Amikor az ember létrehozta a filmet, tudatosan festette meg vágyálmait, fantáziáit. Eleinte az ősember, a leghőbb vágyait még a barlangfalakra mázolta fel. Szájába színes port vett, nyállal bekeverte és ráköpködte a barlang falára, amely így rajzot formált ki. Egy kézformából később rajz lett, majd ábrándunk lenyomata. Ez volt a film igazi születése. Legnagyobb vágyunk átadva az örökkévalóságnak. Egy vadászat megörökítése, egy hatalmas trófea lenyomata, amely örökké a barlang falán marad. Mert érdemes megörökíteni, hogy láthassák utódaink és így ítéljenek meg minket. Ez talán a film valódi értelme.

Később persze történetek csapódtak egy-egy rajzhoz, a sámánok előre jelezték a vadászat kimenetelét, ha pedig nem sikerült a művészt büntették érte. Talán napjainkban sincs ez másként. Bár az internet behálózta a világot, és szükségszerűen lei s kicsinyítette, azért vágyaink nem tűntek el a barlang falairól. Míg a barlang az internet lett, vágyainkat úgy váltotta fel a valóság iránti áhítat, mint a fogyasztói társadalmat az élmény alapú társadalom. Az idő véges, társadalmunk tisztában van ezzel, viszont a film kortalan, vágyaink pedig univerzálisan elkoptathatatlanok. Egy nép elnyomása szükségszerűen kialkalmazza a szabadság iránti vágyat, akkor is, ha az addig nem képezte életünk részét. A művészetek az emberi áhítat és vágyakozás legnagyobb vívmánya. A film pedig test a léleknek. 2014 Februárjában pedig ez a test olyan élénkséggel tört ránk, ahogy eddig soha. A Facebook generáció, amelyet már nem tudunk egy betűvel sem jellemezni, végre felocsudott digitális álmából és öntudatra ébredvén, végre látja a valóságot. Ideje végleg elbúcsúzni a versektől, a zenétől, vagy a festményektől, a HD technológia elterjedésével a zsebben fekvő felvevőgép végleg átalakította világunkat, valóságossá. Míg a digitális technológia hatalmas fellengzős szavakkal látott el bizonyos eszméket, addig a film a valóságos technikának köszönhetően bemutatta, mi az a harc. Mit jelent az akarat effajta megnyilvánulása. A nácik nagyon jól tudták, hogy a propaganda a legfontosabb út a győzelméhez, a film pedig a kulcsa mindennek. Egy festmény képtelen átadni a tekintetet a nézőnek, csak a film képes lelkünk tükrét efféleképpen visszaadni. Leképez előttünk egy többszörösen átmásolt és sokszorosított valóságot, amelyet aztán valóságként élünk meg. A 3D technológia is ezért próbál meg újra és újra előjönni a sötétségből, persze mindhiába hiszen ezt arra használják a cégek, hogy megfejjék újra és újra. Nincs tartalma a látványnak, ez pedig ennek a technológiának a valódi halálát jelenti. Míg a YouTube és zsebben megbúvó internet végleg megváltoztatta gondolkodásunkat. Nincs többé másodkézből kapott információ, nincs pletyka, csak a rideg valóság. Ez pedig mindenkit letaglóz, még akkor is, ha egy olyan ügyről szól, amelyhez talán nem is értünk. Képtelenek vagyunk átlátni a gazdasági és geopolitikai érdekeket, érdekszférákat. Mégis kíváncsiak vagyunk, szükségünk van a borzalomra, hogy végre felébredjünk kék és fehér álmunkból, amelyben eddig a legfontosabb és legvéresebb esemény egy lefejezés megosztása volt.

A kamerába néző tüntetők tekintete az, amely valójában értelmet ad a dokumentumfilmnek. Itt most nem arról van szó, hogy egy rendező folyamatosan rohangál ajtótól ajtóig, és kérdéseket tesz fel. Itt csak egy öndefiníciót látunk, később egy víziót. Arról esik szó, amelyet eddig csak elképzelhettünk, amelyről vad fantáziánk szólt, és amelyet magunknak sem tudtunk eddig megmagyarázni. A félelem, amely végigfut a hátunkon egyenes az elménk legmélyebb pontjáig. Nem gondolunk az éhező Észak-Koreaiakra, vagy az elnyomottakra Kínában, de azokra az AIDS-es Afrikai gyerekekre, sem akik nem tehetnek semmiről, mégis ők bűnhődnek. Ez nem Gary Jules – Mad World-je, de még csak nem is egy kortárs költő sírálma, ez maga a valóság. A film a 20. század derekán már megmutatta mire képes, kikergette a nézőket a nézőteremből, amikor a vonat megérkezett az állomásra. Szívrohamot, fulladást, vérengzést, de örömet és boldogságot is okozott. Miért? Mert a valóság tökéletes leképzése, amely agyunk által a leginkább elfogadható. Az emberi szem képtelen feldolgozni a valóságot, ezért olykor lesarkazza azt, a film viszont képtelen erre. Bár az emberi látásmód szerint építették meg a lencséket, a valóság acélhidegségét képtelen eltitkolni. Lehet rajta bármilyen szűrő is, egy könnyeivel küszködő tüntető nézése minden elárul még a legelkeseredettebb embernek is a világon. Van remény a tekintetben, de félelem is egy jó adaggal. A szuperközelik az arcokról és a nagy totálok a hömpölygő és egyhelyben forrongó tömegről pedig önmagunkkal szembesít. Egy egyszerű kijelentéssel kezdődik: Én egy Ukrán vagyok. – önmeghatározásnak a legtökéletesebb. Az emberek a téren semmit sem akarnak jobban, mint ukránnak lenni, szabad ukránnak. A lány folyamatosan el-elakadozó hangja olyan profi módón adja elő mondanivalóját, amelyre csak egy profi amatőr képes. Egy amatőr, aki eddig képtelenvolt megfogalmazni a mondanivalóját rendesen. Suta fogalmazását mégis a film teszi igazán kerekké. A hatásosan összevágott jelenetek, a zene persze senkit se ringasson szép álomba. Profi munka, amely mögött egy ismert dokumentumfilmes áll. Mégis, valami plusz került ebbe a két percbe, amelyet eddig talán nem láthattunk. Mióta a YouTube megkezdte működését talán most először vált igazán hatásossá. A milliónyi videó között ez lett a legfontosabb, és legérdemesebb arra, hogy eltekintsünk profi mivoltától.

Az emberi brutalitás hírekkel való összekapcsolása nem először hozta be a nézőket a filmek elé. Talán nem is utoljára, mégis olyan pluszt vélhetünk felfedezni eme kék szemek között, amelyeket csak akkor vagyunk képesek érezni, amikor azokat a barlang rajzokat simítjuk meg újra és újra. Önmagunkkal nézünk farkasszemet, amit látunk pedig épp elég ahhoz, hogy elégedetlenek legyünk a valóságunkkal és mozgásra késztessen bennünket. A mérhetetlen erőszak az, amely képes felébreszteni minket digitális csipkerózsika álmunkból.

Ideje végre mindenkinek látni azt, amiért érdemes volt a technológiának fejlődni. Nem, azaz elsődleges cél, hogy a kutya etetése automatikus legyen, vagy, hogy a hűtő emlékeztessen a fogyókúránkra. Egyszerűen csak látnunk kell a valóságunkat, úgy ahogy csak az emberi szem képes, és bár erősen sorjáz és sarkazott ez a valóság, mégis a miénk.

Mert valójában mi is elcsukló hangon kérünk mindenkit a segítségre, akkor, amikor már minden veszni látszik, belemondjuk a kamerába azt, amiért érdemes küzdeni. A kamera bár elhomályosítja a valóságot, mégis tű éles képet ad arról kik is vagyunk mi. Szabad emberek egy digitális emésztőgödörben, ezek a szavak pedig nem csak egy nemzet, de talán egy egész generáció segélykiáltásai is. A kérdés, ki fog minket meghallgatni: a sámán, aki a művet a barlangra festette, a törzsfőnök, aki ítélkezik rólunk, vagy az áhítatunk tárgya, a vad.