Miután úgy döntöttem kibővítem, az érzelem cikkeit. A következő a sorban a szerelem kell, hogy legyen. Nem azért, mert ezt szeretném megírni, hanem mert adja magát a téma. Ez ama téma, amelyet megpróbálok mindig kikerülni, nem csak az életben, de a filmes világban is. A romantika vagy inkább a romantikus szerelem témája mindig nagyon nehéz, rengeteg egyetemes film készült már róla, a Lolitától indulva egészen a Szerelem-ig. Ezek a filmek mindig nagyon mélyre vájnak bennünk, megemésztenek, majd kiköpnek, és folyamatosan azt éreztetik, hogy kevesek vagyunk az igaz szerelemhez. Ezek a filmek gyilkolnak, nem csak simán egyszerűen, hanem lelkünket ölik, meg amikor életünkre tekintve rájövünk, hogy ez tényleg nem így működik. Eme filmek a szerelmes filmek. Életemben ezek közül a legkülönlegesebb a Stay c. film volt, amelyről már bővebben írtunk eme folyamban, de akkor a szimbolikán volt a fő hangsúly, most viszont azon mit is jelent az embernek egy ennyire „mély” film.

Fontos megjegyezni, hogy a film elemzése nem minden nézőre húzható rá, saját tapasztalataim és érzéseim összessége amelyek a filmet felhasználva próbálják leírni a szerelem valóságát.

A szerelem olyan mély és erős érzés, amely által szorosabban kötődünk a másik félhez, mint ha csak csupán szeretetet éreznénk iránta. A szerelem fogalmát a különböző kultúrákban és társadalmi közegekben eltérő módokon határozták meg. Tüneteként biztosan állítják a kutatók, hogy az agyban felszabaduló boldogsághormon (dopamin) mennyisége megnő, ha a szeretett személyről látunk egy fényképet. Ez azonban csak egy tünete a szerelemnek. (wiki)

Nem szeretném a szerelmet tovább taglalni. Foglalkozzunk a filmmel. A Stay egy nagyon erős szimbolikával rendelkező mozi. Nagyon rombol, de mit is? Rombolja az emberi lelket, amely addig a fenti idézetből építkezik. Dopamin és boldogsághormon, szex és persze az együttlét édes hangulata, amelyet mindig érezni akarunk, otthon, a kádban, mindenhol. Szeretni jó dolog, bár kevés embernek adatott meg az igazi és őszinte szerelem. Henry szerelme nem csupán egy nőér létezett, és nem azért pulzált olyan erősen, mert szerelmes volt, hanem azért mert szerette az életet. Bár láthatóan depresszív és komoly fiatalembert láthatunk a mozivásznon, a vívódás és az érzelmi kötődés folyamatosan nyomon kísérhető a főszereplőn. Henry Letham egy átlagos művész srác, aki annyira szereti az életet és a családját, hogy képtelen otthagyni őket a hideg betonon. A rideg beton, amely felszántja a finom bőrt, eltöri a csontokat, és összezúzza az arcokat immáron az otthona. Ott fekve a csillagokat és a híd köteleit figyelve elvonul fejben a világtól. Kizárja a halált és egy új világot épít a körülötte lévő emberekből. Ebbe kapcsolódik be a még normális érzésekkel élő ember, avagy a néző. Ám a történet, ahogy indul előre, a néző úgy bizonytalanodik el a saját érzéseiben, megpróbálja tagadni, hogy ennyire erős kötelék talán nincs is hogy a halálon át is szeresse az embereket. A csodás álmok jönnek, jut az eszünkbe, amelyben a férj a pokolba is leszáll feleségéért, majd ott olyan őrlődő harcot visz végig, amelyhez foghatót a filmtörténetben nem igen láthattunk. Bár giccses és olykor már-már semmitmondó, mégis mély és kézzel fogható annak mondanivalója. Az igaz szerelem megörökíthető, látható, fogható, szagolható, ahogy a film nyersanyaga is és a vetített kép. A vetített kép itt a szerelem illúziója, amelyet az emberek csak akkor fedeznek fel illúzióként, amikor látják ezt a filmet. Elengedik maguk mellett a rossz gondolatokat, hogy eddig csak szerettek nem pedig szerelmesek voltak a saját életükbe. Henry képes elengedni a film végén mindent, csak azért, hogy életének szereplőivel mehessen át abba a bizonyos megnyugtató halálnak nevezett valamibe. Ez a fajtakötődés nem azért lenyűgöző mert ritka és művészileg nagyon kifejező, hanem mert valóságos. Az álvilág, amelyben szereplőik keresik Henry titkát, igazából maga Henry agya. Az agy, amely képes annyi boldogsághormont termelni, hogy véget tudjon vetni a saját életének. A szerelem is valami ilyesmi lehet, az elfogadás. Elfogadjuk a másikat, megszeretjük annak különcségeit és finom vagy épp durvaságát. Az illatát örökre magunkévá tesszük, belerójuk csökevényes agyunkba annak minden összetevőjét. A testi szerelem és a lelki kapcsolat összefonódik és így leszünk mi, emberek olyanok, akik képesek falakat emelni országok köré. Hirtelen semmi sem lesz, drága. Spontán dolgokat teszünk, olyanokat, amelyeket eddig képtelenek voltunk társadalmi konvencióink miatt. Elengedjük magunk mellett az erkölcsöt, a morált és mindent, csak hogy azzal lehessünk, akit igazán szeretünk. Azzal, akinek szemébe nézve egyszerre meg semmisülünk és újjá születünk. Aki minket feltámaszt hamvainkból, de egyben a kemencénké is válik, ha dühe lecsap ránk. A szerelem és a düh egy tőről fakad, az emberi szív legsötétebb bugyrából. Sajnos nincs hozzá térkép, így nem tudjuk eliminálni magunkból de, láthatjuk a mozivásznon. Láthatjuk, amint Henry a halált választja és a dallam illetve a kép tökéletesen lefesti ennek a fiatalembernek a lelki világát. A művészet és a film eggyé válik és egy lövés eldördülésével a megváltás vár ránk. Végre láthatjuk a durva valóságot, megnyugszunk, mert ez, amit eddig végigkövettünk már nem az volt. A valóság inverz képe, amellyel nem tudunk mit kezdeni, ez a fajta szimbolika már meghaladja tudásunkat. Elképedve figyeljük, amint lepereg a stáblista háttérben a tökéletes élet illúzióját keltő filmfelvételekkel, sírni támadna kedvünk, de vegyes érzéseink vannak. Vajh mit láthattunk a mozivásznon? Elvett belőlünk vagy adott? Gyűlölöm vagy szeretem ezt a filmet?

Pont ilyen a szerelem is. Megpróbáljuk megszokni az érzést, de aztán valahogy mindig elmúlik. Pont, mint ez a két óra. Megszerettünk itt pár embert, pár karakter, a világot, annak romantikáját.  A zenéjét, amit fel kéne venni a világ legszomorúbb és egyben legszebb zenéinek toplistájára. Mindent szeretünk, mert a film bár elbizonytalanítja a nézőt, mégis átkarolja ad egy apró hamvas csókot az arcára és azt mondja: Nem lesz semmi baj. De érezzük amint a baj belénk térdel, és nem engedi elmúlni a fájdalmat. Azt a fájdalmat, amelyet az Amélie csodálatos élete okozott és kiegészül a Stay durván mély mondanivalójával. Kissé kótyagosan hagyjuk el a mozitermet és azon gondolkodunk, vajh ez a két óra szerelem volt vagy csak megtörtént velünk? Utópia vagy disztópia? Akár egy kapcsolat súlya úgy gördül le rólunk, a lelkünk megkönnyebbül, mert ráeszmélünk: Henry Letham nem csak szerelmes volt egy lányba, és családjába, hanem az életbe is. A vívódás a menni és maradni - között végül a menni mellé tette le súlyos voksát. Hiába ismételgette mindenki Henrynek, hogy maradjon vele.  A szerelem átbillentette egy olyan világba, amely bár idegen számára, mégis engedi, hogy kiteljesedhessen, mert pár nélkül a szerelem olyan, mint a szerelem illat nélkül. Mankóval kisegített kígyó.

Asche & Spencer - I`m never gonna sleep tonight