"Hiába. Túl sokat álmodtam rólad.
Hiába tartalak most karomba zárva
Ölelhetsz, csókolhatsz, mindhiába!
Nem férsz közelebb." -

Balázs Béla (1884-1949)

Amióta az emberiség öntudatra ébredt (nevezzük most így, legyünk kicsit szentimentálisak kérem) azóta folyamatos benne a megörökítés utáni vágy. Folyamatosan közölni akarjuk azt, amiért megküzdünk, vagy csak létrehozunk. Büszkék vagyunk teljesítményünkre, legyen az vers, festmény, zene, film. Kiállunk, azért amit alkotunk, amik vagyunk, vagy épp ellenkezőleg megpróbáljuk elrejteni és addig takargatni, amíg el nem éri az általunk elvárt minimumot. Az internet, a házi felvevők, kamerák, telefonok, polaroid fényképezők elterjedésével viszont létrejöhetett egy ál-valóság, amelybe betagolódni már nagyon könnyű, ám attól elvonatkoztatni egyre inkább kihívás.

Fiatal generációk folyamatosan függnek a valóságtól, amelyhez ragaszkodnak. Nincs már elvonulás az emberiségtől, nincsenek romantikus, reneszánsz eszmék. Manapság már csak a valóságot kapjuk meg, ha a YouTube felé fordulunk. A google megérinti az emberiséget, ám el is ámítja azt. Az a valóság, amelyet az interneten kapunk vissza, immáron teljesen torz és elferdített lett. Nincs meg a valósághoz tartozó alapunk. Olyan dolgokat látunk, amelyekről tudjuk, hogy ez valóság, ám megtapasztalásához még kevesek vagyunk. Az alap nem jöhet létre, hiszen soha nem ugrottunk le egy szikláról, ejtőernyővel. Képtelenek vagyunk ezeket az információkat jól kezelni ezért hát ámulattal figyeljük, majd megosztjuk. A képzeletünk egy új valóságot képez a szemünk és agyunknak. Az amerikai, indiai filmeknek köszönhetően tudhatjuk, hogy mindenki olyan fogkrémet használ, amelytől soha nem lesz sárga a fogunk. A hajunk mindig szépen fésült, és jól eltalált. Nincsenek defektes bőrök, ha pedig igen azt fétisként filmezzük. Mindenki felkészül a videózásra, elkészíti saját maga illúzióját, amelynek aztán megfelelni olykor lehetetlen. Így születik megy az ál-valóság, amelyet ahhoz tudnék a legjobban hasonlítani, mint amikor gyermekként meghalljuk saját hangunkat. A belső és külső hang teljesen eltér egymástól. Torz, és idegen számunkra, ahogy önmagunk figyelése is. Az emberiség hétmilliárd szempárja immáron egymásra tekint ezekkel a torz szemekkel, és megpróbáljuk elfogadni amit, látunk. Nincs már valóság, nincs olyan valóság, amely elfogadható a számunkra, mert vagy láttunk mindent, vagy már nem tudnak meglepni minket. Egy tűntetés már nem kirívó számunkra, ha annak közepén nem erőszakolnak, megy egy szőke nőt, akinek olyan fehér a bőre, hogy minden rendes jobboldali vére felforr a képsorok láttán. Gyűlölünk és szeretünk egyszerre ebben a torz ál-valóságban, amely ugyan nagyon közel áll a szemünk, orrunk és agyunk által befogadott igazi valósághoz, ám az mégis egy tudatalatti szinten megjátszott dolog. Míg a Kafkaz azt énekli, hogy Feri gyere vissza, segíteni kell, és a dal közepe fele már mindenki az énekessel együtt hullámzik, addig a valóságban mindenki fázik és csak arra vár, hogy végre ihasson egy sört, vagy kávét. Ezt a valóságot képtelenek vagyunk magunkévá tenni, elvonatkoztatunk attól, ami valójában történik. Ez pedig csak egy kimondott példa, a google zeitgeist videói ezeket globálisan összefoglaló hatásvadász képek. A koncertek megfilmesítésével a zene ugyan érezhető, ám a gyomrunkban dobogó basszus már nem. Valóságnak gondoljuk, elvárásokat támasztunk emberek, dolgok, behatások elé, ám csalódunk. Ez a csalfa valóság megmérgezi az emberi létet, elvesztjük azt, amit eddig szerettünk a dolgokba. Elvesznek tőlünk dolgokat, az régi jó anekdotával élve, ellopják a lelkünket. Ám ez a valóság már a miénk, a valóság unalmas, keressünk hát egy újat. Megalkotjuk saját tér időnket, amelyben létezni már könnyű, elég az Instagram, Facebook és a YouTube örök hármasa. Innentől kezdve már értelmetlen minden a valósághoz köthető videó. Míg a producerek, rendezők, operatőrök szánt szándékkel ringatnak minket a valóság illúziójába, addig a mai emberek megörökítik a megörökíthetetlent. Még hogy nem lehet idő utazni? A múltba bármikor elmehetünk, legalábbis addig a pontig, amíg fel nem találták a szelfit, mint önmagunk imádásának egyik módját. Minden dokumentált, nincsenek titkok egy átlagember számára. Hírek és álhírek árasztják el, dezinformálnak minket, eltorzítják a valóságot. Idő utazunk önmagunkba, de teljesen felesleges, mert csak egy megnyomorított létet láthatunk, amelynek nincsenek már hozadékai. Csak like-ok, amelyek a való életben kb. annyi értékkel bírnak, mint eme sorok. Lehetünk különcök, akik nem dokumentálják minden lépésüket, de ezzel csak felbátorítjuk társainkat, akik dupla annyit kattintanak. Ez a fajta eltolódás a való időtől, képezheti az emberiség teljes elfordulását önmagától. Már nem vagyunk képesek látni magunkat, nincs látható ember, csak láttató ember. Gondolat kísérletem alapja az önmagunk imádatának kielemzése, nincs itt viszont mit már kielemezni. Imádjuk azt a létet, amelyet mi teremtettünk lencsén keresztül. Ez generációnk nagy buktája, innentől már csak az lehet visszatérés egyetlen kulcsa, hogy abbahagyjuk. Visszatérünk, végre oda ahol a helyünk van, a műtermekbe, könyvtárakba és a valóságunkba. Ahol a dolgoknak illata van, fogása, tapintása. Ahol a sör vizezett, a hányás káposzta szagú, és mindig van benne répa. Olyan dolgokra kell itt gondolni, amelyeket nem teljes sminkben teszünk, mint a munka. A munka (főleg az irodai természetesen) dokumentálása eljutatta a producereket és írókat arra a pontra, amikor már teljesen hétköznapi dolgokat reality show elemekkel mutatunk be. Az ingatlanosok hihetetlen izgalmas élete, vagy a behajtók elképzelt valósága immáron beépült életünkbe, mint egy fekély, amelyet nem lehet óvatosan körbevágni és elhajítani, mert már az érrendszerünk része. Beteges társadalmunk saját halálát filmezi, miközben a valódi érték mellett elmegyünk. Nincs már művész moziban megejtett randevú, csak egy jó magas helyen elcsattintott szelfi. Elfogytak azok az értékes beszélgetések, amelyeket egykoron megtörtént dolgokról folytattunk, a Facebookon lefelé görgetve mindig találunk témát. Agyunk elsatnyul és elalszik, mi pedig arra ébredünk rá, hogy pörgetjük a dash-t folyamatosan és értelmetlen szlogenek, képek, filmek rabjai leszünk. Elvesztjük a gondolkodásba vetett hitünket, elfogynak ötleteink, a semmi ál-valóságának áldozatai leszünk. Megörökítjük azt a valóságot, amelyhez már közünk sincs, visszapörgetjük az időt, előre viszont képtelenek vagyunk gondolkodni. A társadalom olyan multimédiás, multikulturális demencia áldozata lett, amelyből csak egy új reneszánsz vezethet ki minket. Nem a film fogja megadni számunkra ezt, mert elfordultunk tőle, és a popkultúra inasaivá váltunk.

El kell végre döntenünk, mely valóság mellett tesszük le a szavazatunk, az Instagram, Tumblr, Facebook stb. által generált új dimenzió, lét, idő mellett vagy végre megvizsgáljuk jelenünket, és a jelennel foglalkozunk, de nem fétisszerűen. Elfogadjuk azt, hogy az idő ugyan megörökíthető, ám felesleges vele vesződni, testünk a jelenben marad. Hiába a sok ezer kép, képtelenek vagyunk lélekben elhagyni világunkat. Ide szögez minket az, amelytől folyamatosan elfordulunk, az pedig mi vagyunk. Ne egymással szelfizzünk, próbáljunk meg végre egy olyan dimenzióban létezni, amelynek kereteit nem az egoizmus, önimádat posványa szegélyez. Ingoványra tévedt az emberiség, létünk került veszélybe az által, hogy elfordulunk tőle. A valóság legyen az új szelfi, éljük meg azokat a dolgokat, amelyeket lefényképezünk, a film nem ejti rabul lelkünket, ha jól kezelik. A lélektelen kattintás viszont fokozatosan rombolja a spirituszt bennünk. A film legyen a valóság egy kiragadott részlete, ne pedig egésze. Éljen a lét amelynek zsoldja a magány, ne a szelfi!