Dolgozatomat kezdhetném olyan fontos kérdéssel is, mint: Miért ne készítsünk remaket soha a büdös életbe? Viszont van ez pont, amikor a „kritikus”, „elemző”, inkább csak széttárja a karjait és annyit mond: Hát nem megmondtam, bazdmeg, hogy szar lesz?
Sajnos utálom, ha igazam van, főleg filmek terén. Na, jó ez egy kis hazugság, mert azért jó dolog egy trailer alapján megmondani milyen is lesz maga a mozi, amit bemutatnak. Ötlettelen, látványos, elcsépelt és legutolsósorban: szar.
Miért bántom a Robotzsaru c. filmet tulajdonképpen? Hiszen a Dredd megmutatta, miként kell egy alapvetően jó alapanyagot jól feldolgozni. Tavaly megmutatta a világnak, hogy bár kicsit összelopkodva, de sikerült életet lehelni egy eleve halva született franchise ötletnek. De tegyük félre az 3D megjelenése óta első értelmes és jó 3D filmet a Dredd-et. Felejtsük, most el hogy ez a már többszöri tetszhalott állapotából felélesztett technika egy alacsony költségvetésű filmnél tudott a legjobban kicsúcsosodni, miközben az Avatartól a szó legszorosabb értelmében a kékhányás kerülgette az embereket. Mégis húúztak és áááztak. Miért? Hát, mert manapság ami csillog, villog, drága azt szeretni kell, és olyan értelemmel kell felruházni, ami igazából a közelében, sincs.
De felejtsük most el ezt a dolgot egy kicsit. A Robotzsaru tényleg nem egy bonyolult film, nem kellenek hatalmas ideák és elméletek ahhoz, hogy megfejtsük. Egyszerűen csak láthatjuk amint az ember és a gép örök szerelmi köteléket köt. Az emberi hús megbolondítása egy kis cyberpunk hozáállással mindig is jól ment a mozikban. A Mátrix tulajdonképpen egy filmtrilógiát épített erre. A mai napig nem tudjuk meg, mi lett volna belőle, ha tisztességesen folytatják…
A Robotzsaru valahol a Darkman filmek terén helyezkedik el. Az első részektől az ember szinte bepisilt és várta következőt, ami aztán elég rendesen lelohasztotta kezdeti merevedését. A Robotzsaru 1987-ben annyira tökéletes volt, hogy felesleges lett volna folytatni. De sajnos az álomgyár válsága megkövetelte ezt. Egy olyan időszakban vagyunk, amelyben már épp csak lecseng a hetvenes években divatos új sci-fi jelenség. Valahol az Űrodüsszeiával elkezdődő modern és okos sci-fi végre elnyerte méltó helyét a filmes nagykönyvben, de valamiért
egy Hollandiából importált Paul Verhoeven képes volt a vért és a sci-fit teljes egészében összemosni. Felejtsük most, el az Alien pszicho horrorját, vagy a Ragadozó tesztoszteron bombáját. Ez valami egészen más volt akkoriban. Mintha egy kissé avíttas sci-fit megkevertünk volna a zsarudrámákkal, a végeredményt persze mindenki ismeri. Verhoeven a Hús és Vérrel (a cím tökéletesen kifejezi ezt a középkori exploitationt, amellyel tulajdonképpen Verhoeven elnyerte az amerikai kontinens tiszteletét) végleg bebizonyította, hogy ért az amerikai film nyelvén is. A Hollandiában kvázi végigvitt filmforradalom illetve az új formai nyelv végigharcolása egy társadalmon keresztül végül arra ösztönözte a rendezőt, hogy megpróbálja a szerencsét a világ másik oldalán. Persze ez nem teljesen igaz, hiszen a rendező Hollandiában kiátkozásra került, új formai nyelve miatt, amely addig ritka volt: őszinte és valóságosak voltak alkotásai. Úgy mutatta be a szexualitást és a holland társadalom görbe tükrét, hogy a legerősebb gyomrú nézők is feltették a mondat végére a kérdőjelet. Persze egy zsenit ekképpen nem lehet elnyomni és az idő bebizonyította, hogy mégiscsak Verhoevennek lett igaza, hiszen mára már afféle nemzeti büszkeség a rendező. Filmnyelvi formáit ma már ünneplik, filmjeit újra vetítik és folyamatos forradalom követi a vetítéseiket. Az újdonság ereje még ma is a csontig hatol, ugyanis Verhoeven soha nem fordítja el a kamerát akkor, amikor mindenki más ezt tenné. Már a Csillagközi inváziónál is láthattuk, hogy nem egy átlagos cyberpunk vagy sci-fi rendező. Afféle valóságos sci-fit hozott létre, amelyben a vér, a mocsok és a belek mindig is fontos szerepet játszottak. Mert ez az élet önmaga. A nyers hús valósága. Hús és Vér.
A Hús és Vér gondolatmeneten maradva a Robotzsaru is valami efféle. Egy kísérlet egy hatalmas nagy geg amely a sci-fi műfaján belül, amelyet sikerült eladni a cyberpunkkal és remek vágással. Vélhetően van Verhoeven pincéjében egy vágatlan Robotzsaru, amely tartalmazza azokat a részeket is, amelyeket anno nem mutattak be. Bár erre konkrét bizonyíték nincs, de mernék fogadni rá pár ezresben. Tehát a rendező személye igazán újító és forradalmi. Ellenben a remaket megnézve szomorú dolgok tárultak elém. Egy remek brazil rendező, aki eddigi munkáival rendre nagy elismeréseket szerzett, végül eladta magát. A tipikus esete az álomgyári pedofíliának, bár ezt inkább felnőtt és felnőtt közötti erőszaknak hívnám. Az Ônibus 174-el befutott rendező szinte csak hibátlan dolgokat készített eddig. Ha megfigyeljük izgalmas munkáit, a Robotzsarunál kicsit azért meghúzzuk a szánkat. Jó, jó, de semmi extra. Nincs ebben igazából semmi. Hol van az a poszt-apokaliptikus hangulat, amelyet anno megismertünk 1987-ben? Amikor a számítógépeknek még hatalmas gombjaik voltak, nem pedig csak azt láttuk, ahogy Keaton a levegőben hadonászik. Az egésznek súlya és fizikája volt. Az anno látott hatalmas gépek szakaszos mozgása inkább volt félelmetes, mint az új filmben megismert szinte tökéletesre csiszolt gépek. Nincs hiba, nincs semmi gond velük. Samuel L. Jackson pedig olyan jól hozza a patrióta és technokrata karaktert, hogy egy külön filmet is megérdemelne. Ez pedig a film legnagyobb hátránya. A mellékszereplők elvinnék az egészet a hátukon, míg szerencsétlen Joel Kinnaman csak kínlódik. Igaz Peter Weller se szokható meg igazán zsarunak, de robotnak egyszerűen tökéletes volt. A kiszáradt száj, amely véleményem szerint mindenki agyába beleéget a 
Robotzsaru név hallatán még ma is képes a „juhuu” faktorra. Weller sokkal jobban passzolt a szerephez, hiszen mozgása valóban darabos, ő inkább volt robot. Míg Kinnaman csak tépelődik. Folyamatosan azt láthatjuk, ahogy megpróbál emberibb lenni, pedig kurvára nem kéne annak lennie. Ő egy Robotzsaru, amely csak akkor mérlegel, amikor már a film végén vagyunk. Erre a film háromnegyedénél valami isteni beavatkozás révén egyszerűen csak öntudatra ébred, legyőzi a gépet és tádá megment mindenkit. Weller folyamatosan küzd a softwarével, és nem azzal telik el a feltöltési idő fele, hogy a megcsonkított testét mutogatják. Elég egyszer végignézni az ő szemszögéből mi is történt vele és társával és rögtönk el tudjuk képzelni mit is jelent őrizni a rendet. José Padilha filmjében viszont felrobbantották és utána csonkítják meg teljesen a főszereplőt. Mi is itt a lényeg tulajdonképpen? Padilha afféle nagyvállalat ellenes retorikát folytat, amelyben nem a bűnözők a gonoszak, vagy a gonoszságokat elkövető emberek: hanem a tőzsde. A pénz és a marketing, amely forgatja a világot, még akkor is, ha az egész amerikai gazdaság az eredeti filmben szinte összeomlott, és a rend megborult. A kettő számomra nem összeegyeztethető. Ha remake a film, akkor feldolgozni kellett volna a történetet és nem létrehozni egy Omnicorp nevű leányvállalatot amely húdegonosz és az OCP egyszerűen csak egy mondatban szerepel a film végén. Padilha láthatóan nem tud mit kezdeni ezzel a megkurtított történettel, így a Robotzsarunk egyszerű „első bevetéses, nem előzményfilmes” moziját láthatjuk, amit Verhoeven elrendezett kb fél órában. Szomorú és ötlettelen, bármennyire is csinos és akció dús maga a film. Hiányzik a patina, amely a filmet avíttá és ősivé teszi. Nincs benne erő, nincs benne egy igazán gonosz karakter. A pénzhajhász Keatont már láttuk, Samuel L. Jackson pedig annyira brillírozik a szerepben, hogy kár lenne érte. Ki a gonosz tehát? Hát persze, hogy a csúf és gonosz világ, amelyet a szereplő is meg akar menteni.
Kicsit szomorú számomra, hogy a 80-as évek hős toposzaiból csak ennyi maradt meg: egy csóka, nyomorítsuk meg, aztán majd jól bosszút áll mindenkit. Nem Murphy karakterének nem így kéne működni, mindenféle kiszólások és poénok nélkül. Az isten szerelmére, ő egy akcióhős egy olyan filmben, amely a kopottas világra és a technikára épül. A cyberpunk legyen cyberpunk a csöpögést pedig hagyjuk meg a The Walking Dead valamelyik epizódjában, amiben 7 perces zenei aláfestéssel drámáznak az egy órás epizód alatt. Pont a lényeg veszett ki ezekből a dolgokból. Conan nincs Schwarzenegger nélkül, se Herkules (remakek tömkelege) és bizony John Rambo nem Tom Hardy lesz, hanem Stallone. A Robotzsarut pedig csak békén kellett volna hagyni, ahogy a Darkmant is békén hagyják, márpedig Liam Neeson most lenne tökéletes egy remakehez. Mert most lett igazán akciósztár. Ez sajnos amit Statham óta nem hoztak létre az álomgyárban. Egy igazi akcióhőst olyan karakterrel, amelyben élhet. Kiélheti és eljátszhatja, amit leírnak neki. Az nem dráma, ha a Robotzsaru otthagyja a nejét az utcán és 25 másodperc múlva már keresi is a megoldást arra a problémára, amit az előbb elodázott vagy csak figyelmen kívül. Ez egyszerűen csak a rutin (szomorú ezt leírni) és a történet hiánya. Hézagok és levágások, amelyek leredukálják az egyetemes mondanivalót.
Hiányzik ebből a filmből az, amit annyira szerettünk akkor és most is. Hiányzik Verhoeven és hiányzik Weller is. Nem a nagyvállalatok az ellenségei ezeknek a filmeknek igazából: hanem a nézők. Hülyére veszik őket, és másfél-két óra CGI-vel akarják kárpótolni azt, amit vélhetően már soha nem fognak megmutatni egy popcorn moziban: a film és a filmben szereplő világ anyagát, avíttas, de egyetemes tartalmát. Legyen hát a Robotzsaru a remake filmek utolsó darabja és álljunk meg végre. Keressünk kicsit az írók agyában, drága producerek próbáljunk meg teremteni, ne pedig újra feltalálni. Egyszer már működött, úgy nevezték: mozi élmény.
RoboCop - 2014 - Trailer #2
RoboCop - 1987 - Trailer
