Egy este, amikor betértünk egy különleges rózsa alakú kézműves fagyizóba már nagyon rég nem írtam. Főleg nem érzelmi alapon lévő filmelemzéseket, amelyeket annyira szeretek. Miért? Nem volt semmi, ami megfogjon annyira, hogy írhassak róla. Tudtam volna bármelyik filmről oldalakat írni, de lélek nélkül. Az pedig olyan, mint memóriaállomány nélküli gépet építeni, pillanatnyi.

Ebben a fagyizóban volt egy replika kép, amely egy disznót ábrázolt, aki épp egy tóba ugrik bele. Valamiért ez ma a kanapén ücsörögve a YouTubeon kalandozva eszembe jutott. Miért? Mert egy művészi alkotás egy tizenöt másodperces folyamatról, olyan dolog, amely beleég az agyunkban. Olyan, amelyet nem elfelejteni vagy csak megszokni akarunk, hanem átélni újra és újra. Ez a kép egy tökéletes pillanat, egy kis apró teremtmény felhőtlen pillanata amint a hűs vízbe ugrik és közben oldalvást nézve is látszik mosolygós disznó arca. Vicces, de mégis ott abban a pillanatban minden tökéletes volt. Amíg ő kért egy fagyit én a képet bámultam, persze csak néha-néha odasandítva majd odasúgva hogy nézzen ide egy picit. Tökéletes kis pillanat volt, amely oly sokszor megismétlődött azóta. Ez a kis disznó nagyon fontos a számomra mert megragadta a lelkem rezdülését, összhangban volt az adott pillanattal, tökéletes zenei ütemet adott életem szövevényének úgy hogy meg sem szólalt. Ez nem művészet, ez tökéletes időzítés és érzelmi forrásmegjelölés. A kis disznót ugyan nem sarkalt írásra mégis meghatott és tetszett. Azóta már eldöntöttük, hogy ez a festmény ott lesz a nappalinkban, hogy megnézhessük újra és újra, mert abban a másodpercben az életünk részévé vált.

A Google minden évben elkészíti a Zeitgeist videóit, ami összegzi az év legfontosabb pillanatait. Ezek a, pillanatok azok, amelyeket érdemesnek érez a világ egyik legnagyobb vállalata arra, hogy jellemezze, elmondja az évünket. Nem kapitalista módón, hanem úgy ahogy mi alakítjuk a hétköznapjainkat. A Google rengetegszer próbálkozott már ezzel, a Life in a Day volt az első hasonló filmjük. Furcsa a film megjelölés, mert csak a YouTuberra feltöltött videók összevágásáról van szó, amelyet a Google támogatott anno. 2010-ben ez hatalmas újítás volt mégis a feledésbe merült. De ez a cikk nem erről a „film”-ről fog szólni, hanem azokról a videókról, amiket a Google méltónak tart arra, hogy Zeitgeistként kezeljen. Valahol 2010-ben kezdődött ez is, amikor kikerült az első, még igencsak kezdetleges videó. De aztán, ahogy mi is felnőttünk az internethez úgy igazán ez a kis összefoglaló is egyre művészibb hangulatot kapott. Nehéz egy évet összefoglalni, nehéz megérteni ezeket a képsorokat, ha csak a Kínai tévéből informálódunk vagy az M1-ből. Ezek a képsorok maguk az internet legjavát képezik. Ezek a videók afféle mementók az elmúlt idő előtt. Ez pedig a film legfontosabb feladata már száz éve. Nem az a fontos, miért nézünk filmeket, vagy elemzünk, hanem hogy képesek-e a képsorok hatással lenni ránk. A Google mindig nagyon ráérez erre, hiszen a legjobb bevágásokat és zenéket keresi, mindegyik év a maga nevében tökéletes műalkotás, mert képes leképezni a gondolatainkat, hiszen a mi kereséseink alapján készül. A hogyan nyugtassunk meg egy kutyát hurrikán idején? – jellemzi, hogy bár a világ egy rohadt zord hely mégis tele van lélekkel. Folyamatos kétségek gyötrik az embereket, folyamatosan a nagy pillanatokat keresik, amelyek majd centrumát képezik gondolatviláguknak. Mindig keresik önmagukat, a szerelmet és a háború és mindent, ami az adott pillanatban átfut az emberiség kollektív tudatán. Ha földrengés van, egyesek arra keresnek mi az a földrengés mások arra, hogy tudnak segíteni az áldozatokon. Jó emberekkel van teli a világ, a Google pedig figyel rájuk. Itt nem a mindent látó szemről van szó, hanem rólunk. Fontos és igazi tanulmányt érdemelne az, hogy miként lesz sok-sok millió kamera egy hatalmas föld méretű film stábja, és miként leszünk mi színészek a saját filmünkben, de most ez nem erről szól.

A Google – Year in Search „sorozat” a legerősebb fellelhető anyag az interneten jelenleg. Ezek a videók mi magunk vagyunk. Elvonatkoztatva mindentől, amely csak enged minket elvonatkoztatni bármitől. Mi magunk nézünk az optika lencséjébe és minden könnycsepp, amely legördül, az arcunkon megtölti a lelkünket újra és újra. Úgy ad erőt ez a videó, hogy közben emlékeztet arra mennyire gyengék is vagyunk mi magunk. Ám együtt, „emberiségként” csúfolva mi leszünk a kollektív jóság. Epikus mivoltuk ezeknek a videóknak olyan dolgokat mutatnak meg, tárnak, ki mint a tudás, szerelem, jóság és kíváncsiság. Vannak, akik tudni akarnak, vannak, akik csak össze akarnak házasodni, olyanok is akadnak, akik elmennek, akik itt maradnak, de mindegyik közös bennünk, a hatalmas szem előtt pereg le életünk és késztet minket arra, hogy eljátsszuk életünket. A buszra haladva zenét hallgatva, húst darabolva egy hentesnél, vagy csak szenet lapátolva egy Kínai bányában, Nike-i cipőt ragasztva egy elhagyatott gyárba, vagy csak degeszre zabálva magunkat egy Amerikai tévé előtt. Teljesen mindegy, mi eljátszunk magunkat és nagyon jó színészek vagyunk. Akik elmennek, mindig hatalmas ovációval teszik ezt, a világ színpadán az ember a legjobb díszlet és a legjobb főszereplő. Az emberiség filmjében a mindenség eme pici szegletében mi pedig önmagunkba merengünk folyamatosan és keressük a tökéletességet, vagy éppen a hibákat. Nem kell túl komolyan venni, de amikor el akarnak nyomni akkor az utcára tartva, gondoljunk arra, minden tettünk történelem. Mert az idő, a tér múlik és minden cselekményünk ildomos a megörökítésére. A rögzíteni mindent elv, örök és elpusztíthatatlan. Az igazi valóság ugyan csak átélve jó, de visszanézve melengeti meg a szívünket igazán.

Lehetünk Németek, Olaszok, Arabok vagy Magyarok – kereséseink és videóink határoznak meg minket. Obama eldobja, a mikrofont mi pedig egyből Amerikaiak leszünk, pedig egy Japán metrón ülünk. Ez a globalizáció legjobb pillanata, ez az, amiért nem lesz fasiszta, demokrata, kommunista. Nem lesz fehér, fekete, barna, sárga az ember. Ettől lesz az ember igazi ember. A világegyetem egy nagyon szürke és durva hely. Világok milliói pusztulnak, el miközben növekszik ez a hatalmas űr, tágulva szívja magába a mindenséget a sötét anyag, taszítja el a pluszt és a mínuszt is, és mi pedig itt a tengeren hánykolódva kapaszkodunk egy kis deszkába túlélőként. Mi vagyunk a világegyetem elhagyatott kis menekült gyereke, aki törölgeti, a véres arcát miközben olyan dolgokat fedezünk fel, amitől egy süket lány újra hall és kitárul előtte az amúgy is teljesen nyitott világ. Lehetünk az Észak-Koreai rakétaindító pultja előtt, vagy egy űrállomáson – attól mi még emberek vagyunk. Örökre azok is maradunk, ez pedig tökéletes apropó arra, hogy ilyen csodákat hozzunk létre. MI vagyunk önmagunk filmesei, mi vagyunk a stáb és mi vagyunk az író. Mi emberek.

Ne csak a világra nyissunk egy ablakot, ne csak digitalizáljuk érzéseinket, hanem digitalizáljuk a globalizált érzelmeket is. Legyünk együtt érzők és megengedőek a rossz emberek felé, mert a jóságnak nincs ellenszere. Pestisként terjed az emberi testben és felpezsdíti a szívünk elhalt részeit is. Mi vagyunk az emberiség, mi vagyunk azok, akik folyamatosan keresnek. Nagy pillanataink vannak és ezek visszanézése nem csak egy lehetőség kell, hogy legyen, hanem vallás. A film megszületése óta ezekre a pillanatokra ácsingózik. Ezért les ránk minden pillanatban, ezért kamerázzuk be a világegyetemet, ezért engedünk ki nagy lencséket a világűrbe, ezért élünk. A nagy pillanatok mindig megérik a visszatértést az időben, mindig meg kell, tekintenünk magunkat amint felmászunk egy falon, vagy leesünk róla. A nagy pillanatok tesznek minket emberré, mert a világegyetemben az ember egy kibaszott nagy pillanat. Felcsillanunk csak a zord világegyetemben, de csak mi tudunk erről és ezért lesz különleges minden tettünk. A felrobbanó atombomba gombafelhője elrettentő és csodálatos egyben. Mi tettük ezt, és a felismerés hogy mindenre képesek vagyunk, tesz minket gondolkodó lénnyé. Az emberi érzelmek egyediek, hét milliárd érzelem van ezen a kis kék golyón, mi pedig megtekinthetjük mindet ezekben a videókban. Ha van zanzásított történelem, ha van összenyomott érzelmi rágó, ezek a videók egytől egyig azok. Nem egy születést vagy elmúlást tartalmaznak, hanem emberi életeket, amelyekre oda kell figyelnünk. Ezek a tökéletes kis pillanatok pedig olyanok, amelyeket meg kell örökíteni. Amikor egy filmes elméleti „szakember” ilyet leír, akkor már igazán nagy probléma van a mai filmgyártással. Eladtuk magunkat egy olyan cégcsoportnak, amely minden érzésünket egyből kielégít, minden vágyunkat elveszi, mert mindent készen ad. Minden olyan dologtól megfoszt minket, amely nincs kész. Mint az IKEA, ugyan kész dolgokat ad, de megadja az összeszerelés élményét vagy éppenséggel rémképét. Ezek a dolgok manapság már eltűnnek a világ játszóházának polcairól, mert mindent készen kapunk. Nem kell megküzdenünk semmiért, csak azért, hogy legyen egy jobb autónk, egy jobb telefonunk – mi lettünk az áru, amelyet újra és újra eladnak. De ezek a videók megmutatják milyen a történelem, milyen a néplélek – milyenek vagyunk mi.

Sokat gondolkodtam azon, írjak-e a film elmúló dicsőségéről és arról, miért is elenyészik el minden jó ötlet. Miért marad minden csak Kickstarter, miért marad minden csak mag és miért nem nőnek égig a nagy ötletek. Mert a kicsi dolgokból lehet igazán nagy képeket készíteni. Hátra kell lépnünk és megfigyelnünk magunkat amint lebontjuk a diktatúrákat, amint csak szeretet erejével megrendezzük a saját mennybemenetelünket. Amint élünk ezen a kék bolygón, és ahogy gyászoljuk a halottainkat és ünnepeljük az életet. A Google Zeitgeist videók tele vannak érzelemmel és tele vannak pillanatokkal, amelyeket érdemes elraknunk a szívünkbe, mert ezek a pillanatok fognak minket átrángatni gyalog egész Európán, ezek a pillanatok melegítenek minket a Keleti aluljárójában és ezek  a pillanatok olyanok, mint amikor egy disznócska beleugrik egy tóba. Ezektől a pillanatoktól érezzük a szerelmet, érezzük az életet és érezzük a világegyetemet. Figyeljünk kicsit oda a világra, amelyben élünk, amit megélünk, és amelyben folyamatosan keressük a tavunkat. Ezek a dolgok azok, amelyek összetartanak minket, ezért vannak egyben atomjaink. Ezért tágul a világegyetem miközben az emberiség képtelen visszatántorodni attól, hogy egy ilyen zord helyet felfedezzen. Egyetemes világképünkben folyamatosan jobbak leszünk és alkotunk nagy-nagy dolgokat. Ezektől a videóktól pedig erőt kapunk. Már nem a mozi váltja meg az emberi néplelket, nem a színház mozdítja el a hegyeket, amelyek alatt ott lapulnak rekordjaink lenyomatai, hanem maga a mozgókép. Avagy az emlékezet örökké fényes HD vagy 4K minőségű felvételei, zenével – mert mi magunkat is így tekintünk a világra. Akik tagadják azok pedig nem makacsok, csak még nem látják a saját tavukat.

Nagyon fontos a fagyizás közben bele-bele tekinteni szerelmünk szemének tengerébe és megnyugtatni azokat a hullámokat. Nagyon fontos megtalálni a saját tengerünket, tavunkat, tócsánkat, és nagyon fontos, örökké magunkat azonosítani a meztelen kis disznókkal, akik ebbe a tóba beleugranak.

Mert a disznók mi vagyunk, a tó pedig a világegyetem történetének sodra – filmre véve és kivetítve, kimerevítve az agyunkba újra és újra végtelenített szalagként.

Azt hiszem, ez az élet.

Google Zeitgeist 2012 - A cikk írójának kedvence