Már vagy egy éve, sőt lehet kettő nem írtam új filmről értekezést, vagy kiritkát. Most mindkettő egyszerre szeretném letudni. Miért? Mert a Joker megérdemli és meg kell beszélnünk, mert ezt a filmet meg kell beszélni. Nem elég megnézni, ezt meg kell fejteni. Ahogy önmagunkat is. De mint tudjuk minden film értelmezése tulajdonképpen egy romantikus meleg önmeghatározás ebben a zord univerzumban.

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot / „újságot” még nem gondoltam, hogy valaha arról írok, hogy a filmeket érzelmi alapon kell vizsgálnunk. Ezt a mondatot már rengetegszer leírtam és talán még ezerszer le is fogom. Pusztán, azért mert amit az iskolákban tanul az ember az csak afféle irányjelző. Mindannyian, akik értekeznek a filmekről csak bolyognunk a nagy semmiben. Pusztán vak emberként tapogatódzunk egy metró aluljáróban és imádkozunk, azért hogy ne csapjon el minket az utolsó éjféli járat éles fehér fénnyel, ami egyenesen a kocsiszínbe megy. De mielőtt elmondanám miért fontos film a Joker beszéljünk arról miért emelkedik ki a többi közül. A mai filmes kínálatból magasan kimagaslik, mert minőségben és kidolgozottságban tökéletes. Miért is? Mert talán nem veszi komolyan az univerzum építést, amelyből aztán annyi pénzt lehet ki magozni amennyit nem szégyellünk az adóbevallásunkon feltüntetni. Talán ezért is annyira jó ez a film, mert egyedi, kimunkált és spontán módon örült. Akár csak Joker, aki a szuperhős gonosztevők között mindig előkelő helyet kapott, sőt mondhatni külön trónja volt. De immáron nem csak a szuperhős filmek legjobb gonosztevője, hanem az egész filmes karnevál legjobbja.

Manapság gonoszt alakítani annyira hétköznapi, mint egy jó minőségű Netflix sorozattal befutni és pumpálni a pénzt az éppen aktuális problémára, amely a kollektív emberi lelkiismeretet gyötri. Elmúlt az új hollywood mámora, a hősök kora. Amikor John Wayne becammogott protézis járásával a csehóba és kibaszkodta a rosszfiúkat az ablakon. Nincs már Dirty Harry aki mindenféle színben és hajviselettel üldözi a gonoszt. Mára a filmeken eluralkodott a gonosz, de olyan mértékben, hogy az utóbbi években megismerhettük az álnokok igazi erejét. Véleményem szerint az egész a Breaking Bad tökéletes történetvezetésével kezdődött, ahogy megfigyelhettük Walter jóba burkolt gonosszá válását és kifejlődését. Bekerültünk a nyúl üregébe. Ezt a vonalat vette fel immáron filmes eszközökkel Todd Philips, Joaquin Phoenix úgy ahogy azt minden nap el kellene mondani a nagy filmes iskolákban. Műalkotó érzékkel, és ami a legfontosabb hozzáértéssel. Az a jelenkor filmeseiről elmond mindent, hogy pont egy tipikus vígjáték rendező forradalmasítja az atmoszférateremtést. Úgy ahogy az eddig mindig a nyafogós kasszában ülő producerek szerint kerülendő volt – naturalizmussal, amelyet a lélek ábrázolásba oltottak. Félreértés ne essék a Joker egy brutálisan erőszakos film, de megtartja a humorát, és lojalitását a saját világa iránt. Értelme és előzménye van a gyilkolásnak és ez nagyon fontos, ha filmet alkotsz. Nincs igazi Happy End, amely arcul köpi a nézőt egy filléres tanulsággal, nincs kijózanító nagy-nagy jelenet. Nincs semmi csak az őrület és Joker ahogy felemelkedik saját hétköznapi nyomorúságából kihasználva a gonosz mindenkori erejét: célja van. Joker minden tette logikus, és magyarázható. Ez a magyarázat teszi nagyon élessé a filmet a sok-sok tompa alkotás között. Mert végre megmozgatja a nézőt, találgatunk és hüledezünk a tökéletességén. Soha nem gondoltam volna, hogy Jackson C. Frank zenéjét valaha filmben fogom újra hallani (az első az Electroma aminek innen is hatalmas ölelés) és egyben örülni fogok egy mindennek katartikusan értelmet adó vérengzésnek. A kilencvenes évek Tarantinoja jutott eszembe, de el is vetettem ezt, hisz Tarantino az erőszakot nem ilyen alapos kézművességgel használja. Ez olyan, mint amikor megiszod életed első sörét gyerekként. Kibaszott szar, keserű, de mégis valamiért megmelengeti a szíved, aztán amikor felnősz, és már pénzért basztatnak minden nap, rájössz arra, hogy a felső polcról is lehet sört venni. Nem kell apád olcsó Kőbányaijára hagyatkoznod, mert van ott azért még más is. Ez is kurva keserű és tele van olyan ízekkel, amit még ötven évesen se tudsz hova tenni, de mégis más érzés. Mert nem csak a sör nőtt fel a feladatához (lett jobb minőségű) de te is hozzá öregedtél.

Régebben sokat bántottam Todd Philipset de itt az ideje bocsánatot kérnem. Phoenix-et sem szerettem, de bebizonyította számomra, hogy a rosszfiúként az új évezred Marcello Mastroiannija. Stílusos, egészséges és igaz, olyan amilyenek már a jófiúk soha nem lehetnek. Robert De Niro pont egy ilyen szereppel lett világsztár. De az ő helyzete más volt, ő az őrületet jóra használta fel. Ott Scorsese az erőszakot a végső nagy igazság „megszületésére” hasznosította. Soha ne feledjétek el, hogy De Niro vad éjszakai New Yorkja olyan közel áll Gotham civilizáltan őrült társadalmához, hogy tükörképe lehetne. Ez pedig mellbevágó, és tökéletes.

 Persze ne legyünk gyermekek, ez is a pénzről szól. De százszor fizetem ki újra és újra az IMAX jegy árát a Jokerre, mint még egyszer letöltsem az Avatart vagy a Végtelen háborút. Miért? Mert a Joker egy film, ezek pedig hosszúra nyúlt sorozatok, amelyeknek a végén mindig azt érzed: Bazdmeg de jó volt ez a pilot… de ez csak egy pilot baszki. Én pedig szegényebb lettem jó pár ezressel. Miért? Mit kaptam? Epilepsziát a sok CGI-től.

A moziból kijövet kicsit szótlanná váltam. (Pontosabban mindig az vagyok, de ez másfajta szótlanság.) Morfondíroztam magamban és annyira jól esett szótlannak lenni és csak figyelni a beszélgetést. Nem kívántam semmit sem elmondani a filmről,(Azon kívül, hogy: zseni.) mert az tökéletesen meghatározta létét, elhelyezte önnönmagát és kifejtette, úgy ahogy kell. Nincs kérdés, nincs semmi, csak a színtiszta filmművészet. Ezt pedig új film kapcsán már vagy öt éve nem írtam le ilyen kontextusban. Aki ismer, tudja, rettenetesen kiábrándultam az AAA filmekből az elmúlt években, mert mindegyik olyan filléres tanulsággal dolgozott, amelyet nem voltam hajlandó elfogadni. De a Joker több ennél, sőt több minden eddigi filmnél, ami előtte született. Egyedi, kézműves, tökéletes. Olyan, mint maga a gonoszság. Nincs két egyforma rossz, mindig egyedi arcát mutatja a sötétség, hiába is sötét és csak zúg, morajlik és hömpölyög a hétköznapjainkban. A sötét az, amelyben jó elveszni, és tapogatódzni. Mert az efféle tapogatódzás tulajdonképpen a filmművészet valósága. Felfedezés ez, csak most már nem egy fehér szobában vagyunk (Electroma) hanem betévedtünk egy nagyon rideg sötét folyosóba ahol a falból nem létigazságokat, sem ideákat tapogatunk ki, hanem valódi személyiségeket. Sorsokat.

Ezek a személyiségek mi vagyunk, egy karnevál közepén. A karneválban pedig mindenki minket táncol körbe, mi pedig elmosódott sminkkel nevetünk. Talán ez a film lesz a posztmodern szuperhős filmek 8 és fél-je. De inkább ez a film lesz 2019 legjobbja. A legjobbkor.