Vannak dolgok, amiket csak azok érthetnek, akik benne vannak ezekben a dolgokban. Ilyen lehet az írás is. Írni mindig nagyon megterhelő egy embernek. Beszéljünk most durván az átlagról, az olyanokról, akik az írást nem minden nap művelik és nincs hozzá úgymond érzékük. Feledjük, most el egy hivatalos levél megírásához szükséges fantáziát. A mi szakmánk az író szakma, olyan, amelyet csak önzetlenül és önfeláldozóan lehet csinálni. A filmekről való írás még megterhelőbb, erről szeretnék most kicsit írni. Mert nagyon fontos, téma ez, kicsit érthető is lesz miért olyan ingadozó a ritmikája, és minősége a cikkeimnek. Az író az írásról ír, figyelem történészek, ilyen még nem volt. Ahogy az irónia is most lett feltalálva.
Miért adja valaki a fejét arra, hogy filmekről írjon? Tehetjük fel a jogos kérdést. Mert egy ennyire szubjektív műfajról szinte lehetetlen úgy írni, hogy ne bántsunk meg valaki. Megbántani pedig nem jó dolog. Vannak olyan filmek, amelyeket az emberek féltenek, nem mutogatják, nem is igen nézik őket. Mert ez ritkaság, az övék, titkos apró összevonódása. De mi írók, mindenről írni akarunk, mert ez a közlésvágy bennünk van már gyermekkorunk óta. Bennem soha nem volt ekkora késztetés, hogy írjak az átlagnak az átlagon felüli filmekről. Szeretek átlagos filmekről átlagon felül írni, mert megnyugtat. Megnyugtat a tudat, hogy olvassák és aztán a filmet úgy tekintik meg, hogy átgondolják mit is láttak a képernyőn vagy a vásznon. A filmekről írni viszont nagyon megterhelő. Az ember bele adja a lelkét, minden apró kis gondolatát. Érzelmileg pedig még inkább leterhel, mert elvesz egy-egy cikk belőlünk valamit. Az egyéni rálátásunkat egy olyan filmre arra használjuk, hogy megpróbáljunk objektív képet adni egy filmről. Lehetetlen, teszem hozzá. Mindig sikerül valakit megbántanom, de az írónak el kell vonatkoztatnia a nézőtől. MI értelme is tehát írni? Tehetjük fel a kérdést, ha senki sem olvassa, és csak elvesz belőlünk? Mert annyira jó érzés, hogy felszabadítja a lelkünket. Kicsit kiadjuk magunkból a gondolatokat, amelyeket gyötrően újra és újra megforgatunk elménkben, hogy aztán egy nap elmúljon ez a bizsergető érzés a szívünkben egy-egy jó film láttán. Egy jó film nem csak ad, de el is vesz belőlünk, oldalakat. Romantikus, szentimentális és magányos műfaj ez. De szerelem, kell, hogy művelhessük, ahhoz meg társak kellenek. Millió néző, millió rálátás egy tárgyra, egy filmre vagy akármire. Ettől olyan jó dolog filmekről írni. Imádni kell mindent, ami a filmhez kapcsolható. Nálam ez a zenével kapcsolódik össze, a mai napig hallgatom a filmek hivatalos zenéjét, nem csak azért mert jók, hanem mert újra azt a bizsergető érzést hozzák elő a szívem legsötétebb helyéről. Jó dolog a filmekben élni, arról írni, és beszélgetni.
Amikor a Paper Townsról írtam, akkor éreztem először azt, hogy el kell hagynom a görcsös betanult frázisokat. Nem kell fejből tudnom az imdb adatbázisát. Felesleges, az olvasó nem foglalkozik azzal, hogy André Bazin mit is írt valójában a filmekről, vagy Balázs Béla mit gondolt a láttató emberről. Az olvasót, ezt nem érdekli. Mindinkább arra kíváncsi, ami bennünk van, bennünk él és az érzésről, amit egy-egy film kivált. Írói stílusomat tudatosan fejlesztettem, arra hogy a saját érzéseimet beleadjam cikkeimbe, ami őszintén szólva roppant megterhelő. Olyan érzés ez, mint amikor az ember gyermeket szül. Bár soha nem szültem, és erre biológiailag is képtelen lennék, de átérzem milyen dolog egy gondolatot a gyomrodban hordani hónapokig a film megnézése után is. Majd megszülni egy esszé formájában. A Félelem és Reszketés Las Vegasban a mai napig képtelen belőlem kiszabadulni, mert annyi sebet és érzést hozna elő, hogy megírása után fel is adhatnám a szakmát végleg. A Stalkerről százával tudom ontani az oldalakat, mert olyan mélységet nyitnak, meg amely mindig inspirál, a Star Warsról viszont már képtelen lennék nagyobb összefüggésekben írni, mert ezek egyszerű és könnyen felfogható filmek. Egyszerű gondolatokkal és irányelvekkel. Míg a Pi vagy a Rekviem egy álomért olyan súlyt hordoz, amit már-már képtelenség cikkbe összefoglalni. Az új irányvonal, amelyet megkezdtem kicsit könnyebb, de mégis többet vesz el belőlem. Az érzékesről írni, amelyet a filmek váltanak ki és közben megtartani a szakmaiságot is, hihetetlen kihívás számomra. Aki úgy érzi, ez semmi kérem, próbálja ki mélyebb összefüggéseiben írni egy-egy filmről, ami rá is hatással volt. Elemezni könnyű, történelemkönyvekkel példálózni még könnyebb, a saját gondolataidat papírra vetni nagyon nehéz. Minden film ad egy kicsit, minden cikk lerombol belőled egy nagyobb darabot. A filmek szeretete nem egyenlő azzal, hogy tudj róla írni. Egy cikkíró, vagy csak író legnagyobb kihívása önmagát beletenni egy-egy írásba. Aki ezeket nem látja, az pedig vagy vak, vagy nem szereti a filmeket. Minden filmnek van egy érzelmi toldaléka, amelyet képtelenek vagyunk meglátni. Ez a fajta emocionális kötődés a mozgóképhez, már száz éve bennünk van, azóta hogy elhittük Méliés filmjeinek valóságát.
Voltak filmek, amikről nehéz volt írni, és voltak, amelyekről lehetetlen. Ezt megtanulni képtelenség, az érzésekről és a filmekbe beleszőtt képzelgéseinket kimagyarázni viszont már-már lehetetlen. A főiskolai írásaim analitikusak, ám van bennük egy fajta vadság, amelyet mindig is megpróbáltam kicsit leplezni, de úgy hogy azért látszódjon. A La Fin Absolue Du Monde blog egy új irányt képvisel ezek után, nem csak a száraz tényeket fogja közölni, hanem érzéseit is a filmről. Lélegezzünk együtt a filmmel, élvezzük ki annak minden finomságát és durvaságát. Az érzelem sorozat pedig folytatódni fog, amint a cikkíró képes összeszedni gondolatait. Lebecsülik az írás hatalmát, és azt a megpróbáltatást is, amelyet ki kell állni egy írónak. A szavak ugyan gyorsan kerülnek a képernyőre, de évekig kell őket forgatni magamban, hogy érthetőek vagy mondjuk így – kevésbé zavarosak legyenek az olvasó számára. Az Én és Earl és a haldokló lány-ról fél óra alatt megalkottam a véleményemet vagy durvábban elméletemet, ám a Mad Max-ről a mai napig nehezemre esik írni. Az új filmről természetesen, de a régiről való írást is egy évig tologattam magam előtt. Darren Aronofsky filmjeiről a mai napig képtelen vagyok úgy írni, hogy gondolataim koherens képet alkossanak. Annyira szélsőséges és vad, hogy képtelenség. Minden egyes megtekintés új elméletet hoz magával, a film világa hatalmas és elképesztő. Imádni lehet, csak megemészteni nem. Míg a Tarantino filmekről képtelen vagyok már írni, addig a Stayről bármikor oldalakat zengek. Miért? Mert az egyik analitikus és mély, a másik csak érzelmes és mély. Nem egyenlő a kettő.
Kérem, a kedves olvasókat tekintsék meg az érzelem sorozat eddigi cikkeit, fogalmazzák meg véleményüket és vessék papírra. Lássák mennyire nehéz is úgy nyilatkozni egy filmről, hogy ne haljunk bele minden sorába, mert kiadjuk magunkat az idegeneknek. Az idegenek előtt állunk meztelenül és védtelenül, gondolataink az egyetlen igaz kincsek, amelyek nem a közösségi média kedvencei. Az egyéni hangvétel nagyon fontos, ezt fogom folytatni amíg, bírom. A blog kicsit átalakul, de megtartja hagyományos analitikus szemléletét, ám ezúttal az érzéseimet is beleszövöm cikkeimbe. Eddig is megtörtént, de indirekt módon, most viszont eljött az ideje az új hangnak, amely már nem csak elemez és darabokra szed. Hanem egyenesen elpusztít mindent maga körül, hogy végül csak az irányadó gondolat maradhasson: A film maga az érzékiség, maga a tökéletes leképzése a valóságnak egy celluloid szalagon surrogva a gépben. Legyen a film minden.
Az érzelem nullszériája:
A Shop Stop egy nagyon jó független film volt a kilencvenes években. Mindenki imádta, mert vicces volt és nyelvezete olyan, amely eddig elütött a megszokottól. Ez nem a fekete filmek hadarásáról szólt, vagy a gettó vígjátékokról, hanem átlagos fiatalokról, akik szeretik, amit csinálnak ám mindvégig elégedetlenek az életükkel. Ez a film rólunk szól, azokról, akik keresik önmagukat pedig észre kéne venniük, hogy mindvégig saját magunk mellett ültünk egy bolt pultján rágót és cigit árulva. A Shop Stop a nagy kérdések kiegyenesítése, nincs semmiféle verzió, amit választhatunk, csak a rideg és vicces valóság. Egy film, amelyben közel tíz percet szentelnek annak a dilemmának, hogy barátnőnk hány faszt is szopott le élete során, amelyben két drogdíler előadja a 20-as évek burleszkjeire jellemző jeleneteket és mindeközben a film roppant modern és vicces. A Shop Stop az, amelyet ha megnézünk, boldogság tölt el minket. Egyrészt azért mert a mi életünk többet ér, mint a két főszereplőé vagy pedig, épp azért mert ugyanabban a dagonyában vagyunk.
Gondolkodjunk el azon, miért is mosolygunk, ha ezt a filmet nézzük. A mosoly azért ül ki rajtunk, mert a film épp oly mocskos, és gyarló, mint mi. Kiélvezzük saját látványunkat a vásznon és nevetünk a seggből szájba témán, mert ez mi vagyunk. Ezek lettünk mi, harminc éves kamaszok, akiknek céltalanul telik életük, de boldogok még akkor is, ha lelküket olykor a románc és a bizonytalanság szorongatja. Ez a fajta életérzés csak azokban van, meg akik képesek az unott munkahelyen is boldogok, lenni, kihozni a helyből a maximumot, de közben úgy elbliccelni mindent, hogy észre se vegyék a főnökeink. Úgy tenni valamit, hogy végül semmi sem látszik belőle. Beleszeretni egy nőbe, aki a főnököd és kifesteni a körmét, miközben egymásra mosolyogtok. Vagy egy igaz barátság vallomását látni a börtönben, ahogy üvöltve mondják ki egymásnak, szeretlek. Ez a nyitás ritka és boldogsággal tölti el a szívet, mert jó és valós.
Nem szeretném a szerelmet tovább taglalni. Foglalkozzunk a filmmel. A Stay egy nagyon erős szimbolikával rendelkező mozi. Nagyon rombol, de mit is? Rombolja az emberi lelket, amely addig a fenti idézetből építkezik. Dopamin és boldogsághormon, szex és persze az együttlét édes hangulata, amelyet mindig érezni akarunk, otthon, a kádban, mindenhol. Szeretni jó dolog, bár kevés embernek adatott meg az igazi és őszinte szerelem. Henry szerelme nem csupán egy nőér létezett, és nem azért pulzált olyan erősen, mert szerelmes volt, hanem azért mert szerette az életet. Bár láthatóan depresszív és komoly fiatalembert láthatunk a mozivásznon, a vívódás és az érzelmi kötődés folyamatosan nyomon kísérhető a főszereplőn. Henry Letham egy átlagos művész srác, aki annyira szereti az életet és a családját, hogy képtelen otthagyni őket a hideg betonon. A rideg beton, amely felszántja a finom bőrt, eltöri a csontokat, és összezúzza az arcokat immáron az otthona. Ott fekve a csillagokat és a híd köteleit figyelve elvonul fejben a világtól. Kizárja a halált és egy új világot épít a körülötte lévő emberekből. Ebbe kapcsolódik be a még normális érzésekkel élő ember, avagy a néző. Ám a történet, ahogy indul előre, a néző úgy bizonytalanodik el a saját érzéseiben, megpróbálja tagadni, hogy ennyire erős kötelék talán nincs is hogy a halálon át is szeresse az embereket. A csodás álmok jönnek, jut az eszünkbe, amelyben a férj a pokolba is leszáll feleségéért, majd ott olyan őrlődő harcot visz végig, amelyhez foghatót a filmtörténetben nem igen láthattunk. Bár giccses és olykor már-már semmitmondó, mégis mély és kézzel fogható annak mondanivalója. Az igaz szerelem megörökíthető, látható, fogható, szagolható, ahogy a film nyersanyaga is és a vetített kép. A vetített kép itt a szerelem illúziója, amelyet az emberek csak akkor fedeznek fel illúzióként, amikor látják ezt a filmet. Elengedik maguk mellett a rossz gondolatokat, hogy eddig csak szerettek nem pedig szerelmesek voltak a saját életükbe. Henry képes elengedni a film végén mindent, csak azért, hogy életének szereplőivel mehessen át abba a bizonyos megnyugtató halálnak nevezett valamibe. Ez a fajtakötődés nem azért lenyűgöző mert ritka és művészileg nagyon kifejező, hanem mert valóságos. Az álvilág, amelyben szereplőik keresik Henry titkát, igazából maga Henry agya. Az agy, amely képes annyi boldogsághormont termelni, hogy véget tudjon vetni a saját életének. A szerelem is valami ilyesmi lehet, az elfogadás. Elfogadjuk a másikat, megszeretjük annak különcségeit és finom vagy épp durvaságát. Az illatát örökre magunkévá tesszük, belerójuk csökevényes agyunkba annak minden összetevőjét. A testi szerelem és a lelki kapcsolat összefonódik és így leszünk mi, emberek olyanok, akik képesek falakat emelni országok köré. Hirtelen semmi sem lesz, drága. Spontán dolgokat teszünk, olyanokat, amelyeket eddig képtelenek voltunk társadalmi konvencióink miatt. Elengedjük magunk mellett az erkölcsöt, a morált és mindent, csak hogy azzal lehessünk, akit igazán szeretünk. Azzal, akinek szemébe nézve egyszerre meg semmisülünk és újjá születünk. Aki minket feltámaszt hamvainkból, de egyben a kemencénké is válik, ha dühe lecsap ránk. A szerelem és a düh egy tőről fakad, az emberi szív legsötétebb bugyrából. Sajnos nincs hozzá térkép, így nem tudjuk eliminálni magunkból de, láthatjuk a mozivásznon. Láthatjuk, amint Henry a halált választja és a dallam illetve a kép tökéletesen lefesti ennek a fiatalembernek a lelki világát. A művészet és a film eggyé válik és egy lövés eldördülésével a megváltás vár ránk. Végre láthatjuk a durva valóságot, megnyugszunk, mert ez, amit eddig végigkövettünk már nem az volt. A valóság inverz képe, amellyel nem tudunk mit kezdeni, ez a fajta szimbolika már meghaladja tudásunkat. Elképedve figyeljük, amint lepereg a stáblista háttérben a tökéletes élet illúzióját keltő filmfelvételekkel, sírni támadna kedvünk, de vegyes érzéseink vannak. Vajh mit láthattunk a mozivásznon? Elvett belőlünk vagy adott? Gyűlölöm vagy szeretem ezt a filmet?
nagyon szeretünk belenézni. Amikor először láttam ordítani tudtam volna az igazságát, egyszerűen csak felálltam és tapsoltam. Ennek a filmnek lassan már a taps is kevés. Olyan mélyen érinti az emberi lélek lényegét, hogy egyszerűen csak szeretni kell. A néző és film között általában ki szokott ez alakulni egyszerre, csettintésre. Szerelem, amely elsöpör mindent, az a fajta, amikor csak a másikra tudsz gondolni, semmi másra. A munka és az élet lényegtelenné válik, hisz szerelmednek nincs semmi köze hozzá. De szemében nézve felfedezed saját gyengeségeidet, saját valódat és elbizonytalanodsz. Vajh ez a világ érdemes-e arra, hogy ezt a filmet mással is megoszd? A lélek rövid útja a filmen, amely ugyan csak két óra, és meg is van szakítva egy kis szünettel, de annyira tökéletes ívet jár be a lelkünk felé haladva, hogy hagyjuk, had csinálja, amit akar. Az Író és a Professzor karaktere olyannyira körbeírja a föld népességének több mint a felét, hogy felesleges is magyarázni a dolgot. Egyszerűen ezt mindenki érti, egyetemes és tiszta üzenet. A film igazán romboló a lélek számára, de csak a második fele. Egészen, amíg el nem jutunk a film közepéig, sci-finek gondoljuk és próbálunk alkalmazkodni annak furcsa párbeszédes ritmusához. Sikerül, majd ahogy elérnek, a Szobához minden összeomlik. Egyszerre minden súlytalanná válik, a kimondott szónak semmi értelme, a látottaknak pedig végképp elvész minden spirituális fontossága. Az atombombán való marakodás valahogy úgy jeleníti meg az emberiséget, ahogy az valójában hazug szeretőként rajtakapható. Acsarkodva, marakodva, szorítva földi javait. Álltaként lealacsonyodva az ember mindent el akar pusztítani, amit nem ért, a szobát, A zónát és önmagát is.
egyedül van az a bizonyos hang bennünk és próbáljuk eltűntetni vagy éppen elnyomni. Úgy élünk, hogy hangosak legyünk miközben belül a fekete var vár csak minket, olyan mélységben, amelyet képtelenek vagyunk feldolgozni, inkább megbomlik elménk és olyan dolgokat teszünk, amelyeket nem akarunk. A Stalker erre a gyengeségre akar rámutatni, ezért érezzünk magunkat szarul, amikor vége a filmnek, amikor a főszereplő a gyermekkel a nyakában elsétál az iparilag szennyezett „világba” számunkra már végkép nincs remény. Ám a rendező nem hagyja annyiban a dolgokat. Stalker hazaérve a padlóra rogyva sírja el minden bánatát feleségének. A feleség most lép elő igazán a filmben. Itt már elválik a fantázia és a valóság. Most már egy előadást láthatunk, a feleség a kamerába néz és mélyen beleolvassa monológját az agyunkba. Soha semmit sem akart igazán az élettől, csak ezt a férfit, aki ugyan semmit sem ígért neki, de nem is adott semmit, csak fájdalmat. Ám ha nincs a fájdalom a boldogságot se tudta volna megemészteni, amit ez az ágyban fekvő ember okozott neki oly ritkán. A nő minden arcrezdülése önmagunk vallomása, mindannyian feleségek vagyunk egy Stalker mellet, mind Stalkerek vagyunk egy mindent eltűrő asszony oldalán. Mind vágyunk a Zónába. 
bárminek is. Ez pedig maga volt a való világ. Amikor az ember elképzel valamit, meg álmod egy dolgot, akkor ahhoz köti magát. Próbálja felfalni a dolgokat körülötte, hogy csak a leglényegesebb dolgok maradjanak meg. Felfalja a sok bánatot és keservet, amelyet az élet ajándékoz az embereknek. Szóval szomorú lesz, mondjuk így. Ez a film túlságosan sok boldogságot tartalmaz magában ahhoz, hogy egy egészséges ember be tudja fogadni. A film maga gyönyörűen fényképezett, szinte idilli, tele olyan pillanatokkal, amikor az ember szíve elszorul, és nem kap levegőt. De miért is van ez? Azért mert önmagunk ideáljait látjuk a képen, végig futunk gyorsan életünk viharán és rájövünk, arra mit kellene tennünk és mit kellett volna tenni. Jó lett volna néha csak a tévét bámulni ki sem mozdulni és romantikus zenére bicikliversenyt nézni, mert annyira szép és úgy feltölti az ember, hogy képtelen abbahagyni. Ezek az életbe illő jelenetek lerombolják teljesen önbizalmunkat és úgy forgatnak ki mindent, ahogy csak lehet. Ezek a dolgok soha nem történhetnek meg egy átlagos emberrel. Nincs olyan, hogy valaki felfedezi élete szerelmét egy pályaudvaron, és azaz illető annyira különleges, mint ő maga. Az emberi élet tele van küzdelemmel és szenvedéssel. Nagyon sok aggodalommal és még több feszültséggel, amelyet képtelenek vagyunk olyan mód levezetni, ahogy azt filmen látjuk. Életünk illúziójának torz kivetítése ez. Lelkünk apró rezdüléseit látjuk a filmvásznon és azt vesszük észre, hogy ezek a dolgok nem különlegesek, nincs benne semmi extra. Puszta tömeg vagyunk a mozivászon előtt és megpróbálunk valami olyan részesei lenni, amely nem is különleges, hiszen már megtörtént. A spontaneitás eltűnik az életünkből és arra eszmélünk, hogy tervszerűen élünk még a babba belefúrt ujjak érzése is mesterkélt. Az érzések, amelyekkel küzdünk pedig nap, mint nap elkísérnek minket. Félelmeink a külvilágtól, attól hogy soha nem láthatunk nagy és hatalmas dolgokat, összeszorítja a lelkünket és csak arra tudunk koncentrálni, hogy végre leálljon ez a gyönyörű zene, legyen vége a filmnek és tűnjön el a fájdalom, amely eddig beleivódott a mozivászonba, azáltal hogy boldog és bohókás embereket néztünk romantikus zenére.
baj. Hanem velünk, elvesztjük minden önkontrollunkat és kritizáljuk a beállításokat, a színészeket, a színeket. Próbáljuk menteni a menthetőt, hogy végül kimondjuk azt a bizonyos pár mondatot, amelyet a film sugall felénk folyamatosan. Szar életet élünk, szar emberekkel vesszük körül magunkat és valóban elképzelésünk sincs az igazi magány erejéről, amely aztán felszabadít és megöl. Törékeny lelkünk le csupaszul a film szereplőinek tekintete előtt, megpróbáljuk nyugtatni magunkat, társunk felé fordulunk és az arcát figyelve rádöbbenünk, nem is tudunk igazán szeretni. Képtelenek vagyunk úgy szeretni, mint Amélie, mert az agyunk annyi szabályt és rögös akadályt gördít elénk, hogy elfordítjuk a fejünket a valódi dolgoktól. Megtagadjunk valónkat és elfeledjük milyen is, amikor lecsupaszított lélekkel álunk a másik előtt, mindenféle bűn és titok nélkül. Amikor kiadjuk mindenünket, csak hogy jobb legyen a másiknak. A hétköznapok persze nem ezt mutatják, csak a számlákat és a gondokat, amelyeket próbálunk vagy megoldani, vagy elodázni. Elcsukló hangon próbáljuk azt mondani a mellettünk ülőnek, hogy szeretlek, de igazából a szó a vászonra visszavetett tekintetünkben csak üres templomba mondott ámen. Felesleges az egész hajcihő, gondoljuk, magunkban majd nézzük tovább ezt a csodát, ezt a tökéletes életet, amelyet megérteni ugyan képtelenek vagyunk, de utálni bármikor tudjuk. Amélie mosolya eszünkbe juttatja azokat a szerelmeinket, akiknek a tekintete lerombolt minket, és a mélység, amelybe néztünk mindig feltöltött minket, mert tudtuk, hogy a lélek valahol ott van és van benne. Amélie tekintetéből pont ezt látjuk, az örökös reményt és boldogságot, amelyet aztán párunkban vagy társunkban képtelenek vagyunk meglelni. Elvesszük a kezünket, kicsi izzadni kezdünk és a film végét várjuk. Vallomásokat látunk magunk előtt, sírásokat és nyögve kimondott szavakat. Eltitkolt dolgokat, és a saját életünkben lévő űrt próbáljuk feltölteni emlékekkel, de képtelenek vagyunk, hiszen a vásznon 10 perc alatt annyi csoda történik, amely velünk tíz év alatt sem. 
Igyekszünk jól lenni, és várni a film végét. De soha nem fog elérkezni. Összetörünk és elernyed a lelkünk, kinyúlik, majd összerándul az idegességtől. Kimennénk, de mindenki minket figyelne, és lehet el is sírnánk magunkat. A vásznon pedig a saját purgatóriumunk műve, annak a valósága, amelyet eddig elképzelni sem tudtunk. Van az életben szépség, de nem számunkra. A panelban lelakott élet, a kertvárosban lévő pletykák hullámai, a munkahelyi ármány sötét felhői kiszorított belőlünk minden igaz szeretetet. A szemünk elé könnyfátyol libben és megpróbáljuk elfogadni az elfogadhatatlant. Meghasonlott emberként pityergünk egy francia filmen, amelyet soha nem láttunk, igazán mert képtelenek vagyunk felfogni azokat az önfeledt érzéseket, amit ad nekünk. Boldogságra gondolunk, gyereknevetésre és életre, de csak azt látjuk, amint egy fogyatékkal élő lány úgy érez, ahogy mi soha nem tudtunk, filmvásznon sem. Semmi nem jut belőlünk a vászonra, önmagunkba nézünk, és a lehetőségek sorakoznak, de nincs tett, amely megölteni azokat értelemmel. Elkábulunk saját butaságunktól, és a film zenéje baljósan pörög, a zongora gurgulázik, mi pedig nyeljük a könnyeinket. Majd végül az első csepp legördül az arcunkon és zavarba jőve szipogunk. Nem azért sírunk, mert annyira szép a film, hanem mert teljesen ellentéte a saját életünknek. Feladjuk és sírásban törünk ki, könnyes szemeinket törölgetve pedig azt vesszük észre, hogy lelkünk tömege könnyebb lesz. Valamit elvett tőlünk ez a film, az igazi bánatot, amelyet a valóság éles kése kent fel a lelkünkre. Feladjuk és letörölgetjük minden könnyűnket.