"Barbara: Ők mi. Mi vagyunk ők, és ők mi."
A zombi filmek nem is olyan egyszerű műfaj, mint azt az átlagember gondolná. Adott ügye a helyszín, amely lehet a föld, de lehet egy kitalált planéta, és van egy vírus, vagy átok, amely a holtakat feléleszti, amelyből egyenesen következik, hogy a holtak tudnak „szaporodni”, így a föld egy fizikailag is megjelenő vírus áldozata lesz, ezt a küzdelmet pedig vagy globálisan, vagy apró helyre szorítva bemutatjuk a filmen. Tökéletes recept, amellyel bármikor lehetne blockbustert csinálni (lásd World War Z) de van a zombi filmnek egy olyan ősi vadhajtása, amelyet kevesen folytattak, vagy ha próbálkoztak vele, csak feldolgoztak.
George A. Romero, a filmművészetnek nem egy ikonikus pontja, viszont tagadhatatlanul a zombi horrorok istene. Ha pedig valaki eme fogalommal nincs kibékülve, sajnos semmit sem tud a zombi filmekből. Adott egy olyan horror al-műfaj amellyel az idő igencsak kegyesen bánt. Az úgynevezett élőholt vagy zombi filmek minden évtizedben jelen voltak, és a film történetében mindig is méltó helyet foglaltak el. Nem volt felfutás, nem volt alászálló időszak. Egyszerűen jelen voltak, termelték a pénzt és a szakmai díjakat. De minek köszönhető a modern zombi film eszköztára? Miért nyúlnak mindig hozzá olyan kényesen, és a nézőközönség miért favorizálja a valóban jó zombi filmeket?
A társadalom mindig is kényes volt a közízlésre, válogat, szelektál, de a zombi filmeket mindig beválasztják egy-egy évtized sikerei közé. Most pedig fel kell tenni a kérdést, Miért?
Romero egészen az Élőholtak hajnaláig tipikus filmes életet élt, ha szabad így fogalmazni. Reklámfilmeket és kisfilmeket forgatott, majd több társával együtt megalapította a Ten Productions-t és leforgatta az új-zombi éra legfontosabb filmjét, az Élőholtak éjszakáját. A film alaptétele roppant egyszerű, éjszaka egy házba összezárunk idegeneket és megpróbáljuk őket rávenni arra, hogy éljék túl az éjszakát egy ostromlott házban. A film rengeteg társadalomkritikával megtűzdelt és rémisztő mozira sikeredett. A fekete-fehér nyersanyag adta meg a film igazi fizikai fontosságát, egy vérbeli modern ám mégis a régi idők stiláris eszközeit felhasználó film készült. A modern mondanivaló pedig szinte kitapintható a film egész ideje alatt. Romero a zombikat nem csak, mint félelmetes ellenségeket használta fel, hanem mint egy burjánzó betegséget, amely mindenkiben ott lappang és mindenkiből előtörhet. Erre hegyezte ki a filmet, erre a feszültségre épül minden filmje. Amelynek mottója egyszerűen lehetne az is: Zombi embernek farkasa, de az ember a zombi anyja.
Egy végtelenségig lepusztított történettel kezdünk. Semmi előzmény, esetleg egy mellékszál, amelyben kiderülne mi is történt a földdel. Egyszerűen megtörténik, csakúgy, mint a legtöbb sokk az emberek életében. Nincs időnk gondolkodni, csak futni ezek elől a kétbalkezes, suta lények elől, menekülünk a saját társadalmunk elől. Romero remekel ebben, mindig is ezt szerette volna elérni, félelmet az ismeretlentől. Ahogy a The Craziez-ben itt is csak futnunk kell, magyarázatok nélkül, egy biztonságos helyre ahol aztán átgondolhatjuk egész eddigi életünket, és helyzetünket a társadalomban. Vajh az ember fölé képes emelkedni egy új ragadozó? Egy igazi húsevő vadállat, érzelmek és logika nélkül? A zombi persze nem Romero találmánya, remek előfutárai voltak, és remek zombi filmek készültek egészen a bemutatóig, de aztán valami megváltozott. Míg a zombik 69 előtt csak szörnyek voltak (mint a trollok, goblinok, vámpírok) valami megváltozott utána. Romero megmutatta a zombik emberibb arcát. A White Zombie egy szerelmi történet drámai horrorba fulladása, egy párról, akiket kihasznál egy földbirtokos, a nő megszerzésének érdekében pedig beveti a tahiti szigetlakók zombi mítoszát, egy pap zombivá bűvöli az ott élő embereket, akik így csak egy embernek fogadnak szót. Ez a féle zombi elképzelés volt az első, amely megjelent a filmvásznon, Lugosi Béla parádés, mint mindig, a zombik pedig elindították a modern horror élőhalott „bizniszét”. De ne menjünk bele a filmtörténeti kikacsintásokba teljesen. Szorítkozzunk Romerora, aki képes volt az efféle korai művektől elvonatkoztatni. A zombi szó filmjeiben soha nem jelenik meg konkrétan, mindig csak, mint élőholtakra utalnak, amely még jobban belénk sulykolja a film fontosságát. Romero nem csak egy horrort készített, egy új műfajt teremtett, amellyel a horror nagyjai közé ült fel. A zombi életmód nála úgy jelenik meg, mint egy sorscsapás, egy végítélet az emberiségre, amelyről elmenekülni nem lehet, maximum megmagyarázni. Mindenkit utol fog érni, és mindenki be fog kebelezni a zombik hada. Ahogy az a modern világunkra is igaz. Nincs olyan modern találmány, amely elől teljesen el lehet szakadni. Az internet, mobiltelefon, a fax, de hívhatjuk modern információközlésnek, ezek nélkül lehetetlen élni. Romero ezt jól tudja és megfordítja, de mi történik, ha a média szerepét olyan tényezők zavarják, meg amelyeket nem tudunk kordában tartani. Mi történik egy kis csoporttal, mi történik a feketékkel, ázsiaiakkal, fehérekkel, ha összeeresztjük egy névtelen ellenséggel, amelynek nincsenek céljai és globálisan megfojt minket. Az efféle hasonlatok rengeteg találgatásra adnak okot, nem véletlenül. Romero soha nem fedte fel céljait, filmjeiben soha nem volt indíték, maximum másodlagos. Míg az első részben az emberek csak menekültek, a másodikban pedig megpróbáltak „normális” életet élni (lásd vacsora jelenet) a harmadik zárókőben az okokat kutatták. A harmadik részt hívhatnánk talán a legsokkolóbbnak a trilógiából, egy csapatnyi ember összezárva egy földalatti katonai bázison, kutatja a zombi legenda miértjét. Évek óta tart a harc, és senki sem tud választ adni a miértekre, vírus, átok, esetleg csak balszerencse? Vagy tényleg megtelt az alvilág és a sátán felküldi a holtakat, mert már nincs számukra megnyugvás? A harmadik rész explicit marcangolásai valóban képesek feltenni a koronát Romero fejére, de a mester a 80-as években elkönyvelt sikertelenségei sajnos elhappolják az orra elől. Egy tökéletes trilógia lehetett volna, esetleg további folytatásokkal (később ezek is elkészültek) de a bevételek nem ezt igazolták. Olyan mesterek mellett, mint Lucio Fulci, aki az olasz horror nagymesterei közé emelkedett Zombi c. filmjeivel, az amerikai horror már nem tudott annyira rémisztő lenni. Több lett a moralizálás, és kevesebb a vér. Később Romero tanult ezekből, és felhasználva a modern kor vívmányait (Az élőholtak naplója) sikerült újat alkotni egy mára már valóban megfáradt műfajban. Egy olyan műfajban, amelyet ő teremtett és ő is futtatott fel teljesen. Azon lehetne vitatkozni, hogy a harmadik rész mennyiben okolható a 80-as évekre kifulladt zombifilmek bukásáért. Talán kicsit túlságosan is epikus lett, túl teátrális és túlságosan is magyarázkodó. Míg Tom Savini Élőholtak éjszakája feldolgozása képes volt újat hoznia műfajba addig Romero évekig, évtizedekig csendben maradt. Várt egy olyan lehetőségre, amelyben végre megmutathatja a negyedik élőholt filmet, amely talán magyarázatot is adhat a miértre. A 90-es években leginkább Stephen King adaptációkat rendezett, amely egyenesen VHS-re jöttek ki, a mestert méltatlanul elfeledték.
Mindeközben a zombi filmek új erőre kaptak, talán a Resident Evil, vagy a 28 nappal későbbnek köszönhetően, de sikk lett zombi filmet rendezni. Hirtelen megindultak a forgatókönyvek, és jöttek sorra a minőségileg nem mindig a legletisztultabb darabok. Talán a legerősebben Romerohoz köthető darab a 28 nappal később, amelyben nincs konkrét magyarázat, illetve van, de a néző számára már teljesen mindegy. Romero belénk sulykolta az indokolatlan mészárlás utáni vágyat. Boyle pedig megfejelte ezt az üres London csodálatos képeivel, amely még inkább poszt apokaliptikus hangulatba hozott minket. A két műfaj lassan teljesen összeforrt és egy feldolgozásban csúcsosodott ki, a Legenda vagyok apokaliptikus zombijai teljes tévút a mester vízióihoz képest. Még csak rendes remake-ének se mondanám, hiszen a két eredeti film (Az utolsó ember a földön, The Omega man) semmiben sem kapcsolódnak a valóban szépen fényképezett filmhez New York üres utcáin. Ez a fajta poszt-modern felfogás sajnos a zombi filmeket is megfertőzte. Már nem egy összezárt csoportot vizsgáltunk, egyszerűen csak vért és rettegést akartunk látni, rettegtünk az egyedülléttől. Egészen 2004-ig, amikor a mester újra a hónunk alá nyúlt és megmutatta mitől zombi film a zombi film.
A helyzet itt is teljesen egyszerű, egy valószínűleg halálos pusztítás utáni világban járunk, évtizedek teltek el az utolsó film eseményei óta. Az emberiség már nem kutatja a miért-et, inkább a hogyan tovább érdekli. Megtartotta régi „mágnás” hozzáállását és egy felhőkarcolóba költözött, amelynek ura Dennis Hooper által alakított, orrát túró átlag milliomos. Eme kis szigeten elhelyezkedő az egykori világra még haloványan emlékeztető kis felhőkarcoló az emberiség felső tízezerének utolsó menedéke. Aki pedig meg tudja fizetni, részese lehet a luxusnak, és hatalmas üveg ablakok mögül nézheti a haldokló világ utolsó villanásait. Romero tökéletes stílusérzékkel a rettegés mellett valami fontos motívumra hívta fel a figyelmünket. A zombik armadája (mivel már többen vannak, mint az emberek, sőt elejétől fogva többen voltak) nemzetbe kezd szerveződni. Megalapul a szétszórt ám nem feltétlenül veszélytelen zombi hadsereg, természetesen csak kezdetleges szinten. A zombik mindegyike különböző tulajdonságokkal bír, és ezt külön választva gyorsabban érhetik el céljaikat, ahogy Az élőholtak Napjában, Romero folytatja az eszmefuttatását, a zombik a természet törvényeinek engedelmeskedve tovább fejlődnek. Képesek a változásra és régi húszabáló kószáló létüket képesek lecserélni. Felváltják az emberiség kapzsi rendszerét, egy modern újra elosztott zombi nemzetté. A zombik vándorlásba kezdenek, elindulnak új hazát, földet keresni, ezt az útkeresést mutatja be Romero, vagyis a kezdeti útkeresést. A zombik vezetője az utolsó jelenetben visszanéz, a tűzijátékról a néző szemébe. Belemered, és az nézőben tudatosul, értelmes lényekkel van dolgunk. Képek fejlődni, ahogy mi magunk is, sajnos a filmben szereplőkről ez nem mondható el. Hiába a zombik több évtizedes sanyargatása, társadalmunk elnyomó 1%-ot felemelő igazságtalan rendszere továbbra is működik, egyenesen virágzik. Az emberiség képtelen ráébredni erre a hibára, így hát örök társaik a zombik világítják rá őket, vérrel, hússal, a film záró jelenetében pedig fegyverrel. Mivel már eszközöket használnak végleg kimondható a film konklúziója, legyőztek bennünket.
2004 után aztán valami megváltozott a minőségi horror filmek táján. Valami elkezdődött, talán a Cloverfieldnek köszönhetően előtérbe kerültek a kézi kamerás filmek. Ez a remek műfaj a Cloverfield-el (előtte pedig az Ideglelés) végre teljen eljutott a mozi nézőkhöz. Eleinte persze a dokumentumfilmesek védjegye volt ez, de az Idegleléssel bekerült a horror eszköztárába. Romero pár hónappal megelőzve a spanyol filmeseket [REC] bemutatója előtt pár hónappal a Toronto Film Festival-on bemutatta a Holtak Naplóját, amely ugyan nem biztos, hogy a közönség legkedvesebb darabja, de mindenképpen élvezetes mű. A film elfelejteti velünk a Holtak Földjében bemutatott evolúciós elméletet, most már az átlagemberekről van szó, ahogy megélik a horrort. Nincs többé nagy-totál, nincs kis és nagy közeli, párbeszédeknél váltó kamera, egy vagy két kamera, a YouTube és a folyamatos rögzítés a cél. Romero mesterien bánik az új médiumokkal is, úgy hogy közben nem koppint irritálóan. Remekre szabott darab ez, amely lehetett volna zárókő is életművében, de tovább folytatta ezt a vonalat. Egy sajnálatos darabbal, a Survival of the Dead, amely nem egy jól sikerült darab, mindazon által tisztes iparos munkának nyugodtan hívható.
Végiglapozva, Romero fontosabb filmjeit (leszámítva a VHS illetve feldolgozásokat) el lehet mondani, hogy a mester hullámzó teljesítménye példa nélküli. Egy ember, aki képes volt Amerikában megreformálni a zombi „ipart” végül olyan médiumokat is képes volt rettegés eszközeként felhasználni, amelyek mindennapjaink része, egészen bámulatos teljesítmény. Természetesen lehet fanyalogni, hogy Lucio Fulci, Tom Savini, Danny Boyle, Jaume Balagueró, Paco Plaza többet adtak a műfajhoz az elmúlt 20 évben, de soha nem szabad elfeledni, hogy a mester kezdett el mindent. Ő adott értelmet az értelmetlen öldöklésnek, ő adott célt a zombiknak, amelyet mára elfeledtünk, és valószínűleg már senki sem akar tovább vinni. Az evolúció amelyre Romero harminc évig készült végül kudarcba fulladt. Bár a zombi alműfaj remek filmeket tud felmutatni, mégis az új darabok nélkülöznek mindenféle misztikumot. Eltűnt belőlük a rettegés, csak a vér és a hús maradt. A World War Z is ezt az analógiát tudja csak felmutatni, van magyarázat és van megoldás is, mindeközben végignézhetjük, ahogy a világ összeomlik körülöttünk. Itt már nyoma nincs a Mad Max poszt apokaliptikus hangulatának, egyszerűen csak imádunk a filmvásznon rombolni. Romero képes volt úgy folytatásokat készíteni, hogy ugyan szorosan nem kapcsolódnak össze, mégis egy univerzum részei, és egy tőről fakadnak: az ismeretlenből. Az emberiség pedig talán ettől fél a legjobban, ez hozza ki belőlük a valódi énünket, amely még a zombiknál is rémisztőbb, igazi ragadozó.
Night of The Living Dead / Élőholtak éjszakája
Dawn of The Dead / Élőholtak hajnala
Day of The Dead / Élőholtak napja
Land of The Dead / Élőholtak földje
Diary of the Dead / Élőholtak naplója
Survival of the Dead / -
