Ha mélyen magunkba tekintünk, képtelenek vagyunk egy olyan énképet előhozni a mélyből, amellyel meg tudnánk birkózni a tükör előtt. Képtelenség, hogy az ember ép agyával láthassa önmaga inverz képét. A Stalker c. film abban segít, miként találjuk meg a sötét oldalunkat. Nem szembesít vele, mint egy horror film, egyszerűen csak megmutatja, elénk rajta saját lelkünket aztán kezdjünk vele, amit csak akarunk. A #gonzofilm-ben most a Stalkerrel foglalkozunk, mint a modern film legnagyobb mozgóképével, és egy olyan mozival, amely nem csak agyunkra, a lelkünkre is képes hatni. Az igazsággal.

1.

Tíz évvel ezelőtt láttam a filmet. Akkor figyeltem fel először Tarkovszkij munkáira, később persze mindent felfaltam, de a Stalker mind a mai napig talán az egyik legjobb. Személyes történetemhez tartozik, hogy a film atmoszférája teljesen letaglózott. Megpróbáltam felkelni a földről, de képtelenség volt, gyönyörűen kivitelezett mesteri mozgóképet láthattunk. Tarkovszkij remeke, az igazi emberi spiritusz kivetülése. E folyam soraiban már volt szó a Stalker bővebb elemzéséről, hiszen érthető módon, a főiskolán ezt a filmet választottam egy új kissé radikális elmélet bemutatására. Sikeresen abszolváltam a feladatot, de valami soha nem hagyott nyugodni. Tekintsünk el az orosz lélekvilágtól, attól hogy Tarkovszkij kétszer forgatta le a filmet, és attól is, hogy milyen fontos moziról is van szó. Legyünk most újra nézők, akik először látják ezt a csodát és eszükbe jut az, hogy nagy baj van ezzel a dologgal, még pedig az hogy rólunk szól. Halandókról, olyanokról, akik mind a zónát keressük, amikor pedig megtaláljuk, már képtelenek vagyunk úgy kijönni onnan, hogy részünkké ne váljon. A honvágy nyomasztja a lelkünket utána folytonosan, a film után vágyakozunk, mert a film maga a zóna, mi pedig csak utazók vagyunk, később pedig családtagok, majd rajongók, végül a zónában örökre megnyugvók.

A film alaptörténetét nem szeretném ismertetni. Aki nem látta kérem, hagyja abba eme sorok olvasását, vagy csak akkor folytassa, ha meg akarja nézni. A Stalker nem egyszerű film, hanem egy olyan tükör, amelybe nem nagyon szeretünk belenézni. Amikor először láttam ordítani tudtam volna az igazságát, egyszerűen csak felálltam és tapsoltam. Ennek a filmnek lassan már a taps is kevés. Olyan mélyen érinti az emberi lélek lényegét, hogy egyszerűen csak szeretni kell. A néző és film között általában ki szokott ez alakulni egyszerre, csettintésre. Szerelem, amely elsöpör mindent, az a fajta, amikor csak a másikra tudsz gondolni, semmi másra. A munka és az élet lényegtelenné válik, hisz szerelmednek nincs semmi köze hozzá. De szemében nézve felfedezed saját gyengeségeidet, saját valódat és elbizonytalanodsz. Vajh ez a világ érdemes-e arra, hogy ezt a filmet mással is megoszd? A lélek rövid útja a filmen, amely ugyan csak két óra, és meg is van szakítva egy kis szünettel, de annyira tökéletes ívet jár be a lelkünk felé haladva, hogy hagyjuk, had csinálja, amit akar. Az Író és a Professzor karaktere olyannyira körbeírja a föld népességének több mint a felét, hogy felesleges is magyarázni a dolgot. Egyszerűen ezt mindenki érti, egyetemes és tiszta üzenet. A film igazán romboló a lélek számára, de csak a második fele. Egészen, amíg el nem jutunk a film közepéig, sci-finek gondoljuk és próbálunk alkalmazkodni annak furcsa párbeszédes ritmusához. Sikerül, majd ahogy elérnek, a Szobához minden összeomlik. Egyszerre minden súlytalanná válik, a kimondott szónak semmi értelme, a látottaknak pedig végképp elvész minden spirituális fontossága. Az atombombán való marakodás valahogy úgy jeleníti meg az emberiséget, ahogy az valójában hazug szeretőként rajtakapható. Acsarkodva, marakodva, szorítva földi javait. Álltaként lealacsonyodva az ember mindent el akar pusztítani, amit nem ért, a szobát, A zónát és önmagát is.

2.

Mai modern világunkban teljesen releváns jelenség a boldogság, a párkapcsolat és az élet kiteljesedése. Minden fiatal úgy születik meg, hogy konkrét célokat kap az élettől. Már nem ők keresik ezeket, készen kapják egy post formájában. Egy olyan világban, amelyben minden tettünknek nyoma marad képtelenség úgy leélni egy életet, hogy valaki a saját ösztöneit követi. Minden dokumentálva van, mindenki keresi a zónáját, de fals nyomok mentén. Az emberek önámítás dagonyájában úsznak ki a partra, a parton viszont már csak a halál vár rájuk. Mi a közös tehát az akkori ember és a mai emberben? A magány, amely lapvetően belénk van kódolva. Mindig egyedül van az a bizonyos hang bennünk és próbáljuk eltűntetni vagy éppen elnyomni. Úgy élünk, hogy hangosak legyünk miközben belül a fekete var vár csak minket, olyan mélységben, amelyet képtelenek vagyunk feldolgozni, inkább megbomlik elménk és olyan dolgokat teszünk, amelyeket nem akarunk. A Stalker erre a gyengeségre akar rámutatni, ezért érezzünk magunkat szarul, amikor vége a filmnek, amikor a főszereplő a gyermekkel a nyakában elsétál az iparilag szennyezett „világba” számunkra már végkép nincs remény. Ám a rendező nem hagyja annyiban a dolgokat. Stalker hazaérve a padlóra rogyva sírja el minden bánatát feleségének. A feleség most lép elő igazán a filmben. Itt már elválik a fantázia és a valóság. Most már egy előadást láthatunk, a feleség a kamerába néz és mélyen beleolvassa monológját az agyunkba. Soha semmit sem akart igazán az élettől, csak ezt a férfit, aki ugyan semmit sem ígért neki, de nem is adott semmit, csak fájdalmat. Ám ha nincs a fájdalom a boldogságot se tudta volna megemészteni, amit ez az ágyban fekvő ember okozott neki oly ritkán. A nő minden arcrezdülése önmagunk vallomása, mindannyian feleségek vagyunk egy Stalker mellet, mind Stalkerek vagyunk egy mindent eltűrő asszony oldalán. Mind vágyunk a Zónába.

Mit is kap a néző, ha vége ennek a tökéletesen megkomponált filmnek? Magányt, rettentő mély és bús magányt, amelyből semmi sem képes kirántani minket. Látjuk meghasonlott önmagunkat a vásznon, és csak arra tudunk gondolni, hogy újra a Zónába menjünk. Ugyan a virágoknak nincs illata, de a fű olyan puha, amely képes betakarni minket a legridegebb éjszakákon is. Ez a fajta analógia mindig is egyetemes marad, akárki rendez hasonló filmet. Az ember alapvetően magányos, de közben társas lény. Valakiért meg kell halnia a magány folyójában evezve, különben nincs értelme, se a Zónának se az egész világnak. Ez a Zóna immáron lelkünk kis kerülete lesz a rendezőnek hála, és ide bújunk el mostantól a gondok elől. Az ilyesfajta elzárkózás az, amely legjobban jellemzi az embert. Szeretünk titokzatosak maradni, de szeretjük, ha rákérdeznek erre, arra. Ilyen az emberi lét, egyszerre kihívó és zárkózott.

Most kedves olvasó, már csak azt a kérdést kell feltennie magának, ki az ön Zónája? Ki az, akiért érdemes meglátogatni a legeldugottabb helyeket a világon. Ki vagy mi az, amiért már nem éri meg posztolni Facebookra, mert az nem helyettesítheti a lelki nyugalmat adó Zónát, az egészen biztos. Ha mélyen magába néz a kedves olvasó, mit lát? Magányt, amelyet még nem tudott felfedezni, nem tud kiismerni, képtelen elfogadni, mert ez a magány zónája, amelybe csak akkor térhet be, ha van, aki várja odakint. Pont, mint a Stalker, el kell vonatkoztatni mindentől, át kell magunkat adni a filmnek és megismerhetjük önmagunk valóját. Azt a fajta személyiséget, amelyet dühöngve a tükörben látunk csak, vagy nyomottan a padlón fekve emlegetünk fel. Mindannyian Stalkerek vagyunk a Zónában, mint Zónák vagyunk, akik várják a saját Stalkerét.

Nincs olyan, hogy boldogság, ha nincs Zóna vagy Stalker, a kettő egy és ugyanaz. A magány pedig az-az út, amelyet végig kell járni, meg kell ismerni, hogy igazából értékelhessük ezt a filmet, úgy ahogy azt megalkották. Magányban.