Ajh’ hát mi is késztet valakit arra, hogy könyvet vagy egyáltalán valamit is írjon? Miért kezdenek el az emberek butaságokat bepötyögni számítógépükbe, a sok tranzisztor meg mikrochip közé? Miért bámulunk bele a saját lelkünkbe és próbáljuk meg kifejezni magunkat?

Nos, leginkább azért, mert a film erre már képtelen. Amikor életemben először gondoltam erre, talán egy fagyisnál álltam sorba. Nagyon meleg volt, és épp fagyit vettem valakinek. Maga a gondolat gyorsan jött akár az a forró nap, és gyorsan el is tűnt az éjféli viharral, ami aztán következett. Életünk tele van sorsfordító pontokkal. Olyanokkal, amelyekre nem csak emlékezni szeretünk, hanem újra átélni őket. A film maga az örök pillanat, pontosabban pillanatok sora, amelyek kifejezi érzéseinket és azoknak képi és hangos kivetülését. Ez a fajta filmelméleti gondolkodás, az utóbbi időben kezdett háttérbe szorulni. Oly módon, hogy a mai filmelemzések leginkább arról, szólnak mit nem ad a film, nem pedig azt, hogy mi az, amivel megjutalmazza a nézőket. Igaz manapság már nehéz olyan filmeket találni, amelyek hozzáadnának a filmművészethez, főleg mainstream életben. Régebben, a filmek miért tudtak többet adni a hétköznapjainkhoz? Miért ültünk le izgatottnak az első négy fejes videomagnó elé, és miért kérdeztük meg kedvenc tékásunkat, arról melyik a legújabb és legjobb filmje. Miért változtunk mi meg emberek ennyire? Talán filmjeink változtak, esetleg az egész világunk formálódott át valamiféle internetes börzévé, ahol az nyer, aki a legtöbb szemetet látja és a legtöbb kommentet olvassa? A videoblogosok, filmelemzők és önjelölt szakértők világába mi értelme már a saját orrunk után menni? Talán semmi, talán az emberiségbe vetett hitem örökre eltűnik a jó filmekkel együtt. Amikor egy újabb Alkonyatot látok, vagy épp egy Útvesztőt akkor felhördül bennem az igazi filmes. Az, aki még tudta értékelni és sorolni a jó filmeket. Ám mára ez a hőbörgés teljesen eltűnt, helyét a csend és a belenyugvás vette át. Utolsó szalmaszálként nyújtja az ember gondolatait az interneten, de minden hiába. Nem a kamerába beszélek, nem tudom magam úgy kifejezni szóban, hogy az érdekes legyen, ezért hát filmelméleti munkásságom talán nem is létezik. Pedig amatőrként ám mégis van, néző vagyok, a legjobb nézők közül. Máshoz nem igazán értek, csak a filmhez, és annak befogadásához. Mostanra eljutottam oda, hogy a filmeket érzelmi alapon elemzem, ez pedig teljesen új megvilágításba helyezett dolgokat. Ezeket a filmeket imádni és szeretni kell, mert adnak az embernek, feltöltik, kitöltik az űrt bennünk, kérdés mennyire hagyjuk neki. Legyünk őszinték magunkhoz, legyünk realisták, a filmművészet halott, csak érzések maradtak utána. Keserűek, vidámak, nyomasztóak, de ezek még itt vannak, ideje végre foglalkozni velük. A film extázisa mindenkinek kijár, mindenki megmártózhat benne. A film mindenkié, mégis soha senki sem fogja birtokolni. Próbáljunk meg újra olyan filmeket választani, amelyeket szeretni is akarunk. Ne fanyalogjunk a jó filmeken, mert nem azt adják, amit a nagybetűs kritikusok elvárnak. Tegyünk be rossz filmeket, és élvezettel nézzük őket. Együnk, igyunk közben, de tiszteljük meg a filmet azzal, hogy végignézzük. A rossz filmeknek is ugyanúgy van romantikája, mint a jó filmeknek, megrendíthetnek és megerősíthetnek minket. Legyünk végre újra nézők, ne pedig elemzők, kritikusok, vagy műértők. Hagyjuk meg az elemzést azoknak, akik erre tették fel az életüket. A hétköznapi emberek végre legyenek nézők, ne pedig amatőr bloggerek akik megmondják a frankót. Ha egy filmről alkotunk véleményt magunkból adunk másoknak. Ne úgy tekintsünk a filmekre, mint tárgyakra, eszmékre, vagy időre, amely alatt nem kell gondolkodnunk. Gondoljuk az eksztázisra, amellyel képese megajándékozni minket, arra a forróságra, vagy épp hidegre, amelyet egy-egy film képes kiváltani bennünk. Nyirkos homlokunkat, vagy izgatott nemi szervűnket ne eltakarjuk, hanem próbáljuk meg megérteni, a film miért teszi ezt velünk. Miért szerelmesedünk bele Sophia Lorenbe, miért kelt vágyat bennünk folytonosan egy-egy főszereplő. Miért nevetünk és miért sírunk kedvenc főszereplőnkkel. Próbáljuk ki végre, hogy nézők vagyunk, akik nem butaságokat csacsognak, hanem érzelmi alapon vitát folytatnak a másikkal. Érvekkel és nem legendáriumokkal vitáznak. Kicsit találjunk vissza önmagunkhoz, a gyermekhez, amely a kukoricát és kólát szorongatva próbálja elénekelni az Oroszlánkirály zenéjét. Igen, legyünk gyerekek, akik felnőve szerelmesednek bele gyermekkoruk filmjébe. Legyünk izgatottak egy film megvásárlásakor, izgatottan nyissuk fel a blu-ray tokot, harapjuk a szánkat a szex jeleneteknél, szerelmesen bújjunk össze, amikor meghal egy főszereplő. Suttogjuk egymás fülébe féltett titkainkat, amikor azt látjuk egy filmben. Mi lenne, ha végre megpróbálnánk emberek, lenni újra. Tegyük félre a műértőket, a kritikákat, érezzük a filmet. Az eksztázis, amely körbeleng minket, amikor felcsendül a Star Wars zenéje, legyen újra a csengőhangunk. Álljunk sorba a moziban és beszélgessünk idegenekkel a legújabb filmes pletykákról, ne pedig a százalékok haladását figyeljük a tableten vagy a tévén. Kicsit olvassunk utána a dolgoknak. Érezzük újra a francia új hullám virágillatát, az olasz modern filmek szürkeségét, amely lázadás is egyben. Élvezzük az orosz vizuális költészetet, a magyar rögvalóságot és műviséget, a román új hullámot, a csehek bohém vágását, az amerikaiak profizmusát, az indiaiak amatőr profizmusát, a kínaiak fantasztikus vizuális megoldását, a japánok technikai őrületét, az óceániak emberközeliségét, az afrikai filmek elevenségét, a horrorok húsba vágását, a krimik árnyjátékát, a sci-fik sejtelmességét és így tovább. Kicsit most már újra filmeket kellene néznünk kedves barátaim, ideje végre megtalálni a film templomában a megfelelő viselkedést. Hangoskodás nélkül, alázattal adjuk át magunkat a filmes vallás eksztázisának, testünket járja át ez a forróság. Legyünk végre újra nézők, akik voltunk, mielőtt a technika rabszolgává tett minket. Érezzük egymás parfümjét a teremben, a kukorica illatát, a kóla pezsgését, a celluloid szalag surroságást a gépben, a vetítőgép fényén átszűrődő porszemcséket.

Vetítsünk otthon szuper 8mm-es filmeket, amelyet színvilága annyira fantasztikus, mint mi magunk. Kicsit készítsünk is filmet, ne csak nézzük. Írjunk róla, legyünk bátrak. Erősödjünk meg újra, felejtsük el a nyomasztó trailereket, amelyeket már be is kell jelenteni, hogy a megfelelő nézőszámot hozza. Ne engedjük, hogy a filmek építsék a saját legendájukat. Nekünk kell, mi vagyunk a nézők. Jogunk van kivívni a tiszteletet magunknak. Dobjunk a fadobozba egy réz érmét, üljünk le és figyeljük a néma teret, majd a meginduló pislákoló fényeket, az állóképet, amely lassan komótosan megindul. Mindenféle HD és 4K nélkül, alig kivehető alakokkal, de igazi film élménnyel. Legyünk Godardok, vagy épp Tarr Bélák. Mindegy mik és kik leszünk, csak soha ne felejtsük el, a fim és a néző folyamatos hatással vannak egymásra. Ahogy fejlődik a film, a nézőknek is kell. De mi azért nézők maradunk, nem pedig szakértők. Igazi hús vér emberek, nem kópiák.

A film eksztázisa a legfontosabb, majdnem fontosabb, mint a film maga. Ám egyik nincs a másik nélkül. Ami hiányzik a tökéletes transz, révület vagy delírium képletéből, az a néző, azaz mi.

Ezt pedig tessék mindenkinek megnézni, aki szereti a filmeket. Ne csak átpörgetni, érezni is!