Oly sok film kering manapság az interneten, oly sok képzelet szárnyal immáron a világban. Hétmilliárd lélek hétmilliárd gondolata az, amely ezen a kis szűkös helyen elfér. Ám el kell vetnünk azokat a téziseket melyek arról, szólnak, hogy az internet jót tett a filmnek. Izmusaink elkorcsosultak, elménk eltunyult, szánk kiszáradt a sok sós nyalánkságtól, tüdőnk meg betegedet a légkonditól. A multiplexek végleg megölték a film anyagát, és az igazságát is. Eltűnt minden, amely egykor érték volt számunkra. A filmjeink barátaink lettek, a barátaink és pillanataink pedig tíz perces youtube klipek. Vime-on, coub-on, vine-on élvén életünket végleg elejtettük a filmes tudásunkat a kietlen utcán, ott pedig a pocsolyában elázik, elrohad, végül szertefoszlik akár a bio üzemanyag.

A film drámája a kilencvenes években kezdődött, és manapság tartunk a végjátéknál. A szereplők lassanelhalnak, elévülnek és kietlenség marad utánuk. A betamax és a VHS harcából titánként egy új művészeti ág született. A video művészet, amely ugyan kezdetleges volt, ám a mai internetes filmes burzsoázia előfutárának tekinthető. Ezek a művészek manapság már filléres drogokon tengődnek, az úgynevezett kísérleti filmjeik pedig immáron semmit sem jelentenek két reklám spot között. Elfelejtettük már milyen érzés úgy moziba menni, hogy tétje van. A trailerek és a teaserek világában már nincs premier, nincs igazi meglepetés. Nem rohanunk ki az Ördögűzőről, mert olyan filmes élményt kapunk, hogy okádni támad kedvünk. Nincsenek már órákat pepecselő igazi művészek a horrorfilmekben. Igazából eltűnt minden, amely egykoron a hagyományos filmre hasonlított. Nincs surrogó vetítőgép, csak egy projektor, amely digitális tartalmat vetít ki, szuper felbontásban és három dimenzióban. A Nosferatu és a Dr. Caligari vadsága immáron csak kopott kópiák sötét negatívjaiban lelhető fel. Az internet felfalta apját, és most jóllakottan terpeszkedik. Az online filmek világában a film szentélye végleg eltűnt. Nem izgatottan ülünk be egy filmre, hanem becsekkolva. Nem vitatkozunk már egy-egy filmen. Kijövünk a mozikból, becsapódik a vészkijárat ajtaja és elfelejtünk mindent. Agyunk elcsökevényesedik, majd megszűnik, baráti társaságunk csak a CGI-n vitatkozik, illetve a legközelebbi folytatáson. Elménk végleg erre fokuszál, az újra és frissre. Az avíttas ám roppant mély filmjeink pedig magányosan tekintenek ránk polcainkról, VHS-en, filmszalagon, betamaxon, vagy dvd-n.

Eltűnt az emberiségből a hit a filmek iránt. Helyét átvetteaz olcsóság és felületesség. Immáron a popkultúra megerőszakolta ezt a gyönyörű művészetet, ami pedig maradt belőle, egy kiégett 40-es anyuka, aki bárkihez odacsapódik, csak hogy szeressék végre egy kicsit a sok ütlegelés után.

A valódi film halott, ami maradt pedig saját magunk homályos tükörképe. Egy tükörkép, amelyet a HD és a 4K felbontású tévé tükröződő felülete torzít. A modern társadalom által torzított látvány orgazmusok világában, az értelemnek kevés hely jut. Technikánk egyre élesebb képet ad, ám elénk tovább halványul, és egy régi CRT tévéhez hasonlóan nagyon sokáig kell pásztázni a csatornákat valami értelmes után, amit, mint mindig megszakít egy reklám.

Saját magunk által behomályosított szemüvegen keresztül nézünk előre, hátra pedig a kevesek tekintenek csak, kiknek szava túl halk a forradalomhoz. Így múlik el a hetedik művészet valós értéke, a multiplexek padlóján, ondó és kóla foltok között. 4K által homályosan tekintünk, és bele fogunk halni, mert elhagy minket a lelkünk.