"...and these children that you spit on,

as they try to change their worlds are

immune to your consultations.  They're

quite aware of what they're going through..."

- David Bowie

Hughes filmet megnézni elég jó kikapcsolódás kedves olvasóim. Ezeket a filmeket nem lehet túl gondolni, ezek a filmek egyszerűen csak jók. Nevezhetjük őket a soha meg nem értett 80-as 90-es évek generációs filmjeinek, vagy csak nyálas szaroknak, de az elvitathatatlan ezektől a filmektől, hogy tele vannak érzéssel. Olyan érzésekkel, amelyeket filmen bemutatni csak a blőd szappanoperákban szoktak, ilyen minőségében pedig nem volt hagyomány a filmművészet rövid századában. A film maga a kifejezésforma olyan eszköze, amely egyszerre színnel, hanggal és tettel is képes véleményünket kifejezni. John Hughes úgy lett generációjának szószólója, hogy talán soha nem élte meg azokat a problémákat, amelyeket a Shermer-i diákok a nyolcvanas években.

Fontos leszögezni a tényeket mindjárt az elején kedves olvasóim. Ezek a filmek romantikus filmek, a legrosszabb fajtából, mert az alantas ösztönökre akarnak hatra. A magány gyűlöletére, a szegénység érzetére, a tökéletlenség fájdalmára. Ezek a filmek a tökéletes inverz képei a való világnak, mégis annyira jó és annyira megnyugtató, hogy a Nulladik órát bármelyik álmos reggelen meg tudnám nézni. Mint akiket büntetésbe hajtanak egy tökéletes világban, olyanok ezek a szereplők. Minden film Shermerben játszódik, egy kitalált amerikai városkában, amelyben a legnagyobb probléma csak az lehet, hogy a tejes ember fél órát késik reggel. Ez egy tökéletes világ ahol minden high-tech, minden fiatal kocsival jár (kivéve Kacsát, és Judd Nelsont) és mindig báli szezon van. A filmek, amelyeket sorra veszünk, a Tizenhat szál gyertya, a Nulladik óra, a Különös kísérlet, és végül a Meglógtam a Ferrarival. Ez a négy film, amely körbeöleli azt a generációs meg nem értettséget, amit John Hughes vizsgált filmjeiben. A középosztály tinijei, akik képtelenek elfogadni saját jelentéktelenségüket a világban, egy olyan univerzumban ahol ők ritkán számítanak. A Nulladik óra fiataljai, akikre a szülők nem figyelnek, vagy Ferris Bueller tökéletes szülei, esetleg a Különös kísérlet nem létező felnőttjei, mind-mind olyan sztereotip alakokat foglalnak össze, ami leginkább generációs önkritika John Hughes számára. Míg a nyolcvanas évek európai filmjei az önvizsgálatot tartották szem előtt, és a szótlan olykor túl komoly tinijeit követte, addig Hughes nem félt megmutatni a tini világ kicsit naposabb oldalát. Le kell szögeznünk, hogy ezek nagyon jó filmek. A szó legszorosabb és stilisztikai értelmében is. Jók, mert a rendezés tökéletes, a filmes hatások szépek és kellemesek, a fényképezésre panasz nem lehet, a hangok és a zenék pedig illenek a kor szelleméhez. A rendezés meggondolt, az univerzum pedig komplex. Mindegyik fim Shermerben játszódik, ebben a kitalált városkában, amelyet csak a Ferris Bueller kalandjait követve hagy el a rendező. Ám az innen származó fiatalok mind rátermettek, okosak és érzékenyek. Pont, mint a 90-es évek Nirvana rajongó visszahúzódó tinijei, itt még él a szülőkbe vetett bizalom és áhítat, amelyet a Kurt Cobain féle önpusztítás végleg kinevelt a fiatalokból. Ezek a tettek és ideák végül oda vezettek, hogy a mai fiatalok elvesztették generációs jellemzőjüket, a stílusok összecsúsztak, a Facebook pedig elrabolta a lelküket. Nincs, már menza ahol beszélgethetnek, vagy éppen érezhetnek. A világ Messengeren és Facebookon próbál kiteljesedni számukra, ám ez a fajta visszahúzódás pont ellenkezője a John Hughes által teremtett álomvilágnak. Tökéletes inverz kép ez, amelyet mindenki láthat. Ezek a filmek ezért is nagyon jók.

A négy film közül, amely bővebb elemzésre érdemesebb lehet, a Nulladik óra. Amely a legkiforrottabb és legigazabb, mint körül. Míg a Tizenhat szál gyertya kissé gyermeteg eszközöket használ, a Különös kísérlet pedig elbagatelizál mindent addig Judd Nelsonék igazán körbeérik az egész generációt. A meg nem értettésget, a mellőzöttséget, amely agyonnyomja fiataljainkat. Nincs kontaktus, szülő és gyermek között. Ferris Bueller hasba akaszt mindenkit, de Judd Nelson már nem kommunikál a szülőkkel, ahogy a többiek sem. Itt szeretném leszögezni, hogy Judd Nelson a színészt takarja, de a karakter és a színész annyira összeforrott a film közben, hogy képtelenség őket szétválasztani. A karakter nagyon él. Folyamatos konfliktusa a világgal az akkori fiatal
generáció elnagyolt képe. Képtelen elfogadni a szabályokat, hiszen ő érez, ellentétbe szüleivel és felügyelőivel. A nulladik óra nagyon fontos film, mert megmutatja e különcöket úgy, ahogy mindig is látni szerettük volna őket. lélekkel, amelyet eltitkolni nem tudnak, hiszen kiül az arcukra. Az iskolai hierarchia tökéletes leképzése a valódi világunknak. Vannak a szegények, a gazdagok, sportolók, művészek és így tovább. Ám a Nulladik óra pont arra világít rá, hogy eme kasztokba is képes beolvadni az egyik legnagyobb körhalmaz, a különcök. Ezek a különcök nem tudnak sehová tartozni, mégis mindenhova képesek betagozódni. A valóság és a filmvilág igazán ritka ponton találkozik, de mondanivalóban mindig hatnak egymásra. A Nulladik óra pont azért nagyon fontos film, mert rólunk szól, ugyanúgy a hatvanas években, és a 2000-es években is. Nincs különbség a mai fiatalság és az akkori között, érzéseik, elveik, normatíváik ugyanazok. John Hughes ebben volt korszakalkotó, megszólított mindenkit, úgy ahogy arra az óta nagyon kevesek képesek. Univerzális mondanivalókat rakott karaktereikbe, egy univerzális világban. A középosztály érzelmi apokalipszisét pedig perverz kíváncsisággal figyeltük a mozivásznon.

De mit is adnak a John Hughes filmek nekünk nézőknek? Egy részt kiélhetjük perverz kukkolási vágyunkat, a jó zenéket képekre húzva, és persze remek karaktereket és olyan zsenge színészi játékokat, amelyek képesek voltak megörökíteni egy-egy kezdő első próbálkozásait. Ezek a játékok még igaziak, mert félig amatőrök. Látható, amint gyerekkorukban berögzült grimaszokat használnak, ez a direktori utasítás nélkül is egészen kiválóan átjön. John Hughes egyszerre nyugtat meg minket és bizonytalanít el saját gyerekkorunkkal kapcsolatban.

Minden filmben jelen van az a fajta magunkra hagyatottság, amely baljósan ismerős minden néző számára. Míg a Tizenhat szál gyertyában még a születésnap sem jeles esemény, a Meglógtam a Ferrarival-ban a szülők már-már giccses képet festenek önmagukról és gyermekükről. A vígjáték műfaján belül persze ez nem újdonság, mégis látható ahogy Hughes világképe változik, az ábrándozó sötét jövővel rendelkező fiatalok itt már alig kapnak szerepet. Pedig patológiai esetek mind. Lógnak, betegesek, idegbetegek pont, mint mi manapság. Bender (Judd Nelson) különáll a társadalomtól, erőszakos és illúzióromboló viselkedése a film igazi sója. Andy karaktere maga az elfojtott erőszak és agresszió. Válaszai reakciója tökéletesen jellemzi a lelkileg meg nem értett fiatalok millióit. Meg nem értettségét agresszívan kommunikálja le, és végül is csak ez marad számára. Brian a tökéletes minta gyerek lehetne, de depressziója olyan méreteket ölt, hogy csak ezért kerül be a különcök közé. Szülei tökéletessége ám nyilvánvaló figyelmetlensége megöli a zseni lelkét. Elszorítják körülötte a levegőt, amelyet képtelen már elviselni, ezért a végzetes és blamálás döntését a Nulladik óra követi. Claire tökéletes élete, egy tökéletes filmbe illene leginkább. Ezen a ponton el kell gondolkodnunk mi a középosztály normatívája, mi az, amely egy fiatalt arra sarkal, hogy szusit vigyen magával ebédre az iskolába. Mi lehet az a fajta generációs defektus, amely már erre késztet egy fiatal. Mímelni a különlegességet és arisztokráciát miközben csak fiatal. A fiatalsága eltűnik és helyébe a korai felnőttkor kerül, amelyet társai szinte képtelenek befogadni. Frigidsége, amely ugyan csak álca, végül totálisan leomlik és eldobva szülei és környezete elvárásait végül megadja magát egy bizonyos érzésnek, amely eddig elkerülte. Allison a film egyik legnagyobb szélsősége. Nincs határ és nincs körvonal, amelybe beleférne. Képtelen gátat szabni „különlegességének” amely pusztán abban nyilvánul meg, hogy abnormális viselkedése még a különcök között is külön kis világot hoz létre. Ebbe a világba beletartozni roppant nehéz, és megpróbáltatásokkal teli. A fájdalom építi a falakat, amelyek mögé nagyon jól el tud bújni. A normálistól eltérő viselkedését csak Claire tudja felszabadítani, Allison szépségével. Ez emeli ki végül a fiatalok közül, de nem annyira amennyire arra számíthatnánk. Végül ő is csak egy különc, akivel sokat tudnak azonosulni, hiszen ki ne akarna bármikor útra kelni és maga mögött hagyni a fájdalmát, amelyet szülei gerjesztenek benne azzal, hogy képtelenek megérteni.

A film egyik kulcsjelenete, amikor a fiatalok a földön ülve (szimbolikus jelentéssel bír, hiszen mind egy szinten vannak) beszélgetnek. Ez a beszélgetés a filmtörténet egyik legjobban megkoreografált dialógusa az öt fiatal között. Eleven és nyers, amelynek kidolgozatlansága a fiatalos beszéd legjobb leképezése a film rövidke történetében.  Itt nyílik meg igazán a film univerzuma számunkra, itt ér össze a valóság és a fikció. Az öt fiatal közös pontja végül annyira feltorlódik, hogy már-már kíméletlen őszintéséggel láthatjuk, miként omlik össze rövid életük. A könnyek mindenki arcán megjelennek, és világfájdalmuk kezd vezérmotívum lenni. Eddig csak öt gyerek volt a javítóban, most viszont mát öt egyéniség egy közös ponttal. A családi biztonság, pontosabban a családi megértés hiányával küszködő fiatalok. A film eme pontján teljesen őszintén gondolhatja mindenki, hogy baj van a világunkkal. A hatalmas középosztállyal, amely ugyan a gazdaság mozgatórugója ám érzelmileg teljesen kiüresedett és fals ideákkal operál. A fiatalok éreznek, de szüleik ezt a fajta érzelmi frekvenciát mar teljesen elfeledtek, itt lép be a film, amely hidat ver a generációk között. Innentől már nincs olyan, hogy nem értem vagy nem tudom megérteni, hiszen kitapintható a fájdalmuk, érezhető. Bennünk is megvan ez, csak a való élet durvább és keményebb, ezért a falaink vastagabbak. Ritka az, amikor olyan emberrel találkozunk életünk során, aki ugyanazt a mély fájdalmat képes átérezni pusztán azért, mert közelségünk kihozza belőle. Nincs két egyforma lélek, sem élet. Ám a közös fájdalom valóban létezhet. Tönkre tesznek minket szüleink azzal, hogy képtelenek elfogadni a saját világunkat, amelyet oly sokáig építgetünk és szépítgetünk, próbálunk magyarázni, kielemezni. Elvész minden erőlködés és törekvés, hogy valaki meg tudjon érteni minket, titeket, téged, vagy őket. Hívhatjuk ezt akárhogy, lehetnek a szülők tökéletesek, a belső hang mindig egyedül fog maradni, kivéve akkor, ha találkozik egy hozzá hasonlóan szenvedő lélekkel. Ezek az emberek a filmben ugyan felületesen érintik a témát, ám ez a felületesség a film történetén belül, ennyire popkultúrális mélységben ritka. John Hughes ezért jó rendező, mert ezt meglépte, képes volt szembenézni azzal, amivel generációnk ma már nem tud, mert alkalmatlan rá. Lélektelen szülők neveltek, bukott ideákkal, amelyek innen indulnak ki. A fogyasztás vallása, a technika fejlődése és az önzőség végleg elszakított szüleinktől, ahogy azt kell is. Ugyanis a felnőtté válás egyik fontos eleme a lelki egyedüllét, a tökéletes magány, amelyben az emberek képesek felismerni önmaguk értékeit. Innen a film alap premisszája, mely szerint mindenki a saját világát építgeti, és ha leköpik, őket a fájdalom veszi át a helyét. Lehetnek az emberek tizenévesek, vagy harmincasok, a mély meg nem értettség, amely minden generációban benne lakozik, most először tudott kitörni saját undorító kereteiből. Bob Dylan, David Bowie, Kurt Cobain mind-mind e generáció szörnyszülöttjei. Az élet szokták mondani egy körforgás, amelybe vagy betagozódsz, vagy egyszerűen meghalsz. De van, amikor mindenki bekerül a javítóba, egy Nulladik órára, ahol van lehetőséged szembe nézni saját torz képeddel, és felismerni: minden lélek értékes.

„… és ezeket a kölyköket te leköpöd, csak mert a saját világukat akarják megteremteni. Mert immunisak a tanácsaidra, pedig te igazán tudod milyen út áll előttük…”

David Bowie