Az emberi természet egyik legtisztelendőbb tulajdonsága, a ragaszkodás. Ragaszkodó típusok vagyunk, legalább annyira amennyire társas lények. Az ember, mint, olyan vágyik a másik ember társaságára, kivéve, ha talál egy jó sorozatot. Ezek a sorozatok életünk elkísérői, számuk pedig legalább annyi, mint ahány emberi „típus” létezik. A sorozatok a modern kor addiktív termékei, amely egyenesen a szívünkbe hatol.
Ha írásra adom a fejemet, általában roppant egyszerűen zajlik le. Egy kicsit bemelegítek, írok valakinek, tanakodom magamban, pár napig forgatom, hogy miről is kellene írni. Újról, régiről? Mennyire menjünk vissza az időben? Esetleg hozzáfűzzem ezt a dolgot egy emberhez? Az írás egyre inkább intimebb lesz, ahogy telik az idő. Folyamatosan záporoznak az ötletek, és válogatok közülük. Míg végül annyira belefáradok az egészbe, hogy meg sem írom, amit eredetileg akartam, és egy kritika mellett döntök. Az írás nem csak kimerítő, de egyben roppant kétségbeejtő is. Ezért döntöttem úgy, hogy amihez most nyúlok nem csak különlegesen fontos, de megnyugtató is. A sorozatok a modern kor házastársai lettek az emberiség történetében. Eme kis szekvencia, mára olyan fontossá nőtte ki magát, hogy elképzelhetetlen az életünk nélküle. Nem szeretnék most komolyabb sorozat történelmi cikket írni, annak nincs értelme. A huszadik században a sorozatok „kimaxolása” a Twin Peaks volt, a huszonegyedikben pedig a Breaking Bad, aki ezzel meg próbál vitatkozni az nem csak elmebeteg, de nincs is tisztában a sorozatok valódi értékével. Ez viszont korszakos probléma, mára már a sorozatok nézése nem csak megszállottság kérdése, hanem a szükségé. Eszünk valamit, hát sorozatot nézünk, dugtunk egy kellemeset, hát levezetésként megnézünk egy sorozatot. Kijött a Walking Dead új része, megnézünk akkor egy régi Weeds-et. A sorozatok maguktól jelennek meg az életünkben, de kiirtani őket képtelenség. Szóljon hát a sorozatok lélektanáról ez a cikk, és az én kedvenc sorozatomról, amely ugyan teljesen komolytalan, de a sitcomok világában ez olyannyira megszokott, hogy akár komolyan is vehetnénk. De próbáljunk meg megmaradni a kaptafánál, azaz a sorozatok hatása életünkre, vagy pontosabban életemre.
Előjáróban el szeretném mondani, hogy bármely sorozatért is kezdtem el rajongani, azt pár éven belül biztosan
elkaszálták. Szóval én és a sorozatok eléggé csélcsap viszonyban vagyunk. Sorozatot nézni nem csak úgy kell, hogy leülünk és tespedünk. Bár ez a könnyű zenéhez hasonlítható leginkább. Könnyű csinálni, könnyű befogadni, és könnyű nézni. A mai világban viszont a sorozatok olyan kultikus kört alakítottak ki maguknak, amelyhez nem csak dicsőség tartozni, de kötelező is, ha valaki komoly tévés sorozatot akar készíteni. Történetünk egy kisebb korszakot felölelő sorozatot fog tárgyalni, nem egy Cheers vagy Seinfeld, de a stílusában eléggé komoly elismeréseket elnyert kis sitcom. A King of Queensről van szó, amely itthon a borzalmas Férjek Gyöngye néven futott, 9 évadon keresztül. Egy remek kis sitcom amely ugyan komolyabban soha nem volt képes megmozgatni nézőit, ám jelenléte eléggé jól példázza az amerikai sitcom gyártás betegségét. Viszont életünk szerves részévé vált, olyannyira, hogy elengedni nehezebb volt, mint megszokni. Ez a sorozatok igazi ereje. Egy igazi barátnő, vagy pasi, aki velünk van a legnehezebb pillanatokban is, képtelen elengedni a kezünket, csak akkor, ha ő úgy dönt. Ez a sorozatok igazi traumája, kinőjük, ellökjük, elhanyagoljuk, pont, mint egy párkapcsolat. A cikk az én viszonyomat meséli el a sorozatról. Legyetek a vendégeim egy kis lelki fröccsre, a Cheers kocsmájában, amelynek ablakában Seinfeldék nevetnek rajtam, amiért megpróbáltam sorozat módjára élni.
Amikor a sorozat elkezdődött egyetlen egy dolog tetszett meg benne. Az üzenet, amely nagyon egyszerű volt. Egy jó csaja egy dagadt pacáknak, aki tök egyszerűen old meg mindent és a hasára gondol csak. Ez azért elég jól körülírja a mai modern társadalom félelmeit vagy szeteótípiáit, ez a probléma nem új és nem most került elő először a sorozatok történetében. Ez igazából nem is probléma, csak egy vágyálom, egy kép áhítata, amely soha nem fog beteljesülni. Az emberek általában úgy választanak párt, ahogy meglátják őket. Nincs ezen mit szépíteni, a test kultúrája mára annyira kiforrott, hogy igazából más nem is számít, csak a bőr, az izom, és a zsír tökéletes aránya. A mű nők világában egy igazi olasz szépség egy dagadt amerikai oldalán annyira szép vágyálmokat kelt bennünk, amelyeket később sem tudunk levetkőzni. A sorozat titka az egyszerűségében található meg. Amikor ezt a sorozatot elkezdtem nézni, pont megismerkedési fázisában voltam egy lánnyal, aki karakterre nagyon hasonlított Carrie-re, de ez a sorozat nézését semmiben nem befolyásolta. Amikor elkezdődött rövid ám roppant érzelem dús és viharos kapcsolatunk a sorozat pont véget ért, ez későbbiekben vészjósló volt, de nem foglalkoztam vele. Imádtam ehhez a világhoz tartozni, amikor azon kell kattogni, hogy ne érezze meg rajtam a hamburger illatát, vagy épp valamelyik stiklim ne derüljön ki, amely ugyan stikli, de ártatlan és gyermekded. Minden férfi egy ilyen nőre vágyna, ha sorozatban élne. Sajnos az élet persze nem mindig így adja meg neki azt, amire vágyik. Doug karaktere annyira tipikus, hogy bárkire ráhúzható, de leginkább a férfi B típusa, amely ugyan létezik, de igazából senki sem akarja bevallani magának. Számomra a sorozat első részétől teljesen egyértelmű volt, hogy ez a sitcom a társadalom nagy átfogó képe, mégis személyre szabható azzal, hogy olyan férfiúi gyengeségeket gyűjt össze, amely mindenkire igaz. Az ember ilyenkor kicsit megszeppen, és elgondolkodik saját gyarlóságán. A kegyetlen női karakter pedig szinte minden nőre igaz (bocsánat) és félelemmel tölti meg a kapcsolatot. De olyan jóleső és meleg félelemmel, amelyhez mindig jó tartozni, jó kicsit ellenállni és megpróbálni kicselezni az asszonynépet. Douglas folyamatos évődése feleségével, a Rém rendes család kicsit lágyabb kiadása, a sitcom jelleg pedig Arthur megjelenése a sorozatban. A tökéletes sitcom receptjéhez még hozzáadódik a tökéletes színészi játék. Semmi sallang vagy álszenteskedés, ez a sorozat adja azt, amit elvárnak tőle. Az életet próbálja meg a dobozba vetíteni, és sikerül is neki. Carrie a tipikus nő, aki nem tud és nem is akar bírni magával, Douglast pedig csak a tévé és az evés érdekli, mint az összes férfit a világon. Bántó lehetne ez, de igazából ez teljesen egyszerű. Ez a gondolat biztonságot és melegséget ad, anyai méh biztonságát adja nekünk a KFC kaja és a tévé gondolata, illetve az, hogy ha lefekszünk az ágyunkba egy gyönyörű nő meleg teste vár minket.
Ezek a képsorozatok mindig meg fognak nyugtatni minket, mert illúziót vetítenek elénk. Azt az illúziót, hogy nincs az a probléma (vetélés akár) amelyet nem lehet egy kis humorral megoldani. Az sitcomok ezt adták az emberiségnek, a humort, amely segít a hétköznapokon átlendíteni a hatalmas problémákon. Egy leégett ház, vagy az örökbefogadás küzdelmei sem lehetne annyira megrendítőek, hogy ne tudjunk elsütni egy-egy kajálós poént. Ezek a dolgok hatalmas biztonságérzetet adnak az embereknek, itt már nincs szó arról, hogy a sorozat elgondolkodtat, vagy a filmtörténet legnagyobb képeit vetíti elénk a nappalinkba vagy hálónkba. Itt az egyszerűségen van a hangsúly. Húsz perc külön kis világ, amely reflektál a valóságra. Nincs az a bú vagy bánat, amelyet ne lehetne egy fals mozizással elütni a sorozatban. Az emberiség önámítása ez, ám a legszebb dolog, amely csak történhet velünk. Megnyugtat, elringat és valójában egy olyan biztonságérzetet ad, amelyről nem tudjuk, hogy a miénk. A sorozatok pontosabban a sitcomok világában minden megtörténhet és meg is történik velünk, anélkül hogy kilépnénk a házból. Ez a legcsodálatosabb dolog a televíziózás történetében, körbeölel, elaltat és megnyugtat minket. Egy rosszul sikerült mozdulat a munkánkban teljesen elfeledhető, ha látjuk, hogy Douglas és Carrie mennyire hétköznapian is képes egymást szeretni. Micsoda nagyszerű idea az, amelyhez csak tartozni lehet, ellenkezni képtelenség. Most nem a szappanoperák 24/7 ben történő drámájáról van szó, hanem arról a nyugalomról, amelyet várunk, beleülünk, nem pedig féljük. Míg a Twin Peaks megzavarja elménket, a Barátok Közt felpiszkálja kíváncsiságunkat, a Seinfeld elborítja elménket, a Férjek Gyöngye leültet a fotelba, magunk mellé ülteti életünk párját és engedi, hogy belemerüljünk. Ez a fajta kölcsönhatás csak a sitcomokra igaz, nincs még egy ilyen műfaj, amely ennyire nagy szimbiózisban lenne a hétköznapokkal. A sorozatok pontosabban a sitcomok ereje ebben rejlik. Ahogy a King of Queens hatalmas levegővétellel letolt 9 hosszú évada is. Átlagos, ügyefogyott problémák, amelyek minket egy gyönyörű zsiráfra emlékeztetnek, aki épp járni próbál. A sitcom a való élet beugrója. Legyen akármilyen szar is a napod, amint belépsz a nappaliba, vagy hálóba és bekapcsolod a televíziót, egy ismerős arc fogad, amely mindig ugyanazt mondja, ugyanazzal a hangsúllyal és ezek a dolgok, amelyek körbeölelnek minket az ágyunkban vagy kanapénkban, és azt suttogják a fülünkbe, legyen akármilyen szar is, mindig lehet jobb. Nincs az a szar, amellyel képtelenek vagyunk szembenézni, mert itt vagyunk egymásnak. Te én, és a fekete kis doboz, amelyből a biztonság megnyugtató érzése áramlik ki szemünk felé. Miért? Mert önmagunkat nézzük, ahogy minden rendbe jön.
Nincs az a párkapcsolati, vagy épp házassági probléma, amelyet egy mosollyal és humoros helyzettel ne lehetne megoldani. Bár az emberiségnek annyi lelki problémája van ahány csillag az égen, egy dolog mindenkiben közös, imádjuk azt a bizonyos konzervröhögést, amely mindig kijár mindenkinek bármilyen gáz poént is mond. Ezek a dolgok adják azt a bizonyos szót meg nekünk, amelyre mindenki vágyik: otthon.
A huszadik század emberének otthona a sitcomokban van, nincs ezen mit vitatni, felesleges is. Ezek a dolgok önmagunk felismeréséhez nem alaptézisek, ám részei. A sorozatok világában minden probléma megoldódik, de igazából az életben is nemde? Egy sorozat a halálhoz való viszonyulása a legjobb dolog a televízió történetében, mert nincs olyan fingós, böfögős vicc, amely ne tudna minket kihúzni a legnagyobb drámából is. Itt van tehát egy sorozat, amely rólunk szól, rólatok, mindenkiről, mert gyarlók vagyunk és egyszerűek. Pont, mint Douglas és Carrie.
Remélem mindenkinek a problémái megoldhatók egy-egy poénnal, amelyet konzervnevetés követ majd függöny,
és a következő részben már minden rendben van. Mert egy még mindig egyszerűbb és élvezhetőbb, mint a folyamatos könnycseppek és dráma a tévéből, vagy éppenséggel belőlünk. Próbáljunk meg sitcom világban élni, sokkal jobb kedves barátaim. Ez az élet nem olyan bonyolult, ám mint amilyennek látjuk.
Legyen háború, szerelem, dráma, halál, szakítás, költözés, összeköltözés, különköltözés vagy csak vita, nincs olyan probléma, amely nem megoldható egy sitcomban.
A sitcomok világa pedig valójában mi vagyunk. Tükröt tart elénk a saját televíziónk, a kérdés persze képesek
vagyunk felismerni-e egy ennyire egyszerű és gyönyörű dolog fantasztikusságának értékét a saját kis életünkben, amelyet a valóság határoz meg, de nem kell mindent valósághoz viszonyítani, mert van egy jobb élet. Egy olyan élet, amelyet nem muszájból kell élni, hanem mert élvezzük. Ez pedig a sitcomok szabályai által formált saját életünk. Merjünk végre kicsit segíteni magunkon és mosolyogva, élvezve az életet megoldani problémáinkat. Legyen helye a búnak is, de a derű mindig felülkerekedik és élvezetessé teszi még a legkomolyabb problémákat is. Nincs megoldhatatlan és kiismerhetetlen ember, csak lusta. Mozdulj ember, légy végre egyszerű, merd élvezni azt, amely kihozható a saját életedből.
Én ezt tanultam a The King of Queensből.
