A felnőtté válás nehéz dolog. Minden embernek szükségszerűen át kell rajta mennie. Te is én is, anyu és apu is megélte ezt. Ki így, ki úgy. Van, aki bajusznövesztéssel, van, aki rengeteg droggal, van, aki szerelemmel, van, aki Margóval.

Quentin egy teljesen átlagos amerikai férfiú, akinek élete ugyanolyan szépen lassan csorog a semmitmondó felnőtté válásba, ahogy az elvárható egy amerikai férfiú életében. Az élete gondtalan, és átlagos, mondhatni klisékből összerakott kis papírember, egy papírvárosban. Ezt a várost és ezeket az embereket szépen kivágták, és beleillesztették a filmben. De Quentin életében (mint mindnyájunkéban) volt vagy van egy nő, aki megbolygat mindent, ami megszokott. Kicsit megkavarja az életünket, ráébresztve minket arra, hogy az, amit teszünk, nem feltétlen mi vagyunk, illetve a tükörbe tekintve nem biztos, hogy magunkat látjuk, csak egy jó író megfelelő kliséjét a megfelelő filmben.

Végig ez az érzés foglalkoztatott, amíg megtekintettem az Én és a robotot rendező Jake Schreier munkáját. A film rendezésében nem láttam se pozitívumot se negatívumot, egyedül a film elejei zeneválasztás az, amely mély nyomott hagyott bennem. Egy majdnem tökéletes kezdést láthatunk, de nem szeretnék most csak egy kritikát írni. Beszéljünk kicsit másról. Üljünk le most mi filmimádók és próbáljuk meg megérteni a felnötté válást a vásznon. Miként megy végbe, mi okozza, és miért.

John Hughes megmutatta számunkra a fiatalok világát, egy álomvilágban. Egy olyan világban ahol minden nő tökéletes, és minden férfi egészen biztosan a futballcsapat kapitánya. Kivéve Judd Nelsont, mert ő kemény, mint a kő. Ezen az analógián elindulva tekintettem meg a filmet. Ha tini film, akkor számomra mindig John Hughes marad az etalon. Valamiért az ő steril világa és színészei olyan benyomást keltenek bennem, hogy fiatalon senkit semmi baj nem érthet. Ez nagyrészt igaz is, hiszen amíg a személyinkben kiskorúként vagyunk feltüntetve, addig minden hülyeséget megbocsájtanak nekünk szüleink és a barátaink is. Másról sem szól az életünk, mint a szerelemről, és a suliról. Persze beszélhetünk a magyar példákról, is mint az Ifjú szívvel-ről mint a kommunizmus hazugságait összegző fiatalság filmről, vagy a francia Házibuliról, amely már-már giccsbe fordulóan próbálja velünk elhitetni, hogy nincs más csak a szerelem, vagy a magyar Szerelem első vérig, amelyben Füge körülírja a kor szellemiségét. Megjegyzem a második rész sokkal jobb volt, de erről most ne nyissunk vita fórumot. A harmadik részről pedig inkább nem is írnék. De jól látható a francia házibuli hatása, afféle szocreál kiskamasz magyar filmként ez jutott nekünk. Fiatalon nekünk ez is megtette. De kanyarodjunk vissza John Hugheshoz, aki a Tizenhat szál gyertyában, vagy a Nulladik órában (de még a Meglógtam a Ferrárivan is) képes volt egy cukormázas világban bemutatni az akkori fiatalság magára hagyatottságát. Az ötvenes évek utáni gazdasági helyzetben a középosztály felemelkedésével a filmekben is látható volt az amúgy tapasztalható elidegenedés. A fiúk anyák és apák nélkül nőttek fel, amelynek egyenes ági következménye, hogy a szerelem megtapasztalásában nem kapnak semmi segítséget, csak társaik segítségét. Míg az Amerikai pite elbagatellizálja ezt a témát, és a szülőket kirekeszti a filmekből, addig a Moszkva tér a szülőket egy rendszerrel helyettesíti. Valamiért a szülők szerepe a tini filmekben egyre kisebb lesz, még a Tizenháromban is, amely témáját tekintve igencsak szélsőséges, és a szülői megpróbáltatások ugyanúgy láthatóak, mint a két fiatal lányé, akik nem csak testüket, de környezetüket is felfedezik azáltal, hogy nyitnak a világra. Ezek a filmek mind-mind tekinthető „klasszikusnak” a tini filmek sorában. Míg a régi Hollywood nem volt hajlandó foglalkozni a fiatalokkal addig ez mára teljesen elfogadható trendé vált. Megpróbáljuk elbagatellizálni, ahogy a DOPE teszi, de a végére ez a film is képes helyrevágni a helyrevágandó dolgokat, olyan faji kérdést tesz fel a film végén, amelyre zavarba ejtő választ tudunk csak adni. Kiprovokálják belőlünk a válaszokat, de fontos kérdéseket tesznek fel.

A Paper Towns valamiért nem enged kérdéseket feltenni, holott tele van velük. Választ végkép nem kapunk semmire, csak valami valóságfélét. Őszintén szólva ez nagyon megfogott a filmben. A válasz, amelyet végül az arcunkba tolnak, olyan tanulságot enged levonni, csak amely annyira, hasonlít a valóságra, hogy már fáj. Fájdalmasan igaz. Margó tehát egy különleges lány egy fiú életében. Mint említettem ilyen nője mindenkinek volt. Na, nem kimondottan nője, de volt. Nincs mit tagadni, ezek tények. A film brutálisan képes minket illúzióba ringatni. Amit annyira szerettem benne, hogy úgy tette meg, hogy közben teljesen elaltatott. Érdekelt a rejtvény a cselszövés a különlegesség, amely Margót fémjelzi, holott láthatóan még annyit sem takart, mint amely elől elmenekült végül. Margó egy különleges ember, de csak olyan helyen ahol az emberek szürkék. Quentinnel megszakadt a barátság, majd egy éjszaka bemászik az ablakán és segítségét kéri egy tini csínytevéshez, afféle bosszúhoz, amelyet a „tejbe tök” Quentin szívesen magára vállal, hiszen az imádott nővel lehet. Ez a fajta elaltatás annyira jól sikerült a filmben, hogy örömmel voltam képes belesüppedni a történetbe. A film végig megőrizte humorát, és épített rá, amely nagyon ritka a mai filmeknél. Az éneklős rész elmond mindent a mai generációról. Egy omladozó házban félünk bemenni, de ha a Pokémon zenéje megy a háttérben, akkor bármire képesek vagyunk. Miért? Mert mást sajnos nem láttunk fiatalkorunkban, csak a tévét, ahogy az előző generáció, sajnos most nekünk még az internet is bejött. Míg Füge a zenétől, addig Quentin az internettől, és a tévétől függ. Hiába a különleges ész, és rátermettség, vagy felnőttség, attól még egy átlagos tini, egy átlagos városban. Egyetlen dolog teszi különlegessé az pedig Margó. De Margót sajnos nélkülöznünk kell a film nagy részében, hiszen olyan súlytalanná válik a szerepe, hogy mellőzni kell. Miért? Mert Margó különlegességét csak Quentin adja, illetve a körülötte lévő emberek. Az osztályok, a klikkek és az átlagtól való eltérés. Viszont ez a fajta átlag nem mindenhol társadalmi norma, vannak olyan helyek ahol nincsenek Papírvárosok, ahol nem kell jelmez. A film végi jelenet, ahogy Margó átsétál egy benzinkút felé megfosztva minden rejtélyétől, jól jellemzi ezt. Imádom a film valóságát, hogy a barátok végül bevallják, hogy az utolsó év miatt mentek Quentinnel erre a felfedező útra, nem pedig azért, hogy kiálljanak mellette, hogy megtalálja élete szerelmét. Quentin álomvilágban létezik, míg Margó és a fiú barátai már rég elhagyták az álmaikat. Mindenki képes átesni a tűzkeresztségen, ám Quentin örök álmodozó, neki az igazi nő kell. Egy különleges tekintetű kis unikornis, amelyet levadászni nem lehet csak meglesni. De Quentin elrontja, mert hisz neki. Az alapvető hibát ott véti, hogy elhiszi, hogy a lány különleges. Holott csak környezete határozza meg a lányt, nem pedig személyisége. Olyan zavarokkal küzd, amelyekkel a mai világban egyre többen. A hipszterek útkeresési katasztrófája, és fals pogány bálványok imádása mára oda vezetett, hogy fiatal generációnk hiteltelen. Kivéve persze, ha filmen látjuk. A film egyetlen és legnagyobb pozitívuma az őszintesége. Nem hazudik nekünk, végig arra apellál, hogy az út a lényeg nem pedig a cél. Mert a nemes cél amelyet Quentin kitűz maga elé, nem is létezik igazán. Margó csupán porhüvely, amelyben már nincs semmi, csak zacc vagy még az sem. Tekintete üres és kegyetlenül szürke. Nincs benne semmi extrémitás, semmi misztikum, csak a valóság, amelytől annyira el akart szakadni Quentin.

Nem szeretnék mélyebb elemzésbe belemenni, se kritikát írni. Mert az negatívan csapódna le a filmen. Csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy ez egy jó film. Elringat minket, elaltat és megpróbál olyan dolgot megmagyarázni, amelyet lehetetlen. A film alaptanulsága, hogy ne az álmaidat kergesd, hanem tegyél olyat, amely másnak álomszerű lehet. Margó képes volt egy papírvárosban misztikus maradni, holott elhagyva ezt a helyet súlytalanná válik. Nincs benne semmi különleges, hiszen még arra is ügyel, hogy mindenki tudja, merre van. A húgával folyamatos kapcsolatot tart amely Quentinnek egy igazi gyomorszájon vágás, hiszen nem elvonult a világ elől, hogy őt várja, egyszerűen csak elege lett. Ám sajnos ez újabb kérdéseket vet csak fel, ha egy fiatal 17-18 éves lány vagy fiú képes annyira feltelni vagy kiüresedni érzelmileg, hogy el kell vonulnia, akkor mi az, amely még élteti. Mi az, ami még itt tartja őt a valóságban? Miért kell minden fiatalnak megtapasztalnia azt, amire még van 40 éve?

Csupa kérdés ez a film, de ezek jó kérdések, mert el lehet rajtuk gondolkodni. Amelyre manapság a film világában igencsak ritkaság, főleg a mainstream média miatt. Nincsenek kérdések csak konkrét válaszok. Legyen a hátadra egy szarvas tetoválva, mert ettől különleges leszel, tele háromszögekkel mert az annyira mély, hogy senki sem érti. Legyenek rajtad szankszrit versek, mert azokat csak te ismered, de ezt úgy tedd, meg hogy mindenki lássa. Senki sem olyan egyedi, hogy valódi egyéniség maradjon miközben Instagramra figyel. A Papírváros egy kis elégtétel azoknak a fiataloknak, akik ezeket az érzelmi mélységeket a valóságban élik át, úgy hogy legyen konklúziója. Amely egyszerű, és vitathatatlan, lehet álmodozni, de jó, ha az út végén meglátjuk a valóságot, elfogadjuk és továbblépünk. Álmaink nem egy nőben vagy egy férfiban vannak, nem egy helyváltoztatásban, hanem legbelül. Ideje a mai fiataloknak magukba fordulni és kielemezni azt, amit találnak odabent. Mindenki mást lát természetesen, mindenhol más méreteket ölt a zacc. Ha elutazunk, egy Papírvárosba lehet, különlegesek leszünk, de elhagyva annak határait ugyanolyan átlagosak leszünk, hiába változtatjuk helyzetünket folyamatosan. Önmagunk elől elfutni képtelenség, álmaink pedig múló szeszélyek csupán. Az érzelmeket ezekhez a dolgokhoz kötni pedig csak azt eredményezi, hogy megöli a lelkünket. Quentin felismerte ennek fontosságát, és el kezdte élni azt az életet amely „jár” neki. Megtanulta mi a barátság, mi a valódi szerelem és miért érdemes küzdeni. Csakis önmagunkért, azért amit odabent találunk. A valóság késként vágja át a vásznat ebben a filmben, szertefoszlat minden romantikus habcsókos álmot. A várakozós jelenet egyenesen megöli Quentin lelkét, elpusztítja, és hiába Margó meglelése, csak papírmasét talál, eltűnik az igaz szerelembe vetett hit, mert ezt a szerelmet egy olyan ember iránt táplálta, aki magára is csak kirakati bábuként tud tekinteni. Egy tipikus kirakatvárosban, egy kirakatvilágban, egy kirakatfilmben egészen addig, amíg a valóság észhez nem téríti a nézőt. Így válik ez a film jó filmmé. Elaltat, kicsit elringat, de soha egy percre sem hajlandó elhagyni a földi valóságot.

Paper Towns - Official Trailer - 2015