Hát erről a filmről, már vagy fél éve akarok írni. Az élet sajnos úgy alakult, hogy később lett rá lehetőségem. Elképzelhető, hogy minden film az életünkben köthető egy-egy személyhez. A Barbarella számomra mindig is szívügy volt, anno 12 évesen láttam az akkor még csiga TV2-n egy átvirrasztott éjjelen. Pontosan hajnali egy volt, amikor megjelent ez a csodálatos nő az életemben. Jane Fonda minden értelemben a tökéletes nőt jelképezi számomra. Színészi képességei vitathatatlanok, testéről pedig inkább költők beszéljenek ne pedig az én mocskos kis ujjaim. Ez a nő mag a mozgó történelem. A film első jelenetében már történelmet ír, pedig még igazából semmi sem történt. A meztelen nő úgy lebeg az űrhajóban, ahogy mi férfiak szoktunk egy igaz nő illata után repkedni. Ezek a dolgok vezettek később egy olyan életesemény elmélyüléséhez, amelyben a Barbarella film immáron testet is kapott. Addig, csak afféle film volt, egy rossz film, amelyben minden felbukkan a hatvanas évekből, amely fontos lehet a nézőknek. A popkultúra csúcsa, Dino de Laurentiis munkásságának éke, egy igazi ékkő, amelyet csak csodálni lehet, igazán megérteni nem. Mint egy igazi nő. A film, amelyet tárgyalni fogunk a celluloidra vett nőiesség, egy anti-feminista kiáltvány, amelyben elszakadva a földi rögeszméktől, a női nem önmeghatározásától, univerzumi szintre emeli a női lét értelmét. Egy új dimenziót nyit számunka, amellyel képtelenség ellenkezni, viszont elfogadni el lehet. Barbarella az én életem sarokpontja, egy igazi film, amelyhez végül test is párosult, az igazi soft pornó sci-fi a hatvanas évekből, egy úgynevezett valódi érték, amelyért sokat kell, ásunk, de azért mégis csak érték.

Erről a filmről lehetetlen úgy beszélni, hogy az ember ne hozza szóba Dino de Laurentiist, aki az olasz és a francia filmipar egyik legnagyobb producere volt. Filmjei és felfedezettjeinek felsorolását most inkább kihagynám. Aki szeretne, egy jót olvasni ajánlom a róla íródott könyvek egész hadát. Laurentiis és Vadim közös produkciója a Barbarella mindig is kicsit kilógott a sorból. Afféle soft pornó, amely leginkább a nyugdíjba készülő kritikusoknak készült. Mintha az ember a saját alkonyát nézné végig. Amíg fiatalon látja a férfiember, másra nemigen tud koncentrálni, csak hogy Fonda mellei mikor buggyannak már ki abból a csíkmelltartóból. Aztán ahogy öregszik az ember, rá kell döbbennie, hogy azért ez egy kő egyszerű film, amelyben végig csak dugnak. De végül is, ha lebutítjuk a valódi filmeket nem ez mindenben a lényeg? Még a Star Wars-ban is kefélnek, pedig az űr operák korában ez azért elég tabutémának számított. Fontos megemlíteni, hogy a film ugyan kapcsolódik
az eredeti képregényhez. Jean-Claude Forest munkája a Barbarella képregény több fejezetből összetevődő leginkább az amerikai Heavy Metal sorozathoz hasonlító soft porn képregény afféle igazi sci-fi avantárd.  A soft szó igazából teljesen felesleges is lenne, hiszen a képregényben vannak egészen durva jelenetek is, de Jean-Claude munkája nem azért égbekiáltóan jó. Hanem mert az univerzumot képes számunkra olyan egyszerűséggel ábrázolni amilyen maga az ember is. Minden kicsit könnyebben felfogható, ha van benne szex. A szex fontos eleme minden világnak és minden kornak. A fajok közti keveredés pedig ez idáig eléggé tabutémának számított. Ám a Barbarella újítása nem éppen ebben leledzik, hanem a stílusban, amely a filmre is teljesen átragad. Kicsit együgyű kicsit sci-fi, de leginkább pornó, amelybe az ember egy kemény nap után szívesebben elmerül, mint a Barátok Közt-ben. Barbarella idealizál naivája úgy menti meg a galaxist a folyamatos és végérvényes pusztulástól, hogy a legegyszerűbb dolgot csinálja, megdugatja magát mindenkivel. Az igaz szerelem persze mindig ott lebeg előtte, de mégis egyszerűbb egy történetet egy hatalmas orgazmussal lezárni, mint Kant idézeteket megfejteni a pattogó tábortűz mellett, amelyet egy térhajtómű roncsaiból „építettünk” meg. Elnézést az efféle mondatokért, de valahogy ilyen a Barbarella is a filmes univerzumban. Egy hatalmas mellékút, amelyre, annyira jó rátérni és élvezni, hogy az ember képes egy jót maszturbálni is rá. Biztonságot és nyugalmat ad a nézőnek, amelyre a mai filmek valóban képtelenek. A trash és a zef kultúra térhódítása mára már ijesztően fölénk magasodott. Ez időben viszont csak Laurentiis elmebeteg elképzeléseinek köszönhettük az ilyen filmeket. Imádni kell Jane Fondat, mert naiv, és színészi játéka legalább annyira kő egyszerű, mint maga a film és annak mondanivalója. Ám látható benne a hatvanas évek sci-fijeinek összes betegsége. A túltervezett ám ámulatba ejtő díszlet, a végtelenül egyszerű filozófiai mondanivaló túlgondolása, a sablonos távolba merengő monológok. Eme színes kavalkádban Barbarella naivája annyira kellemesen bizsergető érzést nyújt a néző számára, hogy valóban kedve támad végigdugni a fél galaxist.

A mozgókép csodája ez a dolog. Egy bugyuta kis történet teljesen kidolgozott díszletekkel, és űrhajókkal. Olyan dolog ez, amelyet az egyszeri néző első blikkre képtelen befogadni, ámul és keresi a tartalmat. De nincs tartalom, mert a Barbarella az élet végtelenül leegyszerűsített orális jelenete. Egy olyan dolog, amelyet a pornóban csak úgy hívnak cum cam. A lényegre fókuszál folyamatosan és az szopást elkövető főszereplő szemébe nézünk folyamatosan. Jane Fonda maga a száj, amely minket kényeztet, és ezt soha nem szeretnénk megszakítani. De a film vége felé már annyira megismerjük eme csodálatos albatrosz bőrű nő testét, hogy képtelenek vagyunk visszafogni szerelmünk áradatát és beteríteni vele a naivát, aki bután csak ránk néz, és nem kérdez semmit. Elnyalogatja, nedveinket majd kijelenti, hogy ma újra megmentette a lelkünket. Mi átlagemberek, akik a munkába belefáradtunk, és komor betonszürke világban vagyunk kénytelenek tengetni életünket, ez az igazi megváltás. Nem a vad szexualitás itt a lényeg, hanem a folyamatos kontaktus egy nővel vagy férfival. Barbarella eme kontaktusnak a közvetítője, egy igazi idea. Amelyhez jó hozzásimulni és elmerülni benne. Ez a film maga az emberi lét filmre vitt változata. Hiába a Tarkovszkij-i idő valóság, hiába az Antonioni bűn filmezése, hiába minden, felesleges Fellini önmeghatározásán merengeni, ez az európai sci-fi diadala. Az egyszerűség és a bonyolultság undorítóan édes keveréke, amelyet éppoly mohón nyelünk, ahogy Jane Fonda minket. Ha szabad élnem ezzel a képzavarral. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez csak egy film, amely ugyan biztonságba helyezi perverz énünket, elringatja szabadságvágyunkat, de többet képtelen nyújtani egy próbababánál. Roger Vadim filmje a tökéletes példája annak miért jó dolog filmet nézni, miért kell érteni a filmhez. Aki először látja csak egy buta soft pornót lát, ám ebben hatalmas munkák vannak. Nem ez az emberiség önmeghatározásának fő irányvonala, ám annak szerves része. Aki ezt letagadja, önmagát tagadja meg. Nem kell, durva explicit jelenet ahhoz, hogy mocskos perverzióink előjöjjenek. A könnyed szexualitás a hatvanas évek ragadványa modern korunkra, amelyet afféle álprüdériával próbálunk leplezni. Az amerikai filmek konzervatív képiesége, amelyben egy faszt sem mutatnak full totálban, igazi önámítás. A Barbarella eme durva képek nélkül képes minket a pornó világába behúzni, abba a pornóba, amelyet bárki szívesen művelne a négy fal között. Jane Fondával meg főleg. Könnyed, egyszerű akár csak maga az ember és annak lelke is. A férfi lélek kulcsa nem egy hatalmas palotában van, elrejtve ahova az érzelmek sokszínűsége vezet, hanem egy gödörbe egy lapát föld alatt elhantolva. A Barbarella maga az ásó, amellyel ez kihantolható. Próbáljunk meg végre élvezni egy filmet, nem amerikai, hanem európai módón. Dino de Laurentiis víziója tökéletesen tükrözi azt, amely manapság nagyon hiányzik a filmművészetből, az őszinteség, amely egyenesen a szívhez szól. A pornó, a szex vagy egy jó petting még mindig több érzelmi húrt pendít, meg mint az alakoskodás, amelyet az amerikai filmművészet nyújt számunkra. Az L alakú takarók, a szőrtelen férfi felsőtestek, és a mindig sminkben alvó főhősnők korában Barbarella maga a vénuszi szobor, amelyre egy galaxis spermája ragad, ám tündöklése folyamatos, el nem fedhető és igaz.

Az élet kulcsa valójában eme egyszerű mondatok halmaza, amelyhez lehet idomulni, lehet elfogadni, de valójában megélni csak azok, tudják, akik látták ezt a filmet. Furcsa egyveleg lett ez a cikk. Nem mondanám se elméletnek, se kritikának, mert valójában nem is a filmről szólt. Jane Fondáról és az őt szimbolizáló összes nőről az összes férfi életében. Ez az a tartalom, amely kiemeli a többi film közül. Ezért egy B film is lehet csodálatos, bár eleve annak készült. Eredetileg egy személyes cikk lett volna, de tudjátok, megtartom inkább magamnak. Legyen mindenkinek saját Barbarellája, és mentse meg az ő univerzumát. Mert hát mire is van egy nő igazán, ha nem arra, hogy megmentse a kiszemelt férfi életét? Amely aztán egy új univerzumot hoz létre, a kapcsolatot, amelyben a szabályokat eme két istenség hozza meg. Ne agyaljunk Durand Durand-on vagy Pygaron, gondoljunk mindig Barbarellára, az ő kalandjaira, és azokra a dolgokra, amelyek eszünkbe jutnak róla. Más úgy sem marad. A valóság kedves barátaim sokkal ridegebb, mint a legkomorabb univerzumábrázolás a 60-as években, csak beton és vas. Semmi más.
Ezért kell Barbarella, hogy ne felejtsük, el kik is vagyunk valójában: egy univerzum, amit meg kell menteni, és mi magunk vagyunk Pygaron. Mi minden vagyunk, amelyet a semmik mentenek meg. Fontos film, amelyet fel kell tudni dolgozni, fontos emberek, akiket tudnunk kell elhelyeznünk saját univerzumunkban. Ám mindenkinek csak azt tudom kívánni, találja meg saját Barbarelláját, és próbálja meg megtartani. Szorítsa magához és szárnyaljanak még akkor is, ha szárnyaikat levágták, repüljenek fel a csillagokba és egy jó hatvanas évek sci-fihez hasonlóan plüss űrhajóban keféljenek, amíg ki nem hunynak a pulzárok, amíg meg nem telnek a fekete lyukak. Mert aki elengedi az efféle csodálatos női vagy férfi megváltót, az valójában újra csak a vasat és betont fogja látni.

Kedves olvasóim, tudni kell szárnyalni. Meg kell tanulni, Barbarella segít. De aki elengedi arra csak a sötét űr vár, mindenféle megértés és feltámadás nélkül.

Barbarella (1968) - Trailer

The Glitterhouse - Barbarella