felnőve szerelmesednek bele gyermekkoruk filmjébe. Legyünk izgatottak egy film megvásárlásakor, izgatottan nyissuk fel a blu-ray tokot, harapjuk a szánkat a szex jeleneteknél, szerelmesen bújjunk össze, amikor meghal egy főszereplő. Suttogjuk egymás fülébe féltett titkainkat, amikor azt látjuk egy filmben. Mi lenne, ha végre megpróbálnánk emberek, lenni újra. Tegyük félre a műértőket, a kritikákat, érezzük a filmet. Az eksztázis, amely körbeleng minket, amikor felcsendül a Star Wars zenéje, legyen újra a csengőhangunk. Álljunk sorba a moziban és beszélgessünk idegenekkel a legújabb filmes pletykákról, ne pedig a százalékok haladását figyeljük a tableten vagy a tévén. Kicsit olvassunk utána a dolgoknak. Érezzük újra a francia új hullám virágillatát, az olasz modern filmek szürkeségét, amely lázadás is egyben. Élvezzük az orosz vizuális költészetet, a magyar rögvalóságot és műviséget, a román új hullámot, a csehek bohém vágását, az amerikaiak profizmusát, az indiaiak amatőr profizmusát, a kínaiak fantasztikus vizuális megoldását, a japánok technikai őrületét, az óceániak emberközeliségét, az afrikai filmek elevenségét, a horrorok húsba vágását, a krimik árnyjátékát, a sci-fik sejtelmességét és így tovább. Kicsit most már újra filmeket kellene néznünk kedves barátaim, ideje végre megtalálni a film templomában a megfelelő viselkedést. Hangoskodás nélkül, alázattal adjuk át magunkat a filmes vallás eksztázisának, testünket járja át ez a forróság. Legyünk végre újra nézők, akik voltunk, mielőtt a technika rabszolgává tett minket. Érezzük egymás parfümjét a teremben, a kukorica illatát, a kóla pezsgését, a celluloid szalag surroságást a gépben, a vetítőgép fényén átszűrődő porszemcséket.

Vetítsünk otthon szuper 8mm-es filmeket, amelyet színvilága annyira fantasztikus, mint mi magunk. Kicsit készítsünk is filmet, ne csak nézzük. Írjunk róla, legyünk bátrak. Erősödjünk meg újra, felejtsük el a nyomasztó trailereket, amelyeket már be is kell jelenteni, hogy a megfelelő nézőszámot hozza. Ne engedjük, hogy a filmek építsék a saját legendájukat. Nekünk kell, mi vagyunk a nézők. Jogunk van kivívni a tiszteletet magunknak. Dobjunk a fadobozba egy réz érmét, üljünk le és figyeljük a néma teret, majd a meginduló pislákoló fényeket, az állóképet, amely lassan komótosan megindul. Mindenféle HD és 4K nélkül, alig kivehető alakokkal, de igazi film élménnyel. Legyünk Godardok, vagy épp Tarr Bélák. Mindegy mik és kik leszünk, csak soha ne felejtsük el, a fim és a néző folyamatos hatással vannak egymásra. Ahogy fejlődik a film, a nézőknek is kell. De mi azért nézők maradunk, nem pedig szakértők. Igazi hús vér emberek, nem kópiák.

A film eksztázisa a legfontosabb, majdnem fontosabb, mint a film maga. Ám egyik nincs a másik nélkül. Ami hiányzik a tökéletes transz, révület vagy delírium képletéből, az a néző, azaz mi.

Ezt pedig tessék mindenkinek megnézni, aki szereti a filmeket. Ne csak átpörgetni, érezni is!

Oly sok film kering manapság az interneten, oly sok képzelet szárnyal immáron a világban. Hétmilliárd lélek hétmilliárd gondolata az, amely ezen a kis szűkös helyen elfér. Ám el kell vetnünk azokat a téziseket melyek arról, szólnak, hogy az internet jót tett a filmnek. Izmusaink elkorcsosultak, elménk eltunyult, szánk kiszáradt a sok sós nyalánkságtól, tüdőnk meg betegedet a légkonditól. A multiplexek végleg megölték a film anyagát, és az igazságát is. Eltűnt minden, amely egykor érték volt számunkra. A filmjeink barátaink lettek, a barátaink és pillanataink pedig tíz perces youtube klipek. Vime-on, coub-on, vine-on élvén életünket végleg elejtettük a filmes tudásunkat a kietlen utcán, ott pedig a pocsolyában elázik, elrohad, végül szertefoszlik akár a bio üzemanyag.

A film drámája a kilencvenes években kezdődött, és manapság tartunk a végjátéknál. A szereplők lassanelhalnak, elévülnek és kietlenség marad utánuk. A betamax és a VHS harcából titánként egy új művészeti ág született. A video művészet, amely ugyan kezdetleges volt, ám a mai internetes filmes burzsoázia előfutárának tekinthető. Ezek a művészek manapság már filléres drogokon tengődnek, az úgynevezett kísérleti filmjeik pedig immáron semmit sem jelentenek két reklám spot között. Elfelejtettük már milyen érzés úgy moziba menni, hogy tétje van. A trailerek és a teaserek világában már nincs premier, nincs igazi meglepetés. Nem rohanunk ki az Ördögűzőről, mert olyan filmes élményt kapunk, hogy okádni támad kedvünk. Nincsenek már órákat pepecselő igazi művészek a horrorfilmekben. Igazából eltűnt minden, amely egykoron a hagyományos filmre hasonlított. Nincs surrogó vetítőgép, csak egy projektor, amely digitális tartalmat vetít ki, szuper felbontásban és három dimenzióban. A Nosferatu és a Dr. Caligari vadsága immáron csak kopott kópiák sötét negatívjaiban lelhető fel. Az internet felfalta apját, és most jóllakottan terpeszkedik. Az online filmek világában a film szentélye végleg eltűnt. Nem izgatottan ülünk be egy filmre, hanem becsekkolva. Nem vitatkozunk már egy-egy filmen. Kijövünk a mozikból, becsapódik a vészkijárat ajtaja és elfelejtünk mindent. Agyunk elcsökevényesedik, majd megszűnik, baráti társaságunk csak a CGI-n vitatkozik, illetve a legközelebbi folytatáson. Elménk végleg erre fokuszál, az újra és frissre. Az avíttas ám roppant mély filmjeink pedig magányosan tekintenek ránk polcainkról, VHS-en, filmszalagon, betamaxon, vagy dvd-n.

Eltűnt az emberiségből a hit a filmek iránt. Helyét átvetteaz olcsóság és felületesség. Immáron a popkultúra megerőszakolta ezt a gyönyörű művészetet, ami pedig maradt belőle, egy kiégett 40-es anyuka, aki bárkihez odacsapódik, csak hogy szeressék végre egy kicsit a sok ütlegelés után.

A valódi film halott, ami maradt pedig saját magunk homályos tükörképe. Egy tükörkép, amelyet a HD és a 4K felbontású tévé tükröződő felülete torzít. A modern társadalom által torzított látvány orgazmusok világában, az értelemnek kevés hely jut. Technikánk egyre élesebb képet ad, ám elénk tovább halványul, és egy régi CRT tévéhez hasonlóan nagyon sokáig kell pásztázni a csatornákat valami értelmes után, amit, mint mindig megszakít egy reklám.

Saját magunk által behomályosított szemüvegen keresztül nézünk előre, hátra pedig a kevesek tekintenek csak, kiknek szava túl halk a forradalomhoz. Így múlik el a hetedik művészet valós értéke, a multiplexek padlóján, ondó és kóla foltok között. 4K által homályosan tekintünk, és bele fogunk halni, mert elhagy minket a lelkünk.

"...and these children that you spit on,

as they try to change their worlds are

immune to your consultations.  They're

quite aware of what they're going through..."

- David Bowie

Hughes filmet megnézni elég jó kikapcsolódás kedves olvasóim. Ezeket a filmeket nem lehet túl gondolni, ezek a filmek egyszerűen csak jók. Nevezhetjük őket a soha meg nem értett 80-as 90-es évek generációs filmjeinek, vagy csak nyálas szaroknak, de az elvitathatatlan ezektől a filmektől, hogy tele vannak érzéssel. Olyan érzésekkel, amelyeket filmen bemutatni csak a blőd szappanoperákban szoktak, ilyen minőségében pedig nem volt hagyomány a filmművészet rövid századában. A film maga a kifejezésforma olyan eszköze, amely egyszerre színnel, hanggal és tettel is képes véleményünket kifejezni. John Hughes úgy lett generációjának szószólója, hogy talán soha nem élte meg azokat a problémákat, amelyeket a Shermer-i diákok a nyolcvanas években.

Fontos leszögezni a tényeket mindjárt az elején kedves olvasóim. Ezek a filmek romantikus filmek, a legrosszabb fajtából, mert az alantas ösztönökre akarnak hatra. A magány gyűlöletére, a szegénység érzetére, a tökéletlenség fájdalmára. Ezek a filmek a tökéletes inverz képei a való világnak, mégis annyira jó és annyira megnyugtató, hogy a Nulladik órát bármelyik álmos reggelen meg tudnám nézni. Mint akiket büntetésbe hajtanak egy tökéletes világban, olyanok ezek a szereplők. Minden film Shermerben játszódik, egy kitalált amerikai városkában, amelyben a legnagyobb probléma csak az lehet, hogy a tejes ember fél órát késik reggel. Ez egy tökéletes világ ahol minden high-tech, minden fiatal kocsival jár (kivéve Kacsát, és Judd Nelsont) és mindig báli szezon van. A filmek, amelyeket sorra veszünk, a Tizenhat szál gyertya, a Nulladik óra, a Különös kísérlet, és végül a Meglógtam a Ferrarival. Ez a négy film, amely körbeöleli azt a generációs meg nem értettséget, amit John Hughes vizsgált filmjeiben. A középosztály tinijei, akik képtelenek elfogadni saját jelentéktelenségüket a világban, egy olyan univerzumban ahol ők ritkán számítanak. A Nulladik óra fiataljai, akikre a szülők nem figyelnek, vagy Ferris Bueller tökéletes szülei, esetleg a Különös kísérlet nem létező felnőttjei, mind-mind olyan sztereotip alakokat foglalnak össze, ami leginkább generációs önkritika John Hughes számára. Míg a nyolcvanas évek európai filmjei az önvizsgálatot tartották szem előtt, és a szótlan olykor túl komoly tinijeit követte, addig Hughes nem félt megmutatni a tini világ kicsit naposabb oldalát. Le kell szögeznünk, hogy ezek nagyon jó filmek. A szó legszorosabb és stilisztikai értelmében is. Jók, mert a rendezés tökéletes, a filmes hatások szépek és kellemesek, a fényképezésre panasz nem lehet, a hangok és a zenék pedig illenek a kor szelleméhez. A rendezés meggondolt, az univerzum pedig komplex. Mindegyik fim Shermerben játszódik, ebben a kitalált városkában, amelyet csak a Ferris Bueller kalandjait követve hagy el a rendező. Ám az innen származó fiatalok mind rátermettek, okosak és érzékenyek. Pont, mint a 90-es évek Nirvana rajongó visszahúzódó tinijei, itt még él a szülőkbe vetett bizalom és áhítat, amelyet a Kurt Cobain féle önpusztítás végleg kinevelt a fiatalokból. Ezek a tettek és ideák végül oda vezettek, hogy a mai fiatalok elvesztették generációs jellemzőjüket, a stílusok összecsúsztak, a Facebook pedig elrabolta a lelküket. Nincs, már menza ahol beszélgethetnek, vagy éppen érezhetnek. A világ Messengeren és Facebookon próbál kiteljesedni számukra, ám ez a fajta visszahúzódás pont ellenkezője a John Hughes által teremtett álomvilágnak. Tökéletes inverz kép ez, amelyet mindenki láthat. Ezek a filmek ezért is nagyon jók.

A négy film közül, amely bővebb elemzésre érdemesebb lehet, a Nulladik óra. Amely a legkiforrottabb és legigazabb, mint körül. Míg a Tizenhat szál gyertya kissé gyermeteg eszközöket használ, a Különös kísérlet pedig elbagatelizál mindent addig Judd Nelsonék igazán körbeérik az egész generációt. A meg nem értettésget, a mellőzöttséget, amely agyonnyomja fiataljainkat. Nincs kontaktus, szülő és gyermek között. Ferris Bueller hasba akaszt mindenkit, de Judd Nelson már nem kommunikál a szülőkkel, ahogy a többiek sem. Itt szeretném leszögezni, hogy Judd Nelson a színészt takarja, de a karakter és a színész annyira összeforrott a film közben, hogy képtelenség őket szétválasztani. A karakter nagyon él. Folyamatos konfliktusa a világgal az akkori fiatal
generáció elnagyolt képe. Képtelen elfogadni a szabályokat, hiszen ő érez, ellentétbe szüleivel és felügyelőivel. A nulladik óra nagyon fontos film, mert megmutatja e különcöket úgy, ahogy mindig is látni szerettük volna őket. lélekkel, amelyet eltitkolni nem tudnak, hiszen kiül az arcukra. Az iskolai hierarchia tökéletes leképzése a valódi világunknak. Vannak a szegények, a gazdagok, sportolók, művészek és így tovább. Ám a Nulladik óra pont arra világít rá, hogy eme kasztokba is képes beolvadni az egyik legnagyobb körhalmaz, a különcök. Ezek a különcök nem tudnak sehová tartozni, mégis mindenhova képesek betagozódni. A valóság és a filmvilág igazán ritka ponton találkozik, de mondanivalóban mindig hatnak egymásra. A Nulladik óra pont azért nagyon fontos film, mert rólunk szól, ugyanúgy a hatvanas években, és a 2000-es években is. Nincs különbség a mai fiatalság és az akkori között, érzéseik, elveik, normatíváik ugyanazok. John Hughes ebben volt korszakalkotó, megszólított mindenkit, úgy ahogy arra az óta nagyon kevesek képesek. Univerzális mondanivalókat rakott karaktereikbe, egy univerzális világban. A középosztály érzelmi apokalipszisét pedig perverz kíváncsisággal figyeltük a mozivásznon.

De mit is adnak a John Hughes filmek nekünk nézőknek? Egy részt kiélhetjük perverz kukkolási vágyunkat, a jó zenéket képekre húzva, és persze remek karaktereket és olyan zsenge színészi játékokat, amelyek képesek voltak megörökíteni egy-egy kezdő első próbálkozásait. Ezek a játékok még igaziak, mert félig amatőrök. Látható, amint gyerekkorukban berögzült grimaszokat használnak, ez a direktori utasítás nélkül is egészen kiválóan átjön. John Hughes egyszerre nyugtat meg minket és bizonytalanít el saját gyerekkorunkkal kapcsolatban.

Minden filmben jelen van az a fajta magunkra hagyatottság, amely baljósan ismerős minden néző számára. Míg a Tizenhat szál gyertyában még a születésnap sem jeles esemény, a Meglógtam a Ferrarival-ban a szülők már-már giccses képet festenek önmagukról és gyermekükről. A vígjáték műfaján belül persze ez nem újdonság, mégis látható ahogy Hughes világképe változik, az ábrándozó sötét jövővel rendelkező fiatalok itt már alig kapnak szerepet. Pedig patológiai esetek mind. Lógnak, betegesek, idegbetegek pont, mint mi manapság. Bender (Judd Nelson) különáll a társadalomtól, erőszakos és illúzióromboló viselkedése a film igazi sója. Andy karaktere maga az elfojtott erőszak és agresszió. Válaszai reakciója tökéletesen jellemzi a lelkileg meg nem értett fiatalok millióit. Meg nem értettségét agresszívan kommunikálja le, és végül is csak ez marad számára. Brian a tökéletes minta gyerek lehetne, de depressziója olyan méreteket ölt, hogy csak ezért kerül be a különcök közé. Szülei tökéletessége ám nyilvánvaló figyelmetlensége megöli a zseni lelkét. Elszorítják körülötte a levegőt, amelyet képtelen már elviselni, ezért a végzetes és blamálás döntését a Nulladik óra követi. Claire tökéletes élete, egy tökéletes filmbe illene leginkább. Ezen a ponton el kell gondolkodnunk mi a középosztály normatívája, mi az, amely egy fiatalt arra sarkal, hogy szusit vigyen magával ebédre az iskolába. Mi lehet az a fajta generációs defektus, amely már erre késztet egy fiatal. Mímelni a különlegességet és arisztokráciát miközben csak fiatal. A fiatalsága eltűnik és helyébe a korai felnőttkor kerül, amelyet társai szinte képtelenek befogadni. Frigidsége, amely ugyan csak álca, végül totálisan leomlik és eldobva szülei és környezete elvárásait végül megadja magát egy bizonyos érzésnek, amely eddig elkerülte. Allison a film egyik legnagyobb szélsősége. Nincs határ és nincs körvonal, amelybe beleférne. Képtelen gátat szabni „különlegességének” amely pusztán abban nyilvánul meg, hogy abnormális viselkedése még a különcök között is külön kis világot hoz létre. Ebbe a világba beletartozni roppant nehéz, és megpróbáltatásokkal teli. A fájdalom építi a falakat, amelyek mögé nagyon jól el tud bújni. A normálistól eltérő viselkedését csak Claire tudja felszabadítani, Allison szépségével. Ez emeli ki végül a fiatalok közül, de nem annyira amennyire arra számíthatnánk. Végül ő is csak egy különc, akivel sokat tudnak azonosulni, hiszen ki ne akarna bármikor útra kelni és maga mögött hagyni a fájdalmát, amelyet szülei gerjesztenek benne azzal, hogy képtelenek megérteni.

A film egyik kulcsjelenete, amikor a fiatalok a földön ülve (szimbolikus jelentéssel bír, hiszen mind egy szinten vannak) beszélgetnek. Ez a beszélgetés a filmtörténet egyik legjobban megkoreografált dialógusa az öt fiatal között. Eleven és nyers, amelynek kidolgozatlansága a fiatalos beszéd legjobb leképezése a film rövidke történetében.  Itt nyílik meg igazán a film univerzuma számunkra, itt ér össze a valóság és a fikció. Az öt fiatal közös pontja végül annyira feltorlódik, hogy már-már kíméletlen őszintéséggel láthatjuk, miként omlik össze rövid életük. A könnyek mindenki arcán megjelennek, és világfájdalmuk kezd vezérmotívum lenni. Eddig csak öt gyerek volt a javítóban, most viszont mát öt egyéniség egy közös ponttal. A családi biztonság, pontosabban a családi megértés hiányával küszködő fiatalok. A film eme pontján teljesen őszintén gondolhatja mindenki, hogy baj van a világunkkal. A hatalmas középosztállyal, amely ugyan a gazdaság mozgatórugója ám érzelmileg teljesen kiüresedett és fals ideákkal operál. A fiatalok éreznek, de szüleik ezt a fajta érzelmi frekvenciát mar teljesen elfeledtek, itt lép be a film, amely hidat ver a generációk között. Innentől már nincs olyan, hogy nem értem vagy nem tudom megérteni, hiszen kitapintható a fájdalmuk, érezhető. Bennünk is megvan ez, csak a való élet durvább és keményebb, ezért a falaink vastagabbak. Ritka az, amikor olyan emberrel találkozunk életünk során, aki ugyanazt a mély fájdalmat képes átérezni pusztán azért, mert közelségünk kihozza belőle. Nincs két egyforma lélek, sem élet. Ám a közös fájdalom valóban létezhet. Tönkre tesznek minket szüleink azzal, hogy képtelenek elfogadni a saját világunkat, amelyet oly sokáig építgetünk és szépítgetünk, próbálunk magyarázni, kielemezni. Elvész minden erőlködés és törekvés, hogy valaki meg tudjon érteni minket, titeket, téged, vagy őket. Hívhatjuk ezt akárhogy, lehetnek a szülők tökéletesek, a belső hang mindig egyedül fog maradni, kivéve akkor, ha találkozik egy hozzá hasonlóan szenvedő lélekkel. Ezek az emberek a filmben ugyan felületesen érintik a témát, ám ez a felületesség a film történetén belül, ennyire popkultúrális mélységben ritka. John Hughes ezért jó rendező, mert ezt meglépte, képes volt szembenézni azzal, amivel generációnk ma már nem tud, mert alkalmatlan rá. Lélektelen szülők neveltek, bukott ideákkal, amelyek innen indulnak ki. A fogyasztás vallása, a technika fejlődése és az önzőség végleg elszakított szüleinktől, ahogy azt kell is. Ugyanis a felnőtté válás egyik fontos eleme a lelki egyedüllét, a tökéletes magány, amelyben az emberek képesek felismerni önmaguk értékeit. Innen a film alap premisszája, mely szerint mindenki a saját világát építgeti, és ha leköpik, őket a fájdalom veszi át a helyét. Lehetnek az emberek tizenévesek, vagy harmincasok, a mély meg nem értettség, amely minden generációban benne lakozik, most először tudott kitörni saját undorító kereteiből. Bob Dylan, David Bowie, Kurt Cobain mind-mind e generáció szörnyszülöttjei. Az élet szokták mondani egy körforgás, amelybe vagy betagozódsz, vagy egyszerűen meghalsz. De van, amikor mindenki bekerül a javítóba, egy Nulladik órára, ahol van lehetőséged szembe nézni saját torz képeddel, és felismerni: minden lélek értékes.

„… és ezeket a kölyköket te leköpöd, csak mert a saját világukat akarják megteremteni. Mert immunisak a tanácsaidra, pedig te igazán tudod milyen út áll előttük…”

David Bowie