„Kedélyi állapot, vagyis kellemes előérzet, melyet valószínűleg bekövetkező valamely jónak várása támaszt és táplál bennünk. A közéletben szokottabban: reménység; honnan a közmondatoknál ez alakban találjuk.”

A film, mint nyelv, vagy mint forma mindig is nagyon sok reményt hordozott magában. „A remélem jó film lesz”-től egészen a „Remélem, kibírom addig pisilés nélkül, amíg vége nem lesz”-ig. A film rengeteg hétköznapi és filozófiai reményt hordoz magában. Alfonso Gomez-Rejon úgy készített reménnyel megtöltött filmet Jesse Andrews forgatókönyvéből, hogy adott egy kis reményt nekünk, végül mindent elvett. Egy új afféle gonzo kritika következik. Érzéseim és reményeim egy jó filmről, avagy miként lettem a mesterkélt dráma áldozata, ami tragédia.

A tragédia alaptézise szerint, valakinek mindig meg kell halnia. A tragédia csak így lehet teljes, nincs olyan hogy tragédia és senki sem hal meg. Valakinek meg kell halnia, a film már a címében is magában hordozza a halált. Furcsamód az egész filmet körüllengi a halál. A témája, a beállításai ugyan besorolhatók az új trendhez, amit a tini filmek teljesen magukévá tettek, ám hangvétele és narrációja a halálból indul ki, és oda is érkezik meg. Hiába marad életben a főszereplőnk és hiteget minket, hogy minden rendben lesz. Végül a tragédia elkerülhetetlen, szándékos, és ugyanolyan kegyetlen, mint maga az élet. A rák és az azzal való küzdelem bemutatása szántszándékkal felületes és kronologikusan elnagyolt. Miért? Azért, hogy a film végén Alfonso Gomez-Rejon ránk zúditson mindent, amit eddig elfordított fejjel tudtunk csak megtekinteni. A mókusokat, ollókat és könyveket egyaránt. Az elfeledett tényt, hogy a halál mindenkit utolér, nemtől és kortól függetlenül. A film világában a halál természetes akár az életben, de mesterkélt, ahogy az életben soha nem lehetett az. Drámai olykor tragikus, ám előre jelezhető. Az előre jelzett halál pedig kevésbé fájdalmas, főleg ha a film címében van. Ám vannak kivételek, illetve elferdítések. Amikor valakiről a film címe azt állítja, hogy meg fog halni, ám a narratíva folyamatosan reményt kelt bennünk az olyan csalfa érzéseket hív elő belőlünk, mint a remény. A remény immáron a film részévé válik. Beállunk mi is a sorba és ismételgetjük magunkban az elkerülhetetlent, meg fog halni, de milyen jó lenne, ha mégsem. Ám a film nem az a közlési forma, amely a felénél megváltoztatható. Ez nem egy mexikói szappanoperát ahol egy műtéttel visszavarrható az ember feje, és még szebb is lesz, mint volt. A filmnek, következetesnek és logikusnak kell lennie saját világában belül. Alfonso Gomez-Rejon egy olyan világot épített fel, amelyben mindvégig meghagyta nekünk azt a kis reményt, ám a végén kíméletlenül leszámolt vele. A film főszereplője tulajdonképpen nem is Greg vagy Earl, hanem Rachel és az ő hármójuk barátságának gyógyszerektől elkeserített érzése. Nincs semmi mellébeszélés vagy szemérmesség. Ez egy rákos film, a rákról és annak pusztító erejéről szól. Olyan erőkről, amelyeket nem lehet megállítani pusztán a barátsággal vagy az őszinte és feltétlen szeretettel. Greg és Earl klasszikus filmeket dolgoznak fel, a saját morbid ízlésük szerint, átalakítva saját kényük és kedvük szerint. Ha nincs, kedvük nem csinálnak semmit. Greg elszigetelődése a világtól jól jellemzi azt amivé Rachel válik. Elzárkózik mindentől és mindenkitől. A világa összeomlik, megbetegszik és a betegsége mindennél fontosabb lesz számára. Szobája a vára, a vára pedig az életévé mutálódik. Ebben a bizarr absztrakt helyzetben Greg lesz a kapu, vagy inkább az ablak egy világra. Nincsenek győztesek, vagy vesztesek, nincs örökké tartó szerelem. Csak a barátság afféle elmutálódott, kórosan beteges változata a filmen. Mutálódik, mert megtelik reménnyel egy reménytelen helyzet, tele van katarzisok sorával amelyet Greg felfogni is képtelen, hiszen elszigetelődött a normális világ normális érzéseitől. Amelyen premisszáival képtelen azonosulni, ezért hát újakat teremt. Nincs érthetetlen helyzet, sem probléma, amelyet meg lehetne oldani. Egyszerűen csak éli a tinik átlagos ám elferdített életét. Mindenhova képes betagozódni, mint egy kaméleon. Mindenhol csak jelen van így láthatatlanná válik. Ám anyja nyomására Rachellel kezd foglalkozni és az ő problémájával, ami maga a halál. Greg viszonya a halálhoz mindvégig taszító a néző számára. Gusztustalan, ahogy próbál tetszelegni a lánynál eleinte csak kényszerből majd önszorgalomból. Ezen a ponton vált a film valódi tragédiává. A barátságuk közé odaáll ez a szörnyű és rettenetes beteges, amelyet Brian Eno zenéje csak még nyomasztóbbá tesz. Ez a fajta állapot, amelyet csak a beteg emberek érthetnek meg, csak ők fogják fel milyen ronda emberként meghasonulva egy szobában csücsülni és nézni, ahogy az idő szép lassan vízcseppként lecsorog az üvegen. Homályos, mindinkább fátyolos tekintettel figyelni amint a barátai megpróbálnak reményt és erőt adni számára, amire nincs is szüksége, csak egy kis csendre. Egy kis megnyugvásra hogy meghalhasson. Annyi időre, hogy a barátai mellett érje a vég, és ne azon kelljen gondolkodnia mikor is üt be a nagy halál. Nincs semmiféle giccs a filmben, csak amennyire három tini engedi a saját morbid világában. A filmek borzalmasak, a képi világ átlagos, ám a három főszereplő viszonya egymáshoz egészen különleges. Az iskolaválasztás nyomása olyan terhet ró Gregre, amellyel képtelen egyedül meg bírkozni ezért barátja segítségét kéri, aki ugyan haldoklik, de tele van reménnyel ha Gregre néz, ám belül már teljesen kiüresedett a gyógyszerek hatásától. Nincs olyan remény, ami segítene ezen a törékeny, egykor szép hullámos hajú lányon, csak Greg nyitottsága felé. A belsős poénok, amelyek erőltetettek ám mégis a film vége felé visszatérésük szívszaggató. A tragédia alaptézise szerint a vég elkerülhetetlen, a dráma viszont azt mondja, hogy lehetséges a boldog vég, lehetséges az, hogy érzelmileg feltöltődjünk a moziban. Képesek vagyunk rá, hisz emberből vagyunk, lelkünk van és szívünk, amelyet elvenni képtelenség. A filmet nézve folyamatosan azon gondolkodtam, hogy ez a különc fiatal miként fogja feldolgozni a barátja halálát. A film utolsó 10 perce különösen pusztító azoknak az embereknek, akik kicsit is abnormálisként tekintenek a világra. A normatívák különlegessé válnak, és a mi különlegességünk a normatívákká. Nincs többé határ normális és különleges között, csak az összemosódott, könnyes búcsú terhe. El kell búcsúznunk Racheltől akiről alig tudunk meg a film 80%-ban bármit is. Titok és homály fedi ennek a törékeny lánynak a belső értékeit, a gyász viszont nem rátelepszik a filmre, egyszerűen csak feloldja az alap problémáját, amely a lányhoz köthető. Greg a lány szobájában állva, annak apróságait figyelve teljesen megsemmisül. Eszébe jutnak azok a dolgok, amelyekért képes lenne ő is meghalni, de sajnos soha nem tudta megérteni. A barátság, a család, és a kis különlegességek. A remény például. Greg elzárkózottsága a világtól itt megszűnik. Rachel egyetlen célja a filmben a fiú megváltása. Kinyitja őt a világ számára, a szépségeket megmutatja úgy, hogy közben a hányós vödrét szorongatja, és csak arra tud gondolni, hogy végre csend legyen a fejében. Tűnjön el minden és jöjjön a megváltó örök némaság. Legyen vége ennek a földi létnek, és szűnjön meg a fény. Legyen sötét minden, legyen nyugodt és legyen végre béke, remény nélkül. A film végül megadja ezt nekünk. Greg arca mindent elmond az utolsó jelenetekben, egy kamasz fiú elzárkózottsága végül egy férfi reményeivé egyesül, és képes lesz olyan dolgokat megtenni, amelyekre addig képtelen volt. Felismeri a barátság erejét, a család fontosságát, és a halált. A lány falán meg talált mókusok emlékeztetik arra mennyire is képtelen volt együtt érezni bárkivel is, ám a könnyek, amelyek legördülnek, arcáról végleg megváltják a fiút. Erősebbé válik és képes lesz megtenni azokat a bizonyos lépéseket. Rachel megváltja Greget, Earl pedig másodrendű szereplőből elsőrendűvé válik amikor Greg már nem munkatársának, hanem barátjának szólítja őt. Ez a fajta jellemfejlődés ugyan tipikus, ám a forma és a környezet új. Rachel különlegessége és misztériuma folyamatosan ott volt a filmben, ám az író elrejtette előlünk céljait. Greg volt az, aki életében akart végre valami jót tenni (foglalkozni egy haldoklóval) de Rachel teljesen asszimilálta céljait, és ő váltotta meg a fiút. Kibontotta a kis doboz világából, ahol egy jó nő csak bábuként tud megjelenni. Ez a fajta jellemfejlődés és karizma az, amely az új kor tini filmjeit a többi fölé emeli. Képesek reflektálni korunk túlérzékenységére, úgy hogy nem hat giccsként. Ez a film az elmúlt öt év legjobb tini filmje, a halál pedig szerves része a közel két órának. Végtelenül poszt-modern és végtelenül realista. A végletek filmje, amelyet csak azok érthetnek meg, akik tudják milyen egyedül felnőni, majd barátainkat a haláluk előtt felismerni. Az őszinte barátság végül teljesen körbefonja a nézőt és képes elcsábítani minket. Brian Eno szívszaggató akkordjai pedig megkönnyeztetik a legátlagosabb nézőt is. Ez a valódi tragédia őszintesége, valódisága, egy álomba burkolva.

A remény furcsa szokás hogy alantas dologként lengi körbe életünket. Mindig meg akar halni, de valahogy, túléli. Ez a film maga a remény, és kíméletlen rendezője nem kér bocsánatot, amiért lerombolja a lelkünket. Csak azért mert kapunk valami újat. Egy jobb embert a végén. Az igazi értékes filmek ebből a rombolásból születnek. Eszközei és nem okozói a totális lelki eksztázisnak. Az okozói mindig mi vagyunk, lelki gyengeségünk filmre véve. Mi vagyunk mind Gregek, mi vagyunk Earlök, a remény, amely meg akar halni, de örökké belénk ég pedig maga Rachel.

Me and Earl and the Dying girl (2015) - Trailer

Brian Eno - The Big Ship

posvány - (pos-vány) fn. tt. posvány-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a v. ~ja. Sárfenekü, rohadt, bűzölgő állóvíz; mocsár. Posványban megfeneklett szekér. Dögleletes posvány.

Nincs annyira fekete film, amit ne lehetne élvezni. Vannak gonosz és valóban sötét filmek. Nem szeretnék példázni, mert el menne rá az egész cikk. De tény és való, hogy Darren Aronofsky kicsit megreformálta ezen filmek nyelvét is. Visszanyúlt olyan régi elfeledett dolgokhoz, mint a montázs. Aki ismeri Szergej Mihajlovics Eisenstein munkásságát, nagyjából tisztában van azzal, mennyire fontos is ez egy filmben. Pontosabban a film nyelvében, amelyhez nem csak érteni kell, de tudni kell feldolgozni. Darren Aronofsky még mindig csak ott tart, ahol anno a főiskolán. Fejlődése jól látható, de a filmjeinek forma nyelve annyira megváltozott, hogy unos-untalan csakis Nolan-hez tudom hasonlítani. A kettőjük pályája szorosan összekapcsolódik, holott érintkezési pont alig van. Fontos megjegyezni, hogy míg Nolan teljesen egészében Hollywoodhoz fordult, addig Aronofsky megpróbálta megtartani saját formai világát, saját szavait, ízeit, saját textúráját egy filmben. Ezt a témát fogjuk körbejárni, pontosabban azt, sikerült-e neki.

1998-ban a Pi megjelenésekor egy egészen új forma nyelvet láthattunk a moziban. Pontosítók, egy rég elfeledett forma nyelvet, egy olyat, amely eddig rejtve maradt a filmnézők szeme előtt. Nem láthatták, mert a filmkészítők nem akarták láttatni. Ez volt a montázs. Nem szeretnék tankönyvszerűen belemenni a magyarázatokba, és a pontos definícióhoz sincs igazán kedvem. Aki akarja meg fogja érteni. A montázs a filmelmélet és a film formavilágának egyik alapja. Az alapközlések legfontosabb formája. Mint az írás. Aronofsky úgy játszik a Pi világával, ahogy akar. Teljesen a sajátjává formálja, ahogy Nolan a DoodleBug-ban teljes kétségbeesést fest a szemünk elé. Míg a fekete-fehér forma már-már elcsépelt lehetne, Aronofsky olyan erős kontrasztokat használ, amelyet nem hátráltatják a történetet, hanem elősegítik. A technika és a fekete és fehér szín harmóniáját kihasználva úgy játszik az agyunkkal, ahogy azt egy filmtől el lehetne várni. Ugyan maga a mű kissé éretlen és szabados, nyelvezet annyira kiforrott, mint ha maga Eiseinstein rendezte volna Amerikába érkezve. A rendező tudja mit és mikor csinál. Nincsenek kísérletek, csak a sötétség, amelyben a fény maga a főszereplő. Ritka és szórványos, a kép kásás, igazi 8mm (inkább 16) rémálom, amelytől olyan jó rettegni. Cohen szerepe a filmben már-már teljesen háttérbe szorul, ő csak elszenvedője annak, amit a rendező a vászonra fest. Tökéletes a harmónia a fekete és a fehér között, egyedül akkor borul, meg amikor a történet olyan mélypontja jut, hogy képtelenek vagyunk feldolgozni mi is a valóság és mi a fikció. A karakterek szinte elenyésznek, csak pöttyökből kirajzolódó szörnyeket látunk az autós jeleneteknél. Amikor Cohen elbújik, már-már csak a szeme fehérje az egyetlen (képregényes motívumokat használva) amely bevilágítja a kétségbeesés sötétségét. Ez a szörnyre hasonlító emberi roncs folyamatos vesszőfutása a vásznon, felszabadítja bennünk a kíváncsiságot. Érdekel minket a morbidsága, a sötétsége, és az, hogy mi is ez a számsor. Az igazi filmkedvelők örömmel nézik ezt a Krisztusi szenvedést a képernyőn vagy vásznon. Igazi mozis élményt ad, nem tocsogunk a noir filmek némaságában, nem próbálunk meg nagyon mély gondolatokat végig vinni. Nincs semmi, amit láthatnánk azon kívül, hogy Cohen mennyire szenved. Az viszont egészen biztos, hogy Aronofsky a film alapkérdését az emberi lét alapmisztériumának szorító gyűrűjébe helyezte. Létezik-e Isten? Van terve velünk? Mi Isten neve? Ezek azok a kérdések, tézisek, amelyekre a film szűk idejében megpróbál választ adni, ám a válasz még kétségbe ejtőbb, mint a kérdés. Totális anarchia, a szabályok itt már nem érvényesek ránk, hiába az öncsonkítás, vagy a menekülés. Elfutni, elpusztítani lehetetlen a kérdést. A film totális történetbeli anarchiáját a film formanyelve fogja össze. A vágás több mint bravúros, sőt tanítandó. Kiforrott eszközöket használ, tökéletesen időzítve. A film formanyelvének diadala ez az apró kis szösszenet, milliók nélkül. Míg Nolan erre a kérdésre egy több órás gigantikus moziban kereste a választ, Aronofsky csak a kérdést tette fel, úgy hogy a választ készen megadja nekünk a film elején. Részemről, és ez takarja a szakmai és magán véleményemet, az utóbbi pár év egyik legélvezhetőbb első nagyjátékfilmes alkotása ez. Tökéletes, látható hogy a rendező készült, és a leckét úgy csinálta meg, hogy élvezhető legyen. Itt nincs erőlködés, csak paranoia, sötétség, kérdések, és torz emberek. Egy tökéletes első film, a drámák noirja, a noirok remeke.

A rendező következő alkotása, immáron átlépett egy nagyon fontosa határt. A Rekviem egy álomért, ha lehet még nyomasztóbb. Míg Cohent csak érintőlegesen ismertük meg, és láthattuk az emberi kapcsolatok kiépítésére képtelen agyának pislákolását, addig a Rekviemben már egy konkrét baráti kört próbálunk meg követni. Bár ne tennénk. A film immáron színekkel annyira nyomasztó, mint a Pi, borzalmasak ezek a látomások. A film kezdő jelenete még mindig a kétezres évek egyik legjobbja, nincs vita erről. Erről a pár képről bárki meg mondja melyik rendezőről és filmről van, szó. Ahogy az Űrodüsszeia monolitja kettéhasítja a hold porát, úgy tolja át a tévét a városon a két főszereplő. A drogos filmek reneszánszának csúcsa ez. Míg a Trainspotting pozitív jelentéssel bír, addig a Rekviem a tökéletes társadalomkritika. A modern világ mételye a drog, a főszereplőink pedig a tipikus, már-már elcsépelt figurái ennek. Aronofsky itt a valósággal sokkol minket, nincs semmiféle körbejárás, semmi mesélés, csak a durva képek egymásutánja. A három szálon futó történet, egy passió, amelyet élvezni képtelenség, csak borzongani. Aronofsky mindig is a sötétségbe burkolt történetekkel nyerte el a nézők tetszését. Ez az alkotás viszont annyira morbid és komor, hogy már-már szép. Vannak szépen megkomponált jelenetek, vannak jó beállítások, és vannak tökéletesen lélekromboló vágások. A montázs itt is visszatérő eleme a rendező közlésformájának. Végre visszatértünk kicsit a kezdetekhez, újra. A drog felszippantásának kínosan részletes bemutatása, vagy a szúrás aktusa annyira megöl minden pozitív képet a droghasználatról, hogy eszünkbe sem jut a Félelem és reszketés Las Vegasban, drogkultusza. Itt nincs semmi pozitív hozadék, a főszereplők folyamatosan vesztenek. A kiindulópont maga a mélység, a rendező viszont lejjebb és lejjebb taszítja őket. Már-már a néző szíve is megszakad, és elhatározza, hogy soha többé nem nyúl droghoz. Nincs hozadék, csak az üresség. A rendező elvesz tőlünk mindent, amit eddig a filmes világ megteremtett számunkra a drogokról. Kőkemény, kíméletlen és kínosan részletes ez a fajta szenvedés, amelyet láthatunk. Aronofsky formanyelve itt a csúcson van, a nézők csak ülnek és megpróbálják feldolgozni a sokkot. A film zárójelenetei éppúgy a filmtörténet részei lettek, ahogy az Űrodüsszeia majmos jelenetei. Tökéletesen hátborzongatóak. Ezen a ponton az átlagnéző is felismeri azt, hogy Darren Aronofsky nem csak mesél, hanem a mélységbe lök minket. A Pi-ben még mellékszereplő Clint Mansell zenéje itt, ha mondhatni súlyosabb, mint maga a film. Örökre az agyunkba égnek ezek a hangjegyek és képek harmóniája. Aronofsky szinten lép, a monocolorból a technicolorba vezető út viszont szenvedéssel van kikövezve, a néző együtt szenved a főszereplőkkel. Ugyanis ez a nézőkről szól, a rendező közelebb lép a közönséghez és megmutatja számára azt, amelytől eddig annyira rettegett. Önmaga mélységét és sötétségét.

A forrás egy ismét nagyon sok jelentéssel bíró film. Rengeteg okfejtés, vita és cikk létrejöttét segítette elő. A forrásról egy külön cikkben szeretnék értekezni, de jól látható ahogy Darren Aronofsky elkezdi felfedezni magának a Hollywoodi formanyelvet, és belekeveri a saját morbid és fekete világába. A végeredmény eléggé keserű szájízt hagy maga után. Ám tagadhatatlan, hogy nagyon „mély” a film. Olyannyira, hogy Tarkovszkij-i magasságokba emeli a rendezőt, ám a megszokott formanyelvek elhagyásával kissé túldramatizált szerelmi történetté alacsonyodik. Egy különálló alkotásként tekintek erre a mozira a rendező filmjei közt. Kétségtelen, hogy erős alkotás, ám jelentéseinek megfejtése egy átlag néző számára már „megterhelő”. Igaz könnyen emészthető pár részlet, ám az egész igen nehezen illeszthető abba az univerzumba, amelyet a rendező létrehozott. Egy különc ez a film, a jobbik fajtából. Kérdés persze, ez hozzáad a rendező életművéhez, vagy elvesz belőle? Erre a kérdésre fog választ adni legközelebbi cikkem. Egy igazi szerelmes film ez.

A következő film megint csak a mélységgel és az emberi életek szennyével foglalkozik. A rendező képtelen elszakadni a témától, de immáron más megvilágításba helyezi a dolgokat. Új szereplők lépnek a képernyőre, nincs már emberiség söpredéke. Semmi ilyesmi, csak az, hogy vannak emberek, akik egyszerűen rosszul döntenek. Aronofsky hideg képi világa meg ujjul, új formát öltve sokkol minket a Pankrátorok világából. Úgy ahogy megszokhattuk, keményen, durván, kérlelhetetlenül. Marisa Tomei végigkíséri főszereplőnk vesszőfutását, ismét. Olyan trash-mothert láthatunk a képernyőn, aki megpróbál úszni ebben a szennyben, viszont olyan erős az ár, hogy csak durva döntések árán képes túlélni. Hiába The Ram kedvessége, és közeledése egy olyan világban ahol a közelség megöli a lelket, nem enged a csábításnak. Képtelen elengedni magát és foglalkozni a férfival, akitől meg kaphatná azt, amit eddig senkitől sem. A testiség másodlagossá fajul a filmben, a lelkek harca, a lélek el-kurvulását láthatjuk. Míg A rekviem egy álomért-ban, a drog győzedelmeskedik az emberi lélek felett, itt csupán a dac, és félelem az mely elnyomja. Éppúgy erőszakolják meg nap, mint nap Cassidyt a bárban, ahogy Mariont a drogért azon a bizonyos bulin, amelynek képsorai valószínűleg minden jóérzésű ember agyába örökre beégtek. Az emberi lélek mélysége, az életünk szennye látható a képrenyőn. Emberi roncsok színjátéka mindinkább bábjátéka. A balsors itt nem játszik, főszereplőink maguk hozzák meg döntéseiket. Maguk rontják el az életüket, úgy és akképpen, ahogy azt mindig is elképzeltük. A középosztály nyugalmas életét felkavaró képsorok, és a büszkeség majd a büszkeség feladásának látványa elborzasztja az otthon húst panírozó családanyákat. Az iskolában tökéletesen teljesítő diákoknak egy olyan jövőképet fest, amely gyermekkorunk megerőszakolása. Aronofsky lefog minket, és a valóságot mutatja, kipeckeli szemünket és kénytelenek vagyunk végignézni, ahogy The Ram a pusztulásba viszi önmagát. Feladja életének minden fontos dolgát, a múltat is, amely oly dicső volt számára. Eladva mindenét, megszabadul a földi tárgyaktól, lelkektől és beleveti magát a mélységbe. Úgy, ahogy azt a feldühödött egykor emberi csorda követeli. Halált és vért akar az ember, a rendező megadja. Kíméletlen penge éles kritika ez, mi pedig élvezzük, mert szeretjük, ha kínoznak minket. Az emberi lélekben rejlő önsanyargatás, és embertársaink nyomorának élvezete kiburjánzik a képernyőre. Egy csepp együttérzés sem lehetne bennünk, hiszen ezek emberi roncsok, értéktelenek a társadalom számára. Ám Darren Aronofsky meg tudja mutatni miként élnek és szeretnek ezek az emberek. Miként buknak el az elbukottak, úgy hogy a könnycsepp legördülve az arcunkon hihetetlenül keserű. Mickey Rourke fantasztikus alakítása, Marisa Tomei trash-mother bábjátéka pedig megöl bennünk mindent, amit eddig elképzeltünk erről a világról. Lerombolja a lelkünket, és nem hagy benne semmit. Csak az űrt, amelyet A forrásban már megismertünk. A fájdalmat, amely a Rekviemet felemelte, hogy újra és újra letaszítson minket a Pankrátorral. A film formanyelvének legsötétebb pillanatai élhetjük át, élvezettel.

Komorság, ide vagy oda. A Fekete hattyút nem tudom megszeretni, valamiért ez a film kissé más, mint a többi. Persze sötét és komor, és kilátástalan, de egy olyan életet mutat, amelynek megéléséhez magunknak is hattyúvá kell válnunk. A főszereplő habos-babos életét fellökő rendező, ismét csak kíméletlen. A fekete hattyú elemészt mindent, a sötétség és a kéj magával ragadó egyvelege fantáziálásra készteti a nézőt. Míg a Pankrátor egy igazi előrelépés, azaz fejlődés, addig a Fekete Hattyú inkább egyhelyben toporgás. Igazi mítoszrombolás. Mindenki azt hitte, hogy Natalie Portman törékenységét nem lehet jobban leradírozni a filmvilágból, mint a Closerben. Darren Aronofsky immáron nagyobb babérokra tőr. Megpróbálja, megértetni a nézővel miként feketedik be egy ártatlan lény. Egy annyira kecses és tiszta ember, mint Nina, miként veszti el saját ártatlanságát gyerekkori ágyán maszturbálva. A gát leszakad, és a víz elmos mindent, ám a víz után általában kopárság marad, itt viszont egy új és mélyebb világ tárul a szemünk elé. A hattyúkirálynő feketévé változik, és elsodor minket. Elképesztő, ahogy a film formanyelvét használva Aronofsky egy felsőbb réteg bukását is képes bemutatni. Míg a Rekviem, csóró alsó középosztálybeli főszereplői kínkeserves leckét kapnak, a Pankrátor emberi roncsai belehalnak, addig a Fekete Hattyú felsőbb rétegei csak bukást érdemelnek. Nekik ez fáj a legjobban, ez az, amitől félnek, a komorság. A mélység annyira sötét és kilátástalan, hogy annak királynőjévé kell válnia Ninának, hogy túlélje. Mert az emberi gyávaság, és félsz erősebb, mint a büszkeség.

A rendező következő filmjében elfeledi a modern társadalom posványát. Egy tisztább világ felé fordulna, az ősidőkbe. Amikor bejelentették a filmet, részemről elkönyveltem, hogy Aronofsky egyszerűen eladta magát. Egy bibliai történet, úr isten! Főleg Noé története, szégyen. De ahogy a film halad előre, és a komorság már-már befeketíti újra a lelkünket, ráeszmélünk, hogy a rendező csak az őserőt keresi. Azt keresi miként vált az ember ennyire gyarlóvá, ennyire komorrá. A montázs használata újra visszaköszön. Noé figurája ugyan szikár, de lélekben gyenge. Döntéseit a teremtő hozza meg nem ő maga. A film közepe felé fejvesztett tombolása az ősi idő gonoszsága. Aronofsky végleg elérte célját, megölte a néző lelkét. Noé karakterét így még nem láthattuk, soha egy történetben sem. Ugyan tartja a bibliai formát, és hűséget, nyerssége és realitása a Rekvieméhez hasonló. Nincs semmiféle bájolgás, az emberi gonosz itt ősi formájában látható. Ahogy az emberi tömeg széttépi az ártatlan állatot és a nyers húst szinte egységként emészti meg, az ember a moziban ülve elretten saját fajtájától. Aronofsky egybe olvasztja immáron a nézőt és a főszereplőket. A keresztény világ megborzong, nincs irgalmas isten a földön. Noé története beleillik a rendező életművébe ám, a főszereplő tébolya még jobban a rendezőé. Az erőszak tombol, a montázsok tökéletesek, ám a vége pozitív, amely nem hagy nyugodni. Ezért hát beleolvasok a Bibliába, átgondolom mit is akar közölni a rendező, majd rájövök. A sötétségben fény pislákol és rájövök. Ez itt az ősi gonoszság kezdete. Innen indult minden, a testvérharc és a testvérgyilkosság mindennek az alapja. Aronofsky vallási alapokra helyezi élete művét, csupán csak azért, hogy senki ne lehessen kivétel. Szenvedjen minden ember, amelyben egy csepp gonoszság is van. Legyen káosz és sötétség a világban, semmi rend és jóságnak nincs helye. Az emberi élet megrontója, maga az ember.

Jól látható tehát, hogy a rendező mely utat választja. Rengeteg példa, átfedést lehetne itt előhozni, akár Dosztojevszkij, Tarkovszkij vagy Antonioni vonalán elindulva is. De feleslegnek érzem. Aronofsky életművét önmagában kell vizsgálnunk. Ajánlom mindenkinek, hogy sorban nézze végig a filmeket, egymás után, egymást követő napokon. Hagyja ülepedni kicsit, és ha ezek után sem érez magában bűntudatot vagy egy kis sötétséget, akkor soha többé ne nézzen filmeket. Mert a rendező olyan egyszerű eszközöket használ, oly banális módszereket vet be, hogy ezek keverése a modern filmkészítéssel már-már tökéletes borzongást ad a nézőnek. A film önmagunk tükörképe, Aronofsky pedig a legdurvább tükröt tárja elénk. Egy olyat, amelyben minden ember önmagára ismer, elborzad és öklendezve fordul el. Elfordulunk önmagunktól, ahogy az emberiség elfordult a civilizációtól, a józan észtől. Darren Aronofsky a modern ember tükörképe, meghasonlott, bűnben dagonyázó, emberi roncsok inverz képe. A lélek halálának krónikája.

Pi (1998) - Trailer

Requem for a Dream (2000) - Trailer

The Fountain (2006) - Trailer

The Wrestler (2008) - Trailer

Black Swan (2010) - Trailer

Noah (2014) - Trailer

"Hiába. Túl sokat álmodtam rólad.
Hiába tartalak most karomba zárva
Ölelhetsz, csókolhatsz, mindhiába!
Nem férsz közelebb." -

Balázs Béla (1884-1949)

Amióta az emberiség öntudatra ébredt (nevezzük most így, legyünk kicsit szentimentálisak kérem) azóta folyamatos benne a megörökítés utáni vágy. Folyamatosan közölni akarjuk azt, amiért megküzdünk, vagy csak létrehozunk. Büszkék vagyunk teljesítményünkre, legyen az vers, festmény, zene, film. Kiállunk, azért amit alkotunk, amik vagyunk, vagy épp ellenkezőleg megpróbáljuk elrejteni és addig takargatni, amíg el nem éri az általunk elvárt minimumot. Az internet, a házi felvevők, kamerák, telefonok, polaroid fényképezők elterjedésével viszont létrejöhetett egy ál-valóság, amelybe betagolódni már nagyon könnyű, ám attól elvonatkoztatni egyre inkább kihívás.

Fiatal generációk folyamatosan függnek a valóságtól, amelyhez ragaszkodnak. Nincs már elvonulás az emberiségtől, nincsenek romantikus, reneszánsz eszmék. Manapság már csak a valóságot kapjuk meg, ha a YouTube felé fordulunk. A google megérinti az emberiséget, ám el is ámítja azt. Az a valóság, amelyet az interneten kapunk vissza, immáron teljesen torz és elferdített lett. Nincs meg a valósághoz tartozó alapunk. Olyan dolgokat látunk, amelyekről tudjuk, hogy ez valóság, ám megtapasztalásához még kevesek vagyunk. Az alap nem jöhet létre, hiszen soha nem ugrottunk le egy szikláról, ejtőernyővel. Képtelenek vagyunk ezeket az információkat jól kezelni ezért hát ámulattal figyeljük, majd megosztjuk. A képzeletünk egy új valóságot képez a szemünk és agyunknak. Az amerikai, indiai filmeknek köszönhetően tudhatjuk, hogy mindenki olyan fogkrémet használ, amelytől soha nem lesz sárga a fogunk. A hajunk mindig szépen fésült, és jól eltalált. Nincsenek defektes bőrök, ha pedig igen azt fétisként filmezzük. Mindenki felkészül a videózásra, elkészíti saját maga illúzióját, amelynek aztán megfelelni olykor lehetetlen. Így születik megy az ál-valóság, amelyet ahhoz tudnék a legjobban hasonlítani, mint amikor gyermekként meghalljuk saját hangunkat. A belső és külső hang teljesen eltér egymástól. Torz, és idegen számunkra, ahogy önmagunk figyelése is. Az emberiség hétmilliárd szempárja immáron egymásra tekint ezekkel a torz szemekkel, és megpróbáljuk elfogadni amit, látunk. Nincs már valóság, nincs olyan valóság, amely elfogadható a számunkra, mert vagy láttunk mindent, vagy már nem tudnak meglepni minket. Egy tűntetés már nem kirívó számunkra, ha annak közepén nem erőszakolnak, megy egy szőke nőt, akinek olyan fehér a bőre, hogy minden rendes jobboldali vére felforr a képsorok láttán. Gyűlölünk és szeretünk egyszerre ebben a torz ál-valóságban, amely ugyan nagyon közel áll a szemünk, orrunk és agyunk által befogadott igazi valósághoz, ám az mégis egy tudatalatti szinten megjátszott dolog. Míg a Kafkaz azt énekli, hogy Feri gyere vissza, segíteni kell, és a dal közepe fele már mindenki az énekessel együtt hullámzik, addig a valóságban mindenki fázik és csak arra vár, hogy végre ihasson egy sört, vagy kávét. Ezt a valóságot képtelenek vagyunk magunkévá tenni, elvonatkoztatunk attól, ami valójában történik. Ez pedig csak egy kimondott példa, a google zeitgeist videói ezeket globálisan összefoglaló hatásvadász képek. A koncertek megfilmesítésével a zene ugyan érezhető, ám a gyomrunkban dobogó basszus már nem. Valóságnak gondoljuk, elvárásokat támasztunk emberek, dolgok, behatások elé, ám csalódunk. Ez a csalfa valóság megmérgezi az emberi létet, elvesztjük azt, amit eddig szerettünk a dolgokba. Elvesznek tőlünk dolgokat, az régi jó anekdotával élve, ellopják a lelkünket. Ám ez a valóság már a miénk, a valóság unalmas, keressünk hát egy újat. Megalkotjuk saját tér időnket, amelyben létezni már könnyű, elég az Instagram, Facebook és a YouTube örök hármasa. Innentől kezdve már értelmetlen minden a valósághoz köthető videó. Míg a producerek, rendezők, operatőrök szánt szándékkel ringatnak minket a valóság illúziójába, addig a mai emberek megörökítik a megörökíthetetlent. Még hogy nem lehet idő utazni? A múltba bármikor elmehetünk, legalábbis addig a pontig, amíg fel nem találták a szelfit, mint önmagunk imádásának egyik módját. Minden dokumentált, nincsenek titkok egy átlagember számára. Hírek és álhírek árasztják el, dezinformálnak minket, eltorzítják a valóságot. Idő utazunk önmagunkba, de teljesen felesleges, mert csak egy megnyomorított létet láthatunk, amelynek nincsenek már hozadékai. Csak like-ok, amelyek a való életben kb. annyi értékkel bírnak, mint eme sorok. Lehetünk különcök, akik nem dokumentálják minden lépésüket, de ezzel csak felbátorítjuk társainkat, akik dupla annyit kattintanak. Ez a fajta eltolódás a való időtől, képezheti az emberiség teljes elfordulását önmagától. Már nem vagyunk képesek látni magunkat, nincs látható ember, csak láttató ember. Gondolat kísérletem alapja az önmagunk imádatának kielemzése, nincs itt viszont mit már kielemezni. Imádjuk azt a létet, amelyet mi teremtettünk lencsén keresztül. Ez generációnk nagy buktája, innentől már csak az lehet visszatérés egyetlen kulcsa, hogy abbahagyjuk. Visszatérünk, végre oda ahol a helyünk van, a műtermekbe, könyvtárakba és a valóságunkba. Ahol a dolgoknak illata van, fogása, tapintása. Ahol a sör vizezett, a hányás káposzta szagú, és mindig van benne répa. Olyan dolgokra kell itt gondolni, amelyeket nem teljes sminkben teszünk, mint a munka. A munka (főleg az irodai természetesen) dokumentálása eljutatta a producereket és írókat arra a pontra, amikor már teljesen hétköznapi dolgokat reality show elemekkel mutatunk be. Az ingatlanosok hihetetlen izgalmas élete, vagy a behajtók elképzelt valósága immáron beépült életünkbe, mint egy fekély, amelyet nem lehet óvatosan körbevágni és elhajítani, mert már az érrendszerünk része. Beteges társadalmunk saját halálát filmezi, miközben a valódi érték mellett elmegyünk. Nincs már művész moziban megejtett randevú, csak egy jó magas helyen elcsattintott szelfi. Elfogytak azok az értékes beszélgetések, amelyeket egykoron megtörtént dolgokról folytattunk, a Facebookon lefelé görgetve mindig találunk témát. Agyunk elsatnyul és elalszik, mi pedig arra ébredünk rá, hogy pörgetjük a dash-t folyamatosan és értelmetlen szlogenek, képek, filmek rabjai leszünk. Elvesztjük a gondolkodásba vetett hitünket, elfogynak ötleteink, a semmi ál-valóságának áldozatai leszünk. Megörökítjük azt a valóságot, amelyhez már közünk sincs, visszapörgetjük az időt, előre viszont képtelenek vagyunk gondolkodni. A társadalom olyan multimédiás, multikulturális demencia áldozata lett, amelyből csak egy új reneszánsz vezethet ki minket. Nem a film fogja megadni számunkra ezt, mert elfordultunk tőle, és a popkultúra inasaivá váltunk.

El kell végre döntenünk, mely valóság mellett tesszük le a szavazatunk, az Instagram, Tumblr, Facebook stb. által generált új dimenzió, lét, idő mellett vagy végre megvizsgáljuk jelenünket, és a jelennel foglalkozunk, de nem fétisszerűen. Elfogadjuk azt, hogy az idő ugyan megörökíthető, ám felesleges vele vesződni, testünk a jelenben marad. Hiába a sok ezer kép, képtelenek vagyunk lélekben elhagyni világunkat. Ide szögez minket az, amelytől folyamatosan elfordulunk, az pedig mi vagyunk. Ne egymással szelfizzünk, próbáljunk meg végre egy olyan dimenzióban létezni, amelynek kereteit nem az egoizmus, önimádat posványa szegélyez. Ingoványra tévedt az emberiség, létünk került veszélybe az által, hogy elfordulunk tőle. A valóság legyen az új szelfi, éljük meg azokat a dolgokat, amelyeket lefényképezünk, a film nem ejti rabul lelkünket, ha jól kezelik. A lélektelen kattintás viszont fokozatosan rombolja a spirituszt bennünk. A film legyen a valóság egy kiragadott részlete, ne pedig egésze. Éljen a lét amelynek zsoldja a magány, ne a szelfi!

A felnőtté válás nehéz dolog. Minden embernek szükségszerűen át kell rajta mennie. Te is én is, anyu és apu is megélte ezt. Ki így, ki úgy. Van, aki bajusznövesztéssel, van, aki rengeteg droggal, van, aki szerelemmel, van, aki Margóval.

Quentin egy teljesen átlagos amerikai férfiú, akinek élete ugyanolyan szépen lassan csorog a semmitmondó felnőtté válásba, ahogy az elvárható egy amerikai férfiú életében. Az élete gondtalan, és átlagos, mondhatni klisékből összerakott kis papírember, egy papírvárosban. Ezt a várost és ezeket az embereket szépen kivágták, és beleillesztették a filmben. De Quentin életében (mint mindnyájunkéban) volt vagy van egy nő, aki megbolygat mindent, ami megszokott. Kicsit megkavarja az életünket, ráébresztve minket arra, hogy az, amit teszünk, nem feltétlen mi vagyunk, illetve a tükörbe tekintve nem biztos, hogy magunkat látjuk, csak egy jó író megfelelő kliséjét a megfelelő filmben.

Végig ez az érzés foglalkoztatott, amíg megtekintettem az Én és a robotot rendező Jake Schreier munkáját. A film rendezésében nem láttam se pozitívumot se negatívumot, egyedül a film elejei zeneválasztás az, amely mély nyomott hagyott bennem. Egy majdnem tökéletes kezdést láthatunk, de nem szeretnék most csak egy kritikát írni. Beszéljünk kicsit másról. Üljünk le most mi filmimádók és próbáljuk meg megérteni a felnötté válást a vásznon. Miként megy végbe, mi okozza, és miért.

John Hughes megmutatta számunkra a fiatalok világát, egy álomvilágban. Egy olyan világban ahol minden nő tökéletes, és minden férfi egészen biztosan a futballcsapat kapitánya. Kivéve Judd Nelsont, mert ő kemény, mint a kő. Ezen az analógián elindulva tekintettem meg a filmet. Ha tini film, akkor számomra mindig John Hughes marad az etalon. Valamiért az ő steril világa és színészei olyan benyomást keltenek bennem, hogy fiatalon senkit semmi baj nem érthet. Ez nagyrészt igaz is, hiszen amíg a személyinkben kiskorúként vagyunk feltüntetve, addig minden hülyeséget megbocsájtanak nekünk szüleink és a barátaink is. Másról sem szól az életünk, mint a szerelemről, és a suliról. Persze beszélhetünk a magyar példákról, is mint az Ifjú szívvel-ről mint a kommunizmus hazugságait összegző fiatalság filmről, vagy a francia Házibuliról, amely már-már giccsbe fordulóan próbálja velünk elhitetni, hogy nincs más csak a szerelem, vagy a magyar Szerelem első vérig, amelyben Füge körülírja a kor szellemiségét. Megjegyzem a második rész sokkal jobb volt, de erről most ne nyissunk vita fórumot. A harmadik részről pedig inkább nem is írnék. De jól látható a francia házibuli hatása, afféle szocreál kiskamasz magyar filmként ez jutott nekünk. Fiatalon nekünk ez is megtette. De kanyarodjunk vissza John Hugheshoz, aki a Tizenhat szál gyertyában, vagy a Nulladik órában (de még a Meglógtam a Ferrárivan is) képes volt egy cukormázas világban bemutatni az akkori fiatalság magára hagyatottságát. Az ötvenes évek utáni gazdasági helyzetben a középosztály felemelkedésével a filmekben is látható volt az amúgy tapasztalható elidegenedés. A fiúk anyák és apák nélkül nőttek fel, amelynek egyenes ági következménye, hogy a szerelem megtapasztalásában nem kapnak semmi segítséget, csak társaik segítségét. Míg az Amerikai pite elbagatellizálja ezt a témát, és a szülőket kirekeszti a filmekből, addig a Moszkva tér a szülőket egy rendszerrel helyettesíti. Valamiért a szülők szerepe a tini filmekben egyre kisebb lesz, még a Tizenháromban is, amely témáját tekintve igencsak szélsőséges, és a szülői megpróbáltatások ugyanúgy láthatóak, mint a két fiatal lányé, akik nem csak testüket, de környezetüket is felfedezik azáltal, hogy nyitnak a világra. Ezek a filmek mind-mind tekinthető „klasszikusnak” a tini filmek sorában. Míg a régi Hollywood nem volt hajlandó foglalkozni a fiatalokkal addig ez mára teljesen elfogadható trendé vált. Megpróbáljuk elbagatellizálni, ahogy a DOPE teszi, de a végére ez a film is képes helyrevágni a helyrevágandó dolgokat, olyan faji kérdést tesz fel a film végén, amelyre zavarba ejtő választ tudunk csak adni. Kiprovokálják belőlünk a válaszokat, de fontos kérdéseket tesznek fel.

A Paper Towns valamiért nem enged kérdéseket feltenni, holott tele van velük. Választ végkép nem kapunk semmire, csak valami valóságfélét. Őszintén szólva ez nagyon megfogott a filmben. A válasz, amelyet végül az arcunkba tolnak, olyan tanulságot enged levonni, csak amely annyira, hasonlít a valóságra, hogy már fáj. Fájdalmasan igaz. Margó tehát egy különleges lány egy fiú életében. Mint említettem ilyen nője mindenkinek volt. Na, nem kimondottan nője, de volt. Nincs mit tagadni, ezek tények. A film brutálisan képes minket illúzióba ringatni. Amit annyira szerettem benne, hogy úgy tette meg, hogy közben teljesen elaltatott. Érdekelt a rejtvény a cselszövés a különlegesség, amely Margót fémjelzi, holott láthatóan még annyit sem takart, mint amely elől elmenekült végül. Margó egy különleges ember, de csak olyan helyen ahol az emberek szürkék. Quentinnel megszakadt a barátság, majd egy éjszaka bemászik az ablakán és segítségét kéri egy tini csínytevéshez, afféle bosszúhoz, amelyet a „tejbe tök” Quentin szívesen magára vállal, hiszen az imádott nővel lehet. Ez a fajta elaltatás annyira jól sikerült a filmben, hogy örömmel voltam képes belesüppedni a történetbe. A film végig megőrizte humorát, és épített rá, amely nagyon ritka a mai filmeknél. Az éneklős rész elmond mindent a mai generációról. Egy omladozó házban félünk bemenni, de ha a Pokémon zenéje megy a háttérben, akkor bármire képesek vagyunk. Miért? Mert mást sajnos nem láttunk fiatalkorunkban, csak a tévét, ahogy az előző generáció, sajnos most nekünk még az internet is bejött. Míg Füge a zenétől, addig Quentin az internettől, és a tévétől függ. Hiába a különleges ész, és rátermettség, vagy felnőttség, attól még egy átlagos tini, egy átlagos városban. Egyetlen dolog teszi különlegessé az pedig Margó. De Margót sajnos nélkülöznünk kell a film nagy részében, hiszen olyan súlytalanná válik a szerepe, hogy mellőzni kell. Miért? Mert Margó különlegességét csak Quentin adja, illetve a körülötte lévő emberek. Az osztályok, a klikkek és az átlagtól való eltérés. Viszont ez a fajta átlag nem mindenhol társadalmi norma, vannak olyan helyek ahol nincsenek Papírvárosok, ahol nem kell jelmez. A film végi jelenet, ahogy Margó átsétál egy benzinkút felé megfosztva minden rejtélyétől, jól jellemzi ezt. Imádom a film valóságát, hogy a barátok végül bevallják, hogy az utolsó év miatt mentek Quentinnel erre a felfedező útra, nem pedig azért, hogy kiálljanak mellette, hogy megtalálja élete szerelmét. Quentin álomvilágban létezik, míg Margó és a fiú barátai már rég elhagyták az álmaikat. Mindenki képes átesni a tűzkeresztségen, ám Quentin örök álmodozó, neki az igazi nő kell. Egy különleges tekintetű kis unikornis, amelyet levadászni nem lehet csak meglesni. De Quentin elrontja, mert hisz neki. Az alapvető hibát ott véti, hogy elhiszi, hogy a lány különleges. Holott csak környezete határozza meg a lányt, nem pedig személyisége. Olyan zavarokkal küzd, amelyekkel a mai világban egyre többen. A hipszterek útkeresési katasztrófája, és fals pogány bálványok imádása mára oda vezetett, hogy fiatal generációnk hiteltelen. Kivéve persze, ha filmen látjuk. A film egyetlen és legnagyobb pozitívuma az őszintesége. Nem hazudik nekünk, végig arra apellál, hogy az út a lényeg nem pedig a cél. Mert a nemes cél amelyet Quentin kitűz maga elé, nem is létezik igazán. Margó csupán porhüvely, amelyben már nincs semmi, csak zacc vagy még az sem. Tekintete üres és kegyetlenül szürke. Nincs benne semmi extrémitás, semmi misztikum, csak a valóság, amelytől annyira el akart szakadni Quentin.

Nem szeretnék mélyebb elemzésbe belemenni, se kritikát írni. Mert az negatívan csapódna le a filmen. Csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy ez egy jó film. Elringat minket, elaltat és megpróbál olyan dolgot megmagyarázni, amelyet lehetetlen. A film alaptanulsága, hogy ne az álmaidat kergesd, hanem tegyél olyat, amely másnak álomszerű lehet. Margó képes volt egy papírvárosban misztikus maradni, holott elhagyva ezt a helyet súlytalanná válik. Nincs benne semmi különleges, hiszen még arra is ügyel, hogy mindenki tudja, merre van. A húgával folyamatos kapcsolatot tart amely Quentinnek egy igazi gyomorszájon vágás, hiszen nem elvonult a világ elől, hogy őt várja, egyszerűen csak elege lett. Ám sajnos ez újabb kérdéseket vet csak fel, ha egy fiatal 17-18 éves lány vagy fiú képes annyira feltelni vagy kiüresedni érzelmileg, hogy el kell vonulnia, akkor mi az, amely még élteti. Mi az, ami még itt tartja őt a valóságban? Miért kell minden fiatalnak megtapasztalnia azt, amire még van 40 éve?

Csupa kérdés ez a film, de ezek jó kérdések, mert el lehet rajtuk gondolkodni. Amelyre manapság a film világában igencsak ritkaság, főleg a mainstream média miatt. Nincsenek kérdések csak konkrét válaszok. Legyen a hátadra egy szarvas tetoválva, mert ettől különleges leszel, tele háromszögekkel mert az annyira mély, hogy senki sem érti. Legyenek rajtad szankszrit versek, mert azokat csak te ismered, de ezt úgy tedd, meg hogy mindenki lássa. Senki sem olyan egyedi, hogy valódi egyéniség maradjon miközben Instagramra figyel. A Papírváros egy kis elégtétel azoknak a fiataloknak, akik ezeket az érzelmi mélységeket a valóságban élik át, úgy hogy legyen konklúziója. Amely egyszerű, és vitathatatlan, lehet álmodozni, de jó, ha az út végén meglátjuk a valóságot, elfogadjuk és továbblépünk. Álmaink nem egy nőben vagy egy férfiban vannak, nem egy helyváltoztatásban, hanem legbelül. Ideje a mai fiataloknak magukba fordulni és kielemezni azt, amit találnak odabent. Mindenki mást lát természetesen, mindenhol más méreteket ölt a zacc. Ha elutazunk, egy Papírvárosba lehet, különlegesek leszünk, de elhagyva annak határait ugyanolyan átlagosak leszünk, hiába változtatjuk helyzetünket folyamatosan. Önmagunk elől elfutni képtelenség, álmaink pedig múló szeszélyek csupán. Az érzelmeket ezekhez a dolgokhoz kötni pedig csak azt eredményezi, hogy megöli a lelkünket. Quentin felismerte ennek fontosságát, és el kezdte élni azt az életet amely „jár” neki. Megtanulta mi a barátság, mi a valódi szerelem és miért érdemes küzdeni. Csakis önmagunkért, azért amit odabent találunk. A valóság késként vágja át a vásznat ebben a filmben, szertefoszlat minden romantikus habcsókos álmot. A várakozós jelenet egyenesen megöli Quentin lelkét, elpusztítja, és hiába Margó meglelése, csak papírmasét talál, eltűnik az igaz szerelembe vetett hit, mert ezt a szerelmet egy olyan ember iránt táplálta, aki magára is csak kirakati bábuként tud tekinteni. Egy tipikus kirakatvárosban, egy kirakatvilágban, egy kirakatfilmben egészen addig, amíg a valóság észhez nem téríti a nézőt. Így válik ez a film jó filmmé. Elaltat, kicsit elringat, de soha egy percre sem hajlandó elhagyni a földi valóságot.

Paper Towns - Official Trailer - 2015

"Jean Cocteau minden filmjében, különösképpen az Orfeuszban, fáradhatatlanul azt bizonyítja: ahhoz hogy filmet készítsünk, meg kell találnunk Méliès-t, ahhoz pedig még jó néhány Lumière-évre van szükségünk." - Jean-Luc Godard

Régóta érik már bennem ez az írás. Ez az esszé, ez a kis eszmefuttatás, egy pár gondolat, amelyet bitekbe öntve megpróbáljuk megfejteni, hogy egyeseknek miért nem jön be az igazi mozi.

Viszonylag korán a film imádatára szenteltem az életemet. Jól tettem, hiszen már fiatalon is gyönyörködve néztem a Tarkovszkij-i képi világot, vagy épp egy Hukklét. Imádtam, ahogy a film mozog és képes valóra váltani az álmaimat. Olyan víziókat láttam a monitoromon, tévémen, amelyeken nehezen tudja magát túltenni az ember. Miért van az, hogy egy film képes minden gondolatot a vászonra vetíteni? Mik vagyunk mi, hogy a moziban inkább egymásra koncentrálunk, holott az a mozgókép szentélye? Miért nem tudunk élvezni egy filmet egymagunk a modern világban, ahol a hordozható eszközöknek köszönhetően bárhol és bármikor megtehetnénk?

A film tisztelete

Sokat beszélgetek általában emberekkel, de nem a filmről. Miért? Mert az „átlag” képtelen a filmet úgy tisztelni, ahogy azt megilleti. Minden egyes emberrel, akivel öt percnél többet beszélek, meg tudok egyezni egy-egy jó filmben. Viszont vannak, akik teljesen elvesztek már. Olyan szinten bedarálta őket a mainstream, hogy menthetetlen. Arra emlékeztetnek, amikor lányok egy úszómedencényi paradicsomban birkóznak egy serlegért, amelyből aztán ihatnak sörikét egy koleszos buliban. Ők lesznek a buli bárók vagy bárónők. Ilyenkor az ember nem tud mit tenni, mint csendben marad, hallgatja a véleményeket, az eszmecseréket és megpróbál valami épkézláb képletet összerakni miért ennyire is elkorcsosult a Magyar társadalom filmes érzékenysége. Anno amikor leforgatták a Sorstalanságot, hirtelen mindenki holokausztot megjárt ember lett, de senki sem foglalkozott, azzal, amiről maga a film szólt. Míg az Élet csodaszép képes megérinteni a lelkünket, a Sorstalanságnak nem adták meg ezt a lehetőséget. Pont ez lett volna a lényeg, amelyet a hype teljesen elrontott. A hype mindig rossz (lásd Star Wars) és megrontja a film lelkét. Elveszi az értéket, amellyel lehetne azonosulni. A hype egy törzsi tánc, amelyből nem lehet kimaradni, csak twerkelni. Pontosabban a hype a filmes szakma striptease rúdja. A filmek vonaglanak rajta, de teljesen feleslegesen, hiszen a figyelem csak addig tart, amíg az illető el nem megy, vagy ki nem fizetik a táncosnőt. A "dzsuváslegény" pedig jön letörölni az ablakot, hogy élhessek ezzel a képzavarral, amely szintén filmből van. Feleslegesen rajongjuk olyan filmekért, amelyeknek társadalmi értéke sincs, nem hogy filmművészeti. A tizenhárom heroikus küzdelmet kópiára vevő tű éles képei a lélekről el sem jutnak a nézőkhöz. Miért? Mert művészfilmnek gondolják az emberek, holott vannak olyan filmek, amelyek nem azok, viszont a kellő tisztelet megadással bármikor ablakot nyithatnak a minőségi filmekre. A jövő kezdete c. film egy remek példa lehetne, de felesleges is felhozni, hiszen kevesen ismerik, és az imdb link sem segít már a kedves olvasón. Elvesztünk teljesen. A film nem kapja meg a neki járó figyelmet és tisztelete ez által pedig teljesen el kurvul és olyan eszközöket használ, mint a CGI vagy a zöld háttér. A Mátrix első része ablakot nyitott a cyberpunkra, a második és harmadik pedig képtelen volt megismételni ezt, hiszen a távolságtartás látható volt a nézőtől. Míg Neo a monitora előtt aludt tudtunk azonosulni vele, amint viszont isten lett, már elvesztette a kapcsolatát a nézőkkel. A Star Trek és a Star Wars is jó példa erre. Míg az első részek valódi sci-fik voltak a folytatások már csak a pénztárcának szóltak. Nem volt cél az, hogy a nézőt egy mesével kápráztassa el. Egyszerűen csak el akartak minket bűvölni, sikerült, kifizettük, köszönjük. Ennyi erővel a drogkartellnek is adhattuk volna a pénzünket, vagy megnézhettük volna a világ leghosszabb filmjeit folyamatában, amelyeknek művészeti értéke egyezik a már említett twerkeléssel.

Míg a filmek rabul ejtenek minket, elámítanak, maga a mozgóképkultúra sorvadni kezdett. Nincs már értéke a remek beállítások, nincs értéke Tarantino filmes kultúrájának. Elkapta a hype így elvesztette minden értékét. Ki tehet róla? Egyrészt a producerek másrészt a producerek elé térdelő nézők, akik képtelenek elfogadni, pontosabban befogadni a művészeti értéket, amelyet a film képvisel. A némafilm idején már volt egy ilyen technikai fellángolás, ám annak kudarca nem érintette a nézőket. Míg manapság a 3D vagy az IMAX 3D hódít, addig a beállítások elévülnek, a premier plánoknak nem lesz értéke, ahogy a szuper közeliknek sem. Fellini, Kubrick, Antonioni foroghatna a sírban, ha nem tudták volna előre ezeket. Míg Oliver Stone egy lelkes lázadó volt, mára egy Philips lejátszó előtt reklámoz, eladja magát és a producerek elé térdel. Félreértés ne essék a produceri munka nagyon fontos, hiszen ez a film mozgatórugója. De az ár, amit manapság kell érte fizetni egészen nagy. Míg a Disney a fekete fehér filmek bájos társasága volt, mára a gonosz birodalma lett. A Marvel éppúgy geekek temploma volt, manapság pedig csak egy licence. Nem más. Eladtuk vagy megvettük magunkat, felesleges aprópénzért. Ebből adódóan nem tiszteljük a filmet. Nincs meg az intimitás. Pénzért megvehető minden, az intimitás is. A moziban ülünk a 10-15 méteres vásznak előtt tátott szájjal és agyunk próbálja feldolgozni Michael Bay vágásait, vagy Ridley Scott agymenéseit. Próbálkozunk, de egyszerűen nem megy, hát falunk. Befaljuk a kukoricát, a chipset stb.. elfeledkezünk a filmről. Azokról az emberekről, akiknek a neve mára már elenyészik a tömegben. Spielberg tengődése manapság nem meglepő. A kémek hídja egy jó film, meggondolt munka, mert ő még egy olyan generáció rendezője, amely megfontoltan készít filmet. J.J Abrams pedig egy geek aki beletérdel egy történetbe, amit egyszerűen nincs joga írni. Láttam egy werkfilmet az új Star Warsról ahol mutogatják a megépített díszleteket, a valódi filmet használó kamerákat, éppúgy ahogy Tarantinonál. Felteszem a kérdést ezen a ponton: Van-e értelme ilyen dolgokat mutogatni? Amikor Lucas befejezte 97-ben az eredeti trilógiát már az ILM-el akkor is feltehető volt ez a kérdés. De az inkább egy sokkal intimebb beavatkozás volt mester és produktuma között. Minden film elején elmondja Lucas anno mit nem tudott megvalósítani, és ezért most, amikor már a technika engedte megtette. A nyereségről most ne beszéljünk, de volt, nem kicsit. J.J Abrams amikor azt mondja, hogy az eredeti trilógia előtt tiszteleg, legszívesebben a tüdejébe térdelnék. Ha valaki tiszteli a klasszikus sci-fit vagy űr operákat, akkor nem bassza tele lens flare-el vagy CGI-vel, amit később úgy magyaráz, hogy a díszlet kiegészítése. Uraim, gondoljunk el egy kicsit azon mi is történik a vásznon. Szép meg minden, de milyen értéket képvisel? Míg az eredeti trilógia a 68-69-es generáció űroperája volt, addig a mai milyen generáció milyen produktuma? Igen a Disney tárcájáé. Patikamérlegen kiszámolt szórakoztatás, pontosabban itt jön képbe a rúd. Csak addig vonaglanak előttünk, amíg csörgetjük az aprót a zsebünkben. Elenyészik és elmúlik akár egy vak randi. Szomorú ez, kétségbeejtő ám az átlag nézőt mégis nyugtató, mert könnyen jött és könnyen megy. Gondolkodni nem kell, csak szabadkőműves összeesküvéseket szövögetni, ami azért mégis csak szórakoztatóbb, mint a gondolkodás.

A film magánya

A film, amikor elkezdte kalandos útját, még csak egy színházban leadott fényképes dolog volt. A képet mozogni kezdtek és ez annyira újdonság volt, hogy a nikkelodeon mozikba még több embert vonzott be. Amikor a vonat megérkezett az állomásra menekültek az emberek, úgy gondolták a valóságot látják. Félig meddig igazuk volt. A film az idő és a mozgás megörökítése, zene, kép, fények minden együtt. Ezért is kapta a megtisztelő hetedik művészet elnevezést. Ám mi lett mára belőle? Magára hagyták egy rakás giga céggel, amelyek sorra tolják magukból a feldolgozásokat, folytatásokat és előzményfilmeket. Mivé lettünk? Olyan iparágról beszélünk, amely megszülte és felnevelte a 68-69-es generációt, vagy az új amerikai filmesek zsenge tömbjét. Az American Zoetrope újítói mára semmit sem tesznek a filmnyelv megújításáért. Holott Coppola, Lucas, De Palma mind ide tartoztak. A fiaik lányaik több értéket tesznek le az asztalra, mint az ősök. Miért? Elfáradtak a hatalmas harcban, a Taxisofőr, A háború áldozatai, Az osztag alkotói kiélték minden frusztrációjukat a filmen, és elfogyott az üzemanyag. A film magányossá teszi őket, képtelenek újra kapcsolatba lépni a nézőikkel. Lucas olyan birodalmat épített maga köré, amely még magányosabbá tette. A THX alkotója visszavonult, a filmmel csak a pénz átvételéig érintkezett, De Palma egyszerűen leállt, Coppola pedig átadta lányának a stafétát. Scorsese küzd, de már nem sokáig, Tarantino eladta magát. Ezek a tények, mi nézők pedig ebből csak fájdalmat kapunk. Nincs semmi, ami képes lenne kiengesztelni minket. A film magányossá tett minket, társaságban. Tömött mozikban ülünk, ámulunk és eszünk. A falás lett az első, sorra vesszük a sorozatokat, mindenféle érték nélkül, ahogy a filmekre váltjuk a jegyeket úgy adjuk el a lelkünk darabjait. Felhizlaljuk a disznót majd, ahogy megrogyunk, egy kicsit a falka ránk támad és elveszi a lelkünket. Azt javaslom a nézőknek, hogy ideje magányosan filmet nézni, egyedül, sötétben, akkor vajh szórakoztató lesz a Transformers? Kötve hiszem, a valódi film megköveteli a magányt. A reklámspotok viszont közönséget akarnak, tömött mozikban. Félreértés ne essék, nem a mozi ellen lennék, hiszen akkor magamat köpném arcon. Arra kérem a nézőket. Értéket képviselő filmeket nézzenek, de úgy hogy maguk fedezik fel. Láttak egy jó filmet, nézzenek utána a rendezőnek ki mit és miért alkot. Próbáljuk ne csak a Facebook profilunkat karban tartani, hanem a filmes palettánkat kibővíteni. Legyünk már kicsit erősek és nézzünk utána a dolgoknak, keressük meg az ősforrást, és próbáljuk meg azt is élvezni, ami nincs tele a CGI-vel. Legyünk drámaiak, sírjunk, nevessünk, de ne azért mert ezt akarják elérni, hanem mert ezt látjuk. Az agyunk feldolgozza a mozgóképet, és érzéseket vált ki. De tegyük ezt magunktól, ne engedjük irányítani elménket. Legyünk Taxisofőrök, vagy A szakasz tagjai, próbáljunk meg kicsit az Apokalipszis mostban élni, ne pedig a pénztárca rögtönkben.

Rengeteg filmet fel tudtam volna most sorolni, de önismétlésnek tűnne. A blog rengeteg jó filmet vonultatott fel, tessék kicsit utána olvasni. Nem kívánom generációmat megváltani, csak leírni azt, ami manapság végigsöpör rajtunk. Termékek lettünk, és fogyasztunk. De tényleg ennyi lenne már csak a mozi? Felesleges filmeket felsorolni, sznobság. Javaslom, húzzuk be a sötétítőt, indítsuk el a filmet, és figyeljünk. Tegyük le az okos és buta telefonokat, tableteket, sötétítsünk el, adjunk egy kis tiszteletet ennek a dolognak, amelyet úgy hívnak a hetedik művészet. Mozgóképkultúra, azaz a legfiatalabb művészeti ág. Legyünk egy kicsit fogyasztók és ne termékek. Igyuk meg Antonioni szavait, ámuljunk Tarantinon, imádjuk Fellinit, élvezzük De Palmat, vagy Truffaut. Kor, évtized, stílustól függetlenül. Legyünk kicsit újra nézők. Engedjük, hogy Disney elbódítson minket, elvigyen oda ahol régen jártunk. A mesék világába. Ne engedjük magunkat befolyásolni, döntsünk önszántunkból ne pedig a hype miatt. Fésüljük el szemünk elől a függönyt, induljon a film. De a film induljon ne pedig a falás. Kicsit legyünk Boyle-ok, vagy Malick-ok. Élvezzük újra azt, amivel megáldott minket Méliés, vagy a Lumiér fivérek. A film értünk van, nem pedig fordítva. Fogyasszuk el őket, ne kiszolgáljuk. Tegyünk félre az igazi filmekre, mert az igazi filmek nem pénzből születnek, hanem szeretetből.

Legyünk újra nézők, ne disznók.