"Sose láttam olyan tisztán, hogy milyen messze vagyok a célomtól, mint amikor ott álltam előtte."

Mihelyst az ember felfedezte a tüzet, amely kipattant egy villámból, akkor valami végleg megszakadt az emberiség történelmében. Hirtelen minden tele lett tűzzel és izzó parázzsal, hiszen ez volt az új ez volt a modern. Minden, ami előtte volt avítt lett és ó. Ezt a tüzet próbálja megidézni a Gattaca c. film, amely nem csak bravúros színészi alakításokkal nyomorítja és emeli fel lelkünket, de tökélete vizualitással illeszti a valódi romantikát a filmművészetbe.

Keveset szeretnék a film technikai hátteréről írni, bár mi tagadás megérne pár mondatot az is. Elég az, hozzá hogy a látvány egészen elképesztő egy 97-es filmhez képest. Fontosabb viszont a film tartalma, a magja, amely lélek és a szív. A Gattaca nem csak egy film, nem csak egy másfél órás alibi. Nem randi, nem vasárnap esti alvóka és legfőképpen nem iskolában levetítendő tanító célzatú művész film. A Gattaca maga az eredeti ősi tűz kvázi romantika. Frázisok, ezerszer elpuffogtatott hasonlatok, most sajnos csak ez tud kicsepegni belőlem, mert annyira gyönyörű a filmnek még az emléke is, hogy nehéz szavakat találni rá.

A film romantikája, mint elmélet ilyen filmek miatt született meg. Ez a film maga a romantika, és maga a valóság is egyben. Annak ellenére, hogy egy sci-firől beszélünk, amelyet átszőnek a noir elemek ez a mozi maga a tökéletes színtiszta energikus romantika. Az a fajta film, amely nem csak megváltoztatja gondolatainkat, hanem emlékeztet is minket arra, hogy mindig megéri küzdeni. Mindig van egy pont, ami után már elengedjük a dolgokat, amikor a vonatra későn indulunk el, folyamatosan nézzük az órát. Szorítjuk egymás kezét, keressük a leggyorsabb feljutást a felszínre – hogy időben odaérjük az indulásra. A Gattaca nem csak erre a küzdelemre tanít meg minket újra és újra, de el is magyarázza azt. A küzdelem, a hit és az általam csak melankolikus reménnyel töltött romantikának nevezett érzés ez. Jerome mindig is az űrbe vágyott, és nyilvánvaló fogyatékosságai ellenére, egy szinte tökéletesre csiszolt társadalomban képes volt az utolsó utáni vagonra fel ugrani és eljutni a Titánra. Arra a bolygóra, amely titokzatosságával, és ködös felszínével pont olyan volt, mint Jerome számára a szerelem, ahogy az a filmben is megmutatkozik. A szerelem a filmben sajnos kevésszer jelenik meg, de ha elérünk a végére és meglátjuk az eredményét a küzdelemnek, rá kell jönnünk, hogy Jerome mindvégig szerelmes volt – a létezésbe.

Már rég halottnak kellett volna lennie, és ez a hangulat mindvégig befolyásolta személyiségét, a sikerektől nem megrészegedve csak egy célra öszpontosított, arra a célra amely ő volt. Ez a cél a legnemesebb és legelőkelőbb cél, amelyet kívánhat egy férfi magának – megszerezni a szerelmét. Képtelen volt elengedni a gondolatot, hogy egykor a csillagok közt utazik és meg mártózik azok mélységében, csendjében és akkor végre megnyugodhat. Nem kell többé magára csatolnia más emberek DNS-ét, nem kell soha többé rettegnie a tűtől. Egyszerűen csak önmaga lehet. Jerome alázatossága sokat tanít nekünk, többet, mint az egy egészséges ember kényelmetlenül el tudna viselni. Egy idő után szégyellni kezdjük magunkat, amiért nem vagyunk, mint Jeromeok. Egy olyan férfi, aki mindent maga mögött hagyott és egy felmosóval a kezében figyelte a rakétákat, amelyek oly közel repíthették volna szerelméhez.

A Gattaca egyszerre ringat el minket gyönyörű zenéjével, és ad reményt idealista hangvételével miközben a narrációban folyamatosan visszaköszön a valódi élet – egy igazi nagybetűs sci-fiben. Remek egyveleg, amelyet úgy kell megtekintenünk, hogy életünk legnagyobb tetteire gondolunk. Azokra a dolgokra, amikor elértük a vonatot, amikor berúgtuk a gólt, amikor átmentünk egy vizsgán, vagy csak sikerült rendesen kimondani egy idegen szót sok ember előtt. Azokra a tettekre, pillanatokra, amikor boldogok voltunk és mosolygott a szemünk is. Mint életünk szerelmének csillogó szemeiben örökre elveszni. Lélekben mindenki Jerome ez pedig egészen magasra emeli a film mondanivalóját. Olyan érzéseket táplál bennünk a film, amelyek mára már egyre ritkábbak a hétköznapokban. Az Instán feltűnő diéta királyok, és fitnesz királynők ugyan célokat érnek el, ám eltűnik tetteikből a romantika. Az a fenséges íz, amelyet akkor érzünk, amikor a világ legjobb tortáját kóstoljuk meg. Amikor egy átlagos szendvicset majszolunk, amit a szerelmünk készített és figyeljük az alattunk elrohanó várost. Ezek a pillanatok, azok, amelyekből a Gattaca építkezik, hit, szerelem és küzdelem, ami őszintén szólva minden ember életének az alap pilléreit képezi. Ezekre építkezünk, ezekből merítünk erőt és ez késztet minket arra, hogy felkeljünk minden nap. A Gattaca nem csak érzelmek sora, nem csak képek összepakolt undorító halmaza, amelyek metszik egymást olykor – ez a film maga a romantika.

Vizualitása annyira megkapó, mint maga a történet. A filmművészet tele van ilyen pillanatokkal, mert ezért született. A történelem és az idő az univerzum eszköze arra, hogy a hatalmas pillanatokat megörökítse. Amikor belekapaszkodunk egy póznába és az esőben éneklünk, amikor kimondjuk kedvenc szánkónak nevét, amikor beleüvöltünk a tenger csendjébe és akkor, amikor öltönyben szállunk be egy űrhajóba, ami a legnagyobb teljesség felé repít minket. Ezek a pillanatok azok, amelyért képesek vagyunk elviselni a kellemetlen pillanatok milliárdjait. Mint csillag az égen annyi időnk van a világmindenség végéig, de Gattaca pillanatból oly kevés adatott számunkra, hogy csak hihetünk benne. Ez a film képes megadni, még annak ellenére is, hogy félelem is van benne bőven. Pont, mint az életben. Magasztos pillanatokra vágyunk, azokat próbáljuk meg hittel és szerelemmel elérni, miközben mindent, ami kellemetlen, undok és ocsmány folyamatosan legyőzünk. Ez a film a győzelemről szól, a végső hajráról és a kezdetekről is egyben. Egy időkeret, amelyben bármikor kedvünk szerint mozoghatunk, és figyelhetjük annak mámorító királyi tökéletességét. A zongora nem azért halk mert szerény, hanem mert életünk zenéjének megalkotója. Puszta fraktálok, egyenletek – mégis rengeteg szív és lélek van minden egyes rezzenésben. A Gattaca olyan, mint a szerelem, kiteljesedett boldogság, amelyet úgy élvez az ember, hogy folyamatosan élvezi az utat is. Jerome nem arra gondolt mennyi mindent tett a célja elérése érdekében, hanem arra mikor ereszti már el a föld gravitációja. Ez a film nem csak tanít, de el is morzsol bennünket romantikájával. Ideje mindenkinek megnézni, aki valaha is érzett bármit a világ vagy az emberek iránt. Mindenki legyen Jerome és a film kerüljön oda ahova való, minden ember időkeretének a közepére. Emlékeztessen minket arra mennyire is szeretjük egymást, az időt, a világegyetemet, a céljainkat és mennyire jó élni. Mert minden élet, amely megszületett arra hivatott, hogy saját célját elérje. Még akkor is, ha az csak egy négy óráig élő amőba, és akkor is, ha csak egy defektes génhalmaz – Jerome. Vagy te, én – mi.

A Gattacat ajánlom minden élő embernek, sőt még a szobanövényeknek is mert annyi erő, hit és szerelem van benne, amely feltölt mindenkit, aki megnézi. Egy igazán eszményi sci-fi, amelyet élvezet nézni. Ezek, azok a filmek, amelyek a régi lemezekre hasonlítanak. Porosak, karcosak, nehezek és lejátszót is ritkán találni hozzájuk – de ha megszólalnak a kristálytiszta égi patakhoz hasonló zenéjükkel nem csak a szívünket és lelkünket melengetik meg – de valódi belső énünket is. Felemelnek oda ahova minden ember való, arra a tetőre ahol Jerome nézte a Titánra induló rakétákat – felmosóronggyal a kezébe. Ez pedig az emberi hit, szerelem, romantika diadala.

Nincs az a tűz, amely ezt el tudja tőlünk venni, se új médiumok se cenzúrák – semmi. Mert minden ember a saját tökéletességének hibája. Legyen a Gattaca a filmtörténet romantika csúcsa, legyen az élet szinonimája, ti pedig legyetek Vincentek.