„Kedélyi állapot, vagyis kellemes előérzet, melyet valószínűleg bekövetkező valamely jónak várása támaszt és táplál bennünk. A közéletben szokottabban: reménység; honnan a közmondatoknál ez alakban találjuk.”
A film, mint nyelv, vagy mint forma mindig is nagyon sok reményt hordozott magában. „A remélem jó film lesz”-től egészen a „Remélem, kibírom addig pisilés nélkül, amíg vége nem lesz”-ig. A film rengeteg hétköznapi és filozófiai reményt hordoz magában. Alfonso Gomez-Rejon úgy készített reménnyel megtöltött filmet Jesse Andrews forgatókönyvéből, hogy adott egy kis reményt nekünk, végül mindent elvett. Egy új afféle gonzo kritika következik. Érzéseim és reményeim egy jó filmről, avagy miként lettem a mesterkélt dráma áldozata, ami tragédia.
A tragédia alaptézise szerint, valakinek mindig meg kell halnia. A tragédia csak így lehet teljes, nincs olyan hogy tragédia és senki sem hal meg. Valakinek meg kell halnia, a film már a címében is magában hordozza a halált. Furcsamód az egész filmet körüllengi a halál. A témája, a beállításai ugyan besorolhatók az új trendhez, amit a tini filmek teljesen magukévá tettek, ám hangvétele és narrációja a halálból indul ki, és oda is érkezik meg. Hiába marad életben a főszereplőnk és hiteget minket, hogy minden rendben lesz. Végül a tragédia elkerülhetetlen, szándékos, és ugyanolyan kegyetlen, mint maga az élet. A rák és az azzal való küzdelem bemutatása szántszándékkal felületes és kronologikusan elnagyolt. Miért? Azért, hogy a film végén Alfonso Gomez-Rejon ránk zúditson mindent, amit eddig elfordított fejjel tudtunk csak megtekinteni. A mókusokat, ollókat és könyveket egyaránt. Az elfeledett tényt, hogy a halál mindenkit utolér, nemtől és kortól függetlenül. A film világában a halál természetes akár az életben, de mesterkélt, ahogy az életben soha nem lehetett az. Drámai olykor tragikus, ám előre jelezhető. Az előre jelzett halál pedig kevésbé fájdalmas, főleg ha a film címében van. Ám vannak kivételek, illetve elferdítések. Amikor valakiről a film címe azt állítja, hogy meg fog halni, ám a narratíva folyamatosan reményt kelt bennünk az olyan csalfa érzéseket hív elő belőlünk, mint a remény. A remény immáron a film részévé válik. Beállunk mi is a sorba és ismételgetjük magunkban az elkerülhetetlent, meg fog halni, de milyen jó lenne, ha mégsem. Ám a film nem az a közlési forma, amely a felénél megváltoztatható. Ez nem egy mexikói szappanoperát ahol egy műtéttel visszavarrható az ember feje, és még szebb is lesz, mint volt. A filmnek, következetesnek és logikusnak kell lennie saját világában belül. Alfonso Gomez-Rejon egy olyan világot épített fel, amelyben mindvégig meghagyta nekünk azt a kis reményt, ám a végén kíméletlenül leszámolt vele. A film főszereplője tulajdonképpen nem is Greg vagy Earl, hanem Rachel és az ő hármójuk barátságának gyógyszerektől elkeserített érzése. Nincs semmi mellébeszélés vagy szemérmesség. Ez egy rákos film, a rákról
és annak pusztító erejéről szól. Olyan erőkről, amelyeket nem lehet megállítani pusztán a barátsággal vagy az őszinte és feltétlen szeretettel. Greg és Earl klasszikus filmeket dolgoznak fel, a saját morbid ízlésük szerint, átalakítva saját kényük és kedvük szerint. Ha nincs, kedvük nem csinálnak semmit. Greg elszigetelődése a világtól jól jellemzi azt amivé Rachel válik. Elzárkózik mindentől és mindenkitől. A világa összeomlik, megbetegszik és a betegsége mindennél fontosabb lesz számára. Szobája a vára, a vára pedig az életévé mutálódik. Ebben a bizarr absztrakt helyzetben Greg lesz a kapu, vagy inkább az ablak egy világra. Nincsenek győztesek, vagy vesztesek, nincs örökké tartó szerelem. Csak a barátság afféle elmutálódott, kórosan beteges változata a filmen. Mutálódik, mert megtelik reménnyel egy reménytelen helyzet, tele van katarzisok sorával amelyet Greg felfogni is képtelen, hiszen elszigetelődött a normális világ normális érzéseitől. Amelyen premisszáival képtelen azonosulni, ezért hát újakat teremt. Nincs érthetetlen helyzet, sem probléma, amelyet meg lehetne oldani. Egyszerűen csak éli a tinik átlagos ám elferdített életét. Mindenhova képes betagozódni, mint egy kaméleon. Mindenhol csak jelen van így láthatatlanná válik. Ám anyja nyomására Rachellel kezd foglalkozni és az ő problémájával, ami maga a halál. Greg viszonya a halálhoz mindvégig taszító a néző számára. Gusztustalan, ahogy próbál tetszelegni a lánynál eleinte csak kényszerből majd önszorgalomból. Ezen a ponton vált a film valódi tragédiává. A barátságuk közé odaáll ez a szörnyű és rettenetes beteges, amelyet Brian Eno zenéje csak még nyomasztóbbá tesz. Ez a fajta állapot, amelyet csak a beteg emberek érthetnek meg, csak ők fogják fel milyen ronda emberként meghasonulva egy szobában csücsülni és nézni, ahogy az idő szép lassan vízcseppként lecsorog az üvegen. Homályos, mindinkább fátyolos tekintettel figyelni amint a barátai megpróbálnak reményt és erőt adni számára, amire nincs is szüksége, csak egy kis csendre. Egy kis megnyugvásra hogy meghalhasson. Annyi időre, hogy a barátai mellett érje a vég, és ne azon kelljen gondolkodnia mikor is üt be a nagy halál. Nincs semmiféle giccs a filmben, csak amennyire három tini engedi a saját morbid világában. A filmek borzalmasak, a képi világ átlagos, ám a három főszereplő viszonya egymáshoz egészen különleges. Az iskolaválasztás nyomása olyan terhet ró Gregre, amellyel képtelen egyedül meg bírkozni ezért barátja segítségét kéri, aki ugyan haldoklik, de tele van reménnyel ha Gregre néz, ám belül már teljesen kiüresedett a gyógyszerek hatásától. Nincs olyan remény, ami segítene ezen a törékeny, egykor szép hullámos hajú lányon, csak Greg nyitottsága felé. A belsős poénok, amelyek erőltetettek ám mégis a film vége felé visszatérésük szívszaggató. A tragédia alaptézise szerint a vég elkerülhetetlen, a dráma viszont azt mondja, hogy lehetséges a boldog vég, lehetséges az, hogy érzelmileg feltöltődjünk a moziban. Képesek vagyunk rá, hisz emberből vagyunk, lelkünk van és szívünk, amelyet elvenni képtelenség. A filmet nézve folyamatosan azon gondolkodtam, hogy ez a különc fiatal miként fogja feldolgozni a barátja halálát. A film utolsó 10 perce különösen pusztító azoknak az embereknek, akik kicsit is abnormálisként tekintenek a világra. A normatívák különlegessé válnak, és a mi különlegességünk a normatívákká. Nincs többé határ normális és különleges között, 
csak az összemosódott, könnyes búcsú terhe. El kell búcsúznunk Racheltől akiről alig tudunk meg a film 80%-ban bármit is. Titok és homály fedi ennek a törékeny lánynak a belső értékeit, a gyász viszont nem rátelepszik a filmre, egyszerűen csak feloldja az alap problémáját, amely a lányhoz köthető. Greg a lány szobájában állva, annak apróságait figyelve teljesen megsemmisül. Eszébe jutnak azok a dolgok, amelyekért képes lenne ő is meghalni, de sajnos soha nem tudta megérteni. A barátság, a család, és a kis különlegességek. A remény például. Greg elzárkózottsága a világtól itt megszűnik. Rachel egyetlen célja a filmben a fiú megváltása. Kinyitja őt a világ számára, a szépségeket megmutatja úgy, hogy közben a hányós vödrét szorongatja, és csak arra tud gondolni, hogy végre csend legyen a fejében. Tűnjön el minden és jöjjön a megváltó örök némaság. Legyen vége ennek a földi létnek, és szűnjön meg a fény. Legyen sötét minden, legyen nyugodt és legyen végre béke, remény nélkül. A film végül megadja ezt nekünk. Greg arca mindent elmond az utolsó jelenetekben, egy kamasz fiú elzárkózottsága végül egy férfi reményeivé egyesül, és képes lesz olyan dolgokat megtenni, amelyekre addig képtelen volt. Felismeri a barátság erejét, a család fontosságát, és a halált. A lány falán meg talált mókusok emlékeztetik arra mennyire is képtelen volt együtt érezni bárkivel is, ám a könnyek, amelyek legördülnek, arcáról végleg megváltják a fiút. Erősebbé válik és képes lesz megtenni azokat a bizonyos lépéseket. Rachel megváltja Greget, Earl pedig másodrendű szereplőből elsőrendűvé válik amikor Greg már nem 
munkatársának, hanem barátjának szólítja őt. Ez a fajta jellemfejlődés ugyan tipikus, ám a forma és a környezet új. Rachel különlegessége és misztériuma folyamatosan ott volt a filmben, ám az író elrejtette előlünk céljait. Greg volt az, aki életében akart végre valami jót tenni (foglalkozni egy haldoklóval) de Rachel teljesen asszimilálta céljait, és ő váltotta meg a fiút. Kibontotta a kis doboz világából, ahol egy jó nő csak bábuként tud megjelenni. Ez a fajta jellemfejlődés és karizma az, amely az új kor tini filmjeit a többi fölé emeli. Képesek reflektálni korunk túlérzékenységére, úgy hogy nem hat giccsként. Ez a film az elmúlt öt év legjobb tini filmje, a halál pedig szerves része a közel két órának. Végtelenül poszt-modern és végtelenül realista. A végletek filmje, amelyet csak azok érthetnek meg, akik tudják milyen egyedül felnőni, majd barátainkat a haláluk előtt felismerni. Az őszinte barátság végül teljesen körbefonja a nézőt és képes elcsábítani minket. Brian Eno szívszaggató akkordjai pedig megkönnyeztetik a legátlagosabb nézőt is. Ez a valódi tragédia őszintesége, valódisága, egy álomba burkolva.
A remény furcsa szokás hogy alantas dologként lengi körbe életünket. Mindig meg akar halni, de valahogy, túléli. Ez a film maga a remény, és kíméletlen rendezője nem kér bocsánatot, amiért lerombolja a lelkünket. Csak azért mert kapunk valami újat. Egy jobb embert a végén. Az igazi értékes filmek ebből a rombolásból születnek. Eszközei és nem okozói a totális lelki eksztázisnak. Az okozói mindig mi vagyunk, lelki gyengeségünk filmre véve. Mi vagyunk mind Gregek, mi vagyunk Earlök, a remény, amely meg akar halni, de örökké belénk ég pedig maga Rachel.
Me and Earl and the Dying girl (2015) - Trailer
Brian Eno - The Big Ship
