„Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek meg mindent, ahogy most engem ismernek.” – Szent Pál – Szeretethimnusz
A Walking Life-ban végzett kísérleti munka után Linklater egy olyan filmet készített, amely méltán népszerűsíti a rotoscope létjogosultságát a filmkészítésben. Ez a roppant nehézkes és időigényes munka a számítógépes technikának köszönhetően ugyan felgyorsult, ám komolyságát csak a Walking Life óta számítjuk. Eleinte a leginkább Méliés használta ezt a technikát filmjei kiszínezésére, ám Linklater bő száz év után teljesen kifejlesztve ezt a félig filmes, félig rajzfilmes technikát megalkotta munkásságának legjobb filmjeit. A kamera által homályosan alapanyaga Philip K. Dick azonos című regénye, amelyben egy drogos kolónia mindennapi félelmeit taglalja. Mint ismert Dick súlyos drogfüggősége után írta ezt a regényt, amely emléket állít a rengeteg elhunyt barátnak és megnyomorodott „bajtársainak”, akik eme borzalmas kór áldozatai lettek. Dick is rengeteg mentális és fizikai sérülést szenvedett el ez idő alatt. Ám írózsenijét ez sem csorbította a rákövetkezendő évekre. Tökéletes fantazmagóriája állít emléket ennek az időszaknak, amelyet a Kamera által homályosan-nak nevezünk ám ez a regény és ez a film mélyebb filozófiai gyökerekkel rendelkezik, mint azt az átlagnéző gondolhatná.
Ez a film elsősorban nem a drogosok téves alapokon nyugvó közösségéről szól. Ez a film maga a paranoia és a kétségbeesés filmje. Ez a film megpróbál eme paranoia fölé nyúlni, de végül minden kísérlete kudarcot vall. Ahogy Arctor életét követjük, rájövünk mi is az ember valójában. Dick tökéletes emberi természetet feltérképező könyve a legjobb testamentuma az árulásnak. A kis közösséget alapvetően egy dolog tartja össze, egy ház ahol belőhetik magukat, és maga az anyag, amelyet a vérükbe fecskendeznek. Ebben a disztópikus jövőben, amely a szemünk elé tárul tökéletesen kihangsúlyozódik a paranoia, és a bizalmatlanság örök démonának szorítása. Ezek a képek elfolynak, idegenek számunkra, emberi arcokat próbálnak meg megmutatni, de erre már képtelen maga a film. A film itt már csak statiszta, a rajzolt alakok pedig valamiféle isten prototípusok, amelyek próbálnak összeállni valamiféle zavaros koherens személyiséggé amelyeket, próbálunk megszeretni. A film, nyitó jelenete legalább annyira erős, mint az utolsó. A film minden mozzanata egy drogos kolónia szétesésére összepontosít. Ahogy Hunter S. Thompson mondta, téves a drogosok közösségének alapvető feltételezése. Egy olyan dologról esik itt szó, jelenik meg szemeink előtt, amely soha nem is létezhetett. A film nem a drogok ellen szól, mindinkább hiábavalóságuk mellett. Maga a mozi egy hatalmas abszurd rémálom, amelybe képtelenek vagyunk rendesen elmélyülni, hiszen nem arcokat és nem karaktereket látunk a képernyőn, csak pacákat, amelyek egykor emberekre hasonlítottak. A legélesebb és legjobb képeket akkor kapjuk, amikor visszaemlékezünk, vagy az ismert álvalóságon kívülre kerül a kamera. A néző is paranoiás lesz, a megfigyelésre összpontosító beállítások megremegtetik bennünk azt a bizonyos szálat, amelyen a bizalom szokott pattogni. Itt már nincs semmiféle filmkészítő és néző féle alap bizalom. Itt csak a néző van, amely folyamatosan belemereng a sötétségbe ahol a képernyő vagy a mozivászon van. Elvesztjük minden kontrolunkat, és megpróbáljuk végig ülni a filmet, amely egyszerre szórakoztató és zavarba ejtően igaz.
Az ellentmondásos személyiségek felsorakoztatása majd szép lassan kivonása a történetből csak felerősíti azt a fals érzést, hogy mindenki áruló. Hiszen senki sem az. Mindenki beépített ügynök, és van a mindenkin kívül lévő világ, amelyet képtelenek vagyunk megismerni, mert a drog leszabályozza agyunkat. A kis történet megreked a maga univerzumában, és Arctor felismerése ezen a ponton nagyon fontos tényezője a filmnek. A Kamera által homályosan látott emberek képtelenek kitörni sablonos karakterükből és megmutatni igazi arcukat. Hiába várjuk Freck megváltását, simán felsorolják a bűneit, így valós története a film végére szorul. Az elvonón gözölgő kávé illata jut eszünkbe, amikor a valóságra gondolunk. Mennyire szomorú dolog is ez? Egy ennyire kis dolog, amely fel lesz nagyítva. Számunkra teljesen hétköznapi dolog, amely egy kiégett drogos számára már egy új és szép világ alapja. El kell gondolkodnunk kiket is látunk igazából kamera által homályosan? Amikor feldühödve, elengedve gyermeki énünket a tükörbe nézünk, képtelenek vagyunk önmagunkra tekinteni, hiszen a tükör nem azt a képet adja ki, amelyet a szemünk lát. A tükör torzít, ahogy a víz és minden tükröződő felület is. Az ember valója igazából saját életfelfogásának kivetülése. Dick erre próbál meg minket rávezetni akkor, amikor Arctor elfekszik a kanapén és képtelen belelátni a jelenbe. A jövőnk csak zacc a jelenünk pedig egy kormos és bűzös fekete lyuk, pont, ahogy a kávéba nézünk. A drogosok „közössége” ugyan fizikai és elméleti nyomorék is egyben, ám mégis közelebb állnak ahhoz a valósághoz, amelyet mi képtelenek vagyunk meglátni. Nem látjuk őket, mert elmosódott figuraként jelennek meg a mozivásznon, nincsenek háttértörténetek csak homályos foltok a jelenben, amelyeket nem tudunk feldolgozni hát, elfordítjuk a fejünket. Arctor totális kiégése a filmben egy afféle visszautalás Dick akkori lélekállapotára, egy ember, aki már mindent látott, mindent érzett, és mindent beszedett mégis mire lehet még jó? Hát arra, hogy végül eldobva mindent magától végre leleplezze az emberi természet legsötétebb oldalát, a profitot. A profit, amely képes embereket, sőt barátokat a nyomorba dönteni, a kis kék virág, amely ugyan gyönyörűen mutat egy nő hajában, ám beszedve megölheti azt. Az élet ugyan képes meggyötörni ezeket az embereket ám a film alap tanulsága csak itt mutatkozik meg igazán. A tudni kell veszíteni filozófiája szorosan, kapcsolódik a tükör által homályosan téziséhez. Meglátni a valóságot, és annak létjogosultságát életünkben könnyű. Könnyű elfogadni azt, ami csak adódik, vagy adatik. Ám amiért küzdenünk kell vagy éppen elbuknunk attól már teljes mértékben elfordulunk. A drogos kolónia pont ilyen, intézetbe tesszük, őket majd megpróbáljuk nyugtatni a saját lelkiismeretünket, hogy mi mindent megtettünk. Ám egyet soha nem tettünk meg, soha nem küzdöttünk értük, soha nem küzdöttünk a valóságért, amely annyira nyilvánvalóan néz vissza ránk a tükörből. Annyira torz mégis olykor fel-felvillan valódi énje a valóságnak, hogy észre sem vesszük disztópikus jövőnket. A rendőrállamokban nincs igazi megváltás, csak a szabadulás utáni vágy, a szabadulás pedig csak egy másik létvalóságon át érhető el. Drogok által.
Ugyan torzított tükörképeket látunk folyamatosan ám ingerünk a valóság megismerésére környezetünk miatt
elenyészik, majd eltűnik. Ez az a dolog, amelyet képtelenek vagyunk felismerni. Van az a mondás, hogy az-az elmebaj legjobb ismérve, hogy ugyanazt a hibát többször is elkövetjük, tán nem erről szól a drog, az alkohol és a szerelem is? Tán nem ez, azaz inverz kép, amelyet képtelenek vagyunk elfogadni normális életünkben. Ha kicsit félretennénk az internetet, a kocsinkat, a munkánkat, a barátnőnket és belenéznénk abba a sötét fekete lyukba, amelyet a kezünk közt szorongatunk és egykor „valódi életnek” hívtunk, tán nem ez az első dolog, amely felsejlik előttünk? Nem a bukások sorozata, amellyel szembesülni képtelen normális emberek küzdenek nap, mint nap? Tán nem a vesztésre képtelen társadalom az, amely visszatart minket a drogok használatától? A paranoia nem a drogokkal jön be az életünkbe, azoktól függetlenül mérgezi meg életünket, a mindennapokban. Itt már nem a filmről van szó, ezek a dolgok most is megtörténnek veled, velem és velük is. A kamera által homályosan nagy tanulsága az, hogy képtelenek vagyunk a társadalom mögé tekinteni, számunkra a másik valóságban élő emberek nem léteznek. Ők az időn kívül létező alaktalan férfi, amelyeket a filmen látva elfordítjuk fejünket, vagy ha már muszáj, akkor kinevetjük őket. A legtökéletesebb társadalomkritika amely Linklater munkásságában fellelhető. Philip K. Dick ezt tudatosan írta meg, és a film hűen követi a könyvet. Kevés olyan pillanat van, amely nincs meg mind a kettőben, ám egyetlen egy dolgot még ezek a médiumok sem tudtak elérni; felébreszteni minket digitálisan óvót Csipkerózsika álmunkból.
Emberek már rég nem léteznek, csak torz alakok, amelyeket egy tapogatózó művész körberajzolt. Kérdés leszünk-e valaha olyan erősek hogy eme alakok mögé nézve felfedezzük saját valónkat? Leszünk-e olyan erősek, hogy ne csak kamera által homályosan látassuk vagy lássuk önmagunk tragédiáját? Lesz-e még valaha ez emberben annyi, hogy a valódi életet válassza ahelyett, hogy figyeli annak halálát? Létezik még álom, amelyet nem éltünk meg? Létezik még olyan élet, amelyhez nem férkőztünk közel?
Talán ebben a filmben megtaláljuk, megtaláljátok azt a kamerát, amely nem homályosan mutat, benneteket.
Scanner Darkly - Trailer - 2006
Thom Yorke - Black Swan
